Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„A csángó nép és név eredeti mivoltát továbbra is nyílt kérdésnek kell tekinteni” – írta egykor egy internetes oldal tanulsága szerint Zolnai Gyula nyelvészprofesszor. Ennek ellenére – vagy tán éppen ezért – ez a népcsoport áll Veres Emese-Gyöngyvér érdeklődésének középpontjában. A néprajzkutató, aki egyházunk Vallási Néprajzi Munkacsoportjának alapító tagja, legutóbb is velük kapcsolatos munkát jelentetett meg „Mikor Oláhország háborut izene…” – A barcasági csángók kálváriája címmel. A szerzővel a július 4-ei könyvbemutató után beszélgettünk.

– Az Ön által alapított kiadót Barca Kiadónak nevezte el; vélhetően ebben is a Barcaság iránti elkötelezettsége fejeződik ki…

– Magam is barcasági csángó vagyok, édesapám, Veres Károly a bácsfalusi evangélikus gyülekezet lelkésze volt, természetes hát az érdeklődés, ami idővel ráadásul küldetéstudattá fejlődött.

– Küldetéstudattá…?

– Miután Magyarországra jöttem, szembesültem azzal, hogy mennyire nem ismerik itt a barcasági csángókat.

– Illetve a köztudat a csángókat Moldvával kapcsolja össze.

– Az emberek valóban hajlamosak elfeledkezni az Erdélyben élő csángókról. Szeretném, ha ez a helyzet megváltozna, ezért igyekszem minél többet írni róluk. A Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság 2002-ben adta ki Gergely napjától Péter-Pálig – Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál című munkámat. A mostantól kézbe vehető kötet a Barcasági Könyvek sorozat második darabja; az első Ma leszek először házadban vendéged – Felnőtté válás a barcasági csángóknál címmel három évvel ezelőtt jelent meg a Magyarországi Evangélikus Egyház Néprajzi Munkacsoportjának kiadásában, és a konfirmációi gyakorlatot taglalta, készülő doktori dolgozatom pedig a temetkezési szokásaikról szól.

– A konfirmációval foglalkozó munkája után csak most, három év elteltével lapozhatunk bele a legújabba; ez utóbbi művet már saját maga adta ki. Ez azt sejteti, hogy nem talált olyan társulást, amelynek a „csángó téma” ugyanolyan fontos, mint Önnek.

– Fogalmazhatunk így is. Mondhatjuk, hogy nem maradt más választásom, mint az, hogy kockáztassak, hitelt vegyek fel, és megalapítsam a Barca Kiadót, hogy ez a most megjelent könyv napvilágot láthasson. Merész lépés volt, belátom, de az életemet tettem fel arra, hogy olyasmivel foglalkozhassam, amit lényegesnek tartok.

– Azaz a földijeivel, a barcasági csángókkal. A pontosság kedvéért: kik is ők, és hol élnek?

– Mikecs László meghatározása szerint csángók azok, akik leszakadtak az úgynevezett „tömbmagyarságról”, és románok vagy szászok közé ékelődve, egyfajta szórványlétben élnek. A barcaságiak Négyfalu területén laknak, idetartozik Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu, valamint Háromfalu települései: Tatrang, Zajzon és Pürkerec. Én magam egyébként azért a barcasági vagy tízfalusi csángó kifejezést használom, mert nem szeretném „kirekeszteni” a további másik három település – Apáca, Krizba, Barcaújfalu – csángó közösségét sem.

– A földrajzi adottságokon kívül miben különböznek egymástól a Moldvában, illetve a Barcaságon élő csángók?

– A legszembetűnőbb különbség az, hogy a barcaságiak nem római katolikusok, hanem – a szász hatás következtében – evangélikusként élik meg hitüket. Az eltérő vallási hovatartozás pedig teljesen más identitást is ad ennek a népcsoportnak.

– Mint említette, írt már a barcasági csángók ünnepnapjairól, illetve a konfirmációval kapcsolatos szokásaikról. Legutóbbi könyvében pedig a tragédiájukról. Pontosan miről is van szó itt, és hogyan került figyelmének középpontjába éppen ez a téma?

– A konfirmációi szokásokról beszélgettem emberekkel, amikor egy idős hölgy idézte fel a történelem e kevéssé ismert epizódját, anélkül hogy pontosította volna, miről beszél. Aztán kéziratos visszaemlékezésekben találkoztam újra a meneküléssel, ami azonnal fel is keltette az érdeklődésemet. 1916. augusztus 27-én este kilenc órakor Bécsben Románia hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, és a román katonák azonnal át is lépték a határt; tehát meglepték a lakosságot, még akkor is, ha lehetett számítani erre a lépésre.

– Mikor pedig ez megtörtént, „mikor Oláhország háborut izene” – hogy a könyve címét idézzem –, menekülnieük kellett az embereknek…

– Már előzetesen megvoltak a tervek, hogy mi a teendő abban az esetben, ha Románia támadásba lendül. Augusztus 15-én már létezett az a rendelet, amely alapján aztán később elkezdték menekíteni a Barcaságban élőket.

– Vannak pontos adatok arról, hány embernek kellett elhagynia az otthonát?

– Egyesek ötvenezer, mások százezer főt említenek, de akad olyan forrás is, amely szerint a menekülők száma elérte a félmilliót.

– Az érintetteknek gyorsan kellett cselekedniük, sebtében néha talán csak az irataikat volt idejük magukhoz venni…

– Néha még azokat sem, illetve kérdés, hogy milyen iratok is voltak akkoriban. Sokak személyazonosságát a menekülők közé tartozó falusi tisztviselők, lelkészek segítettek meghatározni, ők azután Budapesten vagy a kirendelt helyen kaphattak menekültigazolványt, amibe még azt is bejegyezték, hogy ki hol dolgozott korábban, illetve milyen segélyre jogosult.

– Mikor térhettek vissza szülőföldjükre azok, akik távozásra kényszerültek?

– 1916. október 8-án volt a brassói csata; ekkor verték vissza a román hadsereget. A város vezetőségét már másnap hazarendelték, a lakosságot pedig november közepe táján kezdték szervezetten hazaengedni, addigra felszámolták a belső hadműveleti területet.

– A könyvbemutatón utaltak rá, hogy kutatásai alapját a korabeli sajtó részletes beszámolói, illetve az Evangélikus Országos Levéltár – EOL – anyagai adták.

– 1915-ben, az oroszok betörésekor a Monarchia már átélt egy menekülthullámot. Ekkor a galíciaiak és a máramarosiak, szatmáriak – elsősorban zsidók – kerestek menedéket. Közülük sokan még 1916-ban is itt voltak, mert nem volt hová visszatérniük, hisz az oroszok a lakóhelyüket is elpusztították. A lapok hírül adták, hogy gyűjtést szerveztek a kárpáti falvak újjáépítésére. A tudósításokból az is kiderült, hogy nem sokkal később a csángó menekülők érdekében ismét teljes társadalmi összefogás valósult meg, nagyon sokan segítettek. Úgy érzem, az emberek akkor ébredtek igazán tudatára annak, hogy Erdély is Magyarországhoz tartozik.

Ami levéltárunkat illeti: az EOL olyan kincseket rejtett, amelyekről a kutatóknak, úgy tűnik, korábban nem volt tudomásuk. Az itt talált két lelkészi jelentés, Bohus Pál és Nikodémusz Károly híradásai, valamint a korabeli levelezés püspök és lelkipásztorok között fontos történelmi forrás volt számomra. Ezekből tudható például, hogy milyen segélyekért folyamodtak, hány csángó gyermeket sikerült beiskolázni, és így tovább.

Az első világháborúról a szélesebb olvasóközönségnek automatikusan harctéri események jutnak az eszébe; arról, hogy ebben a nagy világégésben létezett egy civilekből álló hátország, és hogy a történések kihatottak a lakosság életére is, kevés szó esik. Ezért örülök különösen is annak, hogy elmélyedhettem e barcasági tragédia kutatásában.

A gyűjtőmunka során megtalált újabb, de más jellegű kézirat is a fronton született, így azt szeretném a következőkben megjelentetni. Fóris István parasztköltő Székely Sári története című regényének érdekessége, hogy körbejárt az akkor a fronton harcoló férfiak között, és ezt a kézirat végén sokan kézjegyükkel igazolták. Ez a könyv a barcasági csángók mindennapjaiba enged majd belepillantani, feldolgozva a korábbi idők szegény leány, gazdag legény problematikáját.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::