ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

Éne­kes­köny­vünk egyik csú­csa ez az ének – ál­lí­tom el­fo­gul­tan. Úgy gon­do­lom, ez mind a dal­lam, mind pe­dig a szö­veg vo­nat­ko­zá­sá­ban igaz. A Mit Is­ten tesz, mind jó ne­kem (EÉ 348) a Bi­za­lom Is­ten­ben cí­mű fe­je­zet­be tar­to­zik. Az ének az esz­ten­dő el­ső va­sár­nap­ján csen­dül fel. Az ün­nep té­má­ja: „Alá­zat­tal ha­gyat­koz­zunk Is­ten ve­ze­té­sé­re”. Az evan­gé­li­um Má­ria, Jó­zsef és a kis Jé­zus me­ne­kü­lé­sét, majd Ná­zá­ret­ben va­ló le­te­le­pe­dé­sét ír­ja le: azt, aho­gyan Is­ten ve­zet­te a szü­lő­ket, meg­ment­ve Jé­zust a rá le­sel­ke­dő ve­szély­ről. Nem biz­tos, hogy ér­tet­ték, mi tör­té­nik, mi­ért kell út­ra kel­ni­ük, de rá­bíz­ták ma­gu­kat Is­ten ve­ze­té­sé­re.

Az ének dal­la­ma mély­ről tör fel­fe­lé, és szép ív­ben száll vissza. A kö­zép­rész – kis szek­ven­ci­á­já­val – len­dü­le­te­sen vi­szi to­vább a dal­la­mot, vál­to­za­tos for­du­la­tot hoz­va, majd is­mét le­ke­re­kít­ve. Az utol­só ze­nei ív pe­dig egy­sze­rű­en és meg­nyug­ta­tó­an zár­ja be a vers­sza­kot, ke­rek egésszé té­ve a dal­la­mot. Szer­ző­je a 17. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben kom­po­ná­ló Se­ve­rus Ga­s­to­ri­us (1646–1682); min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint 1681-ben ír­ta ezt a cso­dá­la­tos ko­rált. Öröm éne­kel­ni, hi­szen egy­szer­re len­dít és bá­to­rít, ugyan­ak­kor a ren­de­zett­ségnek, a „min­den a he­lyén van” ter­mé­sze­tes­ségének az él­mé­nyét is ad­ja.

A ver­set a gro­be­ni szü­le­té­sű Sa­mu­el Rod­igast ber­li­ni gim­ná­zi­um­igaz­ga­tó (1649–1708) ír­ta meg­be­te­ge­dett ba­rát­ja, a kán­tor Ga­s­to­ri­us szá­má­ra vi­gasz­ta­lá­sul.

Az ének szö­ve­gét több­fé­le mó­don ér­tel­mez­het­jük. Te­kint­het­jük is­ten­di­csé­ret­nek, hi­szen szin­te lis­ta­sze­rű­en so­rol­ja fel, mi­lyen ha­tal­mas dol­go­kat cse­le­ke­dett ve­lünk az Úr­is­ten. Meg­vé­dett, gyó­gyí­tott, meg­se­gí­tett, hit­tel aján­dé­ko­zott meg, ér­tel­met adott ese­mé­nyek­nek, fo­lya­ma­tok­nak, ál­dá­sa­i­val hal­mo­zott el, el­osz­lat­ta fé­lel­me­met, sze­re­te­té­vel kí­sért, re­mény­sé­get ol­tott a lel­kem­be.

Az ének azon­ban egy­faj­ta bel­ső gon­dol­ko­dás, ön­biz­ta­tás, Is­ten kö­zel­sé­gé­nek és ak­tív sze­re­te­té­nek tu­da­to­sí­tá­sa is. Nem üres ön­szug­gesz­tió, ép­pen el­len­ke­ző­leg. Ál­lan­dó tu­da­to­sí­tá­sa an­nak, ami az élet iga­zi va­ló­sá­ga: Is­ten te­rem­tő, gond­vi­se­lő, meg­tar­tó és örök táv­la­tot adó sze­re­te­té­nek. Mi­vel a bűn tu­laj­don­sá­ga és ve­le­já­ró­ja, hogy fe­le­dé­ke­nyek va­gyunk – kü­lö­nö­sen is Is­ten dol­ga­i­val kap­cso­lat­ban –, szük­ség van er­re a tu­da­to­sí­tás­ra. Jó, ha éle­tem min­den hely­ze­té­ben em­lé­kez­te­tem ma­gam, ki­hez tar­to­zom, s mit is je­lent ez a min­den­na­pok­ban. Ha pe­dig ezt még – az ének ál­tal – más is hall­ja, ak­kor ez a bel­ső meg­erő­sí­tő gon­do­lat bi­zony­ság­té­tel­lé, ige­hir­de­tés­sé vá­lik.

E ket­tő mel­lett s ta­lán ezek fö­lött ez az ének alap­ve­tő hit­val­lás. Éle­tet, élet­mó­dot, men­ta­li­tást meg­ha­tá­ro­zó hit­val­lás. „Mit Is­ten tesz, mind jó ne­kem…” Min­den! Né­ha meg­lá­tom, né­ha nem is tu­dok ró­la. A hit bi­zo­dal­ma ép­pen ezt je­len­ti. Akár lá­tom, akár nem, akár tu­da­to­san élem meg, akár nem is ve­szek ró­la tu­do­mást, így van: Is­ten a ja­vam­ra mun­kál­ko­dik. Min­den­ben. Örö­möm és fáj­dal­mam oka­i­ban, éle­tem po­zi­tív és ne­ga­tív ese­mé­nye­i­ben, be­teg­ség­ben és egész­ség­ben, bé­kes­ség­ben és nyug­ta­lan­sá­ga­im­ban, biz­ton­sá­gos pil­la­na­ta­im­ban és fé­lel­me­im­ben je­len van. Nem biz­tos, hogy min­den tő­le szár­ma­zik, de biz­tos, hogy még a tő­le tel­je­sen ide­gen rossz­ból is tud ál­dást elő­hoz­ni.

Azért kell so­kat éne­kel­nünk ezt az éne­ket, hogy – úgy­mond – a vé­rünk­ké vál­jon. Hogy át­jár­ja ér­tel­mün­ket, szí­vün­ket, lel­kün­ket. Azért kell új­ra meg új­ra kéz­be ven­nünk, hogy hi­tünk­ké vál­jék ez a bi­zo­nyos­ság. Ez a cso­dá­la­tos az éne­kek­ben: le­het, hogy a szí­vünk bi­zony­ta­lan, a lel­künk ké­tel­ke­dik, az ér­tel­münk lus­ta, de a szá­junk már mond­ja, ének­li, vall­ja: mit Is­ten tesz, mind jó ne­kem! Jó, hogy a fe­jünk és a szí­vünk utol­ér­he­ti a szán­kat.

Nem tu­dok ob­jek­tí­ven ír­ni er­ről az ének­ről. Csa­lá­dunk ked­ves éne­ke. Őse­im ezt éne­kel­ték min­den na­gyobb csa­lá­di ese­mény­nél: szü­le­tés­nél, élet­mér­föld­kö­vek­nél, de ha­lál­eset és te­me­tés ide­jén is. Ami­kor én is be­kap­cso­ló­dom eb­be a fo­lya­mat­ba, ér­zem, hogy mö­göt­tem van­nak az előt­tem járt sze­ret­te­im és test­vé­re­im, s az ő hi­tük ál­tal erő­sö­döm én is. Szép nagy kó­rus­ban éne­kel­jük – túl­har­sog­va a vi­lág za­ját, a gon­dok hang­za­va­rát, a bi­zony­ta­lan­ság jaj­sza­vát –: mit Is­ten tesz, mind jó ne­kem! Ezt val­lom, bár­mi ér­jen. Őt ál­dom mind­ha­lá­lig. Így in­dul­ha­tunk az új esz­ten­dő­be.

Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)

::Nyomtatható változat::