A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

– Őszin­tén be­val­lom, nem tu­dom, hogy a ke­rü­le­ti fel­ügye­lők ve­zet­nek-e a lel­ké­szi nap­ló­hoz ha­son­ló do­ku­men­tá­ci­ót gyü­le­ke­ze­ti lá­to­ga­tá­sa­ik­ról és egyéb egy­há­zi al­kal­ma­kon va­ló rész­vé­te­lük­ről, de ab­ban biz­tos va­gyok, hogy fel­ügye­lő asszony nap­ló­já­ban csak na­gyon ke­vés nap­nál nem sze­re­pel­ne be­jegy­zés…

– Há­la Is­ten­nek, ez így igaz. Meg­vá­lasz­tá­som el­ső per­cé­től fog­va na­gyon fon­tos a szá­mom­ra, hogy meg­is­mer­jem azo­kat az em­be­re­ket, akik egy­há­zunk­ban él­nek. És itt nem csak a dé­li ke­rü­let­re gon­do­lok – or­szá­gos­fel­ügye­lő-he­lyet­tes­ként az or­szág min­den ré­szé­ről ka­pok meg­hí­vást. Min­den­ho­va bol­do­gan me­gyek, de meg­mon­dom őszin­tén, le­ges­leg­job­ban a gyü­le­ke­ze­tek­ben ér­zem ma­gam. Én min­dig mon­dok kö­szön­tőt – ki­csit hosszab­ban an­nál, mint amennyi az Evan­gé­li­kus Élet tu­dó­sí­tá­sa­i­ba be­le­fér –, és min­dig cso­da azt a lég­kört és sze­re­te­tet meg­ta­pasz­tal­ni, amellyel fo­gad­nak. Olyan be­szél­ge­té­sek­ben van ré­szem, ame­lyek nél­kül sok­kal sze­gé­nyebb len­nék. Öröm­mel ta­pasz­ta­lom, hogy hí­ve­in­ket mennyi­re ér­dek­li egy­há­zunk sor­sa, és hogy mi­lyen sok hit­éle­ti kér­dés me­rül fel egy-egy ilyen al­ka­lom­mal. Eze­ket na­gyon fon­tos­nak tar­tom, mert iga­zán így le­het meg­is­mer­ni, mi van egy­há­zunk­ban, és így tu­dom én is, hol mi­re len­ne szük­ség, vagy mi­lyen egy-egy hit­tan­óra, bib­lia­óra, hol mennyi­en ül­nek a temp­lo­mi pa­dok­ban…

– Szá­mos kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyen is meg­for­dul. Mi a ta­pasz­ta­la­ta a Bib­lia évé­vel kap­cso­lat­ban?

– Na­gyon örül­tem en­nek a kez­de­mé­nye­zés­nek, és az év vé­ge fe­lé úgy érez­tem, ez már túl­mu­tat azon, hogy csu­pán egy kam­pány le­gyen. Va­ló­já­ban az ilyen al­kal­mak nem annyi­ra a hí­vő em­be­rek­nek szól­nak, mint in­kább azok­nak, akik nem vagy csak ke­vés­sé is­me­rik a Bib­li­át. A sok meg­hir­de­tett egy­há­zi ren­dez­vény úgy ha­tott, mint ami­kor a ko­vász meg­ke­lesz­ti a ke­nye­ret; sok is­me­rő­söm­ről konk­ré­tan tu­dom, hogy ta­valy kap­tak vagy vet­tek Bib­li­át – előt­te nem volt ne­kik –, és el­men­tek pél­dá­ul bib­li­a­ki­ál­lí­tá­sok­ra.

– És ha a ke­rü­let ber­ke­in be­lül ma­ra­dunk?

– Akár­ho­va men­tem, azt ta­pasz­tal­tam, hogy a he­lyi le­he­tő­sé­gek­ből ki­in­dul­va, azo­kat ma­xi­má­li­san ki­hasz­nál­va ké­szül­tek a ren­dez­vé­nyek­re. Min­den­hol volt bib­li­a­ki­ál­lí­tás, még a leg­ki­sebb gyü­le­ke­ze­tek­ben is! Iga­zi kin­csek, csa­lá­di örök­ség­ként őr­zött Szent­írá­sok ke­rül­tek elő. Meg­ha­tó volt lát­ni pél­dá­ul azt a több mint száz­öt­ven éves Bib­li­át, amely még a déd­nagy­ma­ma déd­nagy­ma­má­jáé volt. És ami ezek­nek a ki­ál­lí­tá­sok­nak még kü­lön hasz­nuk volt: el­vit­ték az óvo­dá­so­kat, is­ko­lá­so­kat is, fi­a­ta­lok tér­tek be, hogy be­le­la­poz­has­sa­nak a ré­gi kö­te­tek­be, kéz­be ve­hes­sék a Bib­li­á­kat, ahol er­re mód volt. Összes­sé­gé­ben na­gyon po­zi­tív­nak, ered­mé­nyes­nek íté­lem meg a Bib­lia évét. Az imént fel­so­rol­ta­kon túl azt is fon­tos­nak tar­tom, hogy a Szent­írás ol­va­sá­sá­ra is rá­irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­met.

– Meg­em­lí­te­ne olyan he­lye­ket, ahol va­la­mi egye­di öt­le­ttel, kez­de­mé­nye­zéssel találkozott?

– A fent em­lí­tett okok mi­att egyet­len gyü­le­ke­ze­tet sem emel­nék ki szí­ve­sen, vi­szont hadd em­lít­sem a ke­rü­le­ti misszi­ói na­pot. A Har­tán meg­ren­de­zett nap­ra Gáncs püs­pök úr­ral és Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na püs­pök­he­lyet­tes asszonnyal hár­mas­ban, mint a ke­rü­let el­nök­sé­ge, össze­ál­lí­tot­tunk egy kér­dő­ívet, amely a Bib­li­á­val kap­cso­la­tos – tar­tal­mi, tár­gyi is­me­re­tek­re vo­nat­ko­zó, bib­lia­ol­va­sá­si szo­ká­sok­ra és ked­venc igék­re, tör­té­ne­tek­re irá­nyu­ló – kér­dé­se­ket tar­tal­ma­zott. A mi ke­rü­le­ti na­punk­ra jöt­tek el a leg­töb­ben, így nyolc­száz kér­dő­ívet osz­tot­tunk ki. Mi­u­tán ki­töl­töt­ték a részt­ve­vők, a dél­utá­ni fó­rum­be­szél­ge­té­sen eze­ket ki is ér­té­kel­tük.

– Gon­do­lom, na­gyon ta­nul­sá­gos ered­mé­nye­ket ho­zott a fel­mé­rés.

– Na­gyon po­zi­tí­vak vol­tak; őszin­tén meg­mon­dom, job­bak, mint amit vár­tam. Vi­szont azt ne­hez­mé­nyez­tem, hogy ke­vés em­ber ír­ta, hogy egé­szé­ben el­ol­vas­ta a Bib­li­át. Ezt a fó­rum­be­szél­ge­té­sen szó­vá is tet­tem. Az egyik ven­dé­günk, dr. Solt Pál, a Leg­fel­sőbb Bí­ró­ság volt el­nö­ke ek­kor ki­csit ri­ad­tan né­zett rám, és be­val­lot­ta, hogy ő bi­zony pél­dá­ul az unal­mas csa­lád­fá­kat át szok­ta ug­ra­ni. Bár min­den­ki úgy is­mer­né a Szent­írást, ahogy Solt Pál, de én ak­kor is azt tar­tom, hogy még a csa­lád­fá­kat is el kell ol­vas­ni. En­gem an­nak ide­jén Ta­kács­né Ko­vács­há­zi Zel­­ma döb­ben­tett rá az evan­gé­li­kus teo­ló­gi­án ar­ra, hogy pél­dá­ul a Má­té evan­gé­li­u­ma ele­jén le­vő nem­zet­ség­táb­lá­zat mi­ért olyan fon­tos az evan­gé­li­um to­váb­bi meg­is­me­ré­se szem­pont­já­ból. A Bib­li­á­ba sem­mi sem ke­rült be vé­let­le­nül.

Ta­pasz­ta­la­tom sze­rint in­kább az Út­mu­ta­tó for­ga­tá­sa az ál­ta­lá­nos, saj­nos a Bib­lia na­pon­kén­ti rend­sze­res ol­va­sá­sa nem. Pe­dig na­gyon fon­tos len­ne, hogy a köny­vek köny­vét min­den­ki tel­jes egé­szé­ben el­ol­vas­sa. Én reg­gel az Út­mu­ta­tó sze­rint nem­csak a ki­je­lölt ige­sza­kaszt ol­va­som el, ha­nem azt a tel­jes fe­je­ze­tet is, amely­ben az adott ige áll. És füg­get­le­nül at­tól, hogy hol haj­tom álom­ra a fe­jem, min­den es­te is ol­va­som a Bib­li­át – öt fe­je­ze­tet az Ószö­vet­ség­ből, öt fe­je­ze­tet az Új­szö­vet­ség­ből és egy zsol­tárt. Ha a püs­pök úr­ral több nap­ra me­gyünk vi­dék­re, a cso­ma­gom­ban min­dig ben­ne van a Bib­li­ám, az Út­mu­ta­tóm és az éne­kes­köny­vem.

– Az új esz­ten­dő be­kö­szön­té­vel egy­há­zunk­ban egy újabb prog­ram­so­ro­zat in­dul. Mit vár a Szteh­lo Gá­bor evan­gé­li­kus lel­kész szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra meg­hir­de­tett em­lék­év­től?

– Na­gyon so­kat. Az utób­bi na­pok­ban az is­me­rő­se­im kö­ré­ben vé­gez­tem egy kis köz­vé­le­mény-ku­ta­tást, meg­kér­dez­ve, hogy ki volt Szteh­lo Gá­bor. A leg­na­gyobb döb­be­ne­tem­re sen­ki nem tud­ta! Azért is örü­lök az em­lék­év­nek, mert így le­he­tő­ség nyí­lik mi­nél több em­ber­rel meg­is­mer­tet­ni en­nek a nagy­sze­rű és ki­vé­te­les em­ber­nek az éle­tét és mun­kás­sá­gát, amit én na­gyon jól is­me­rek.

Ve­le kap­cso­lat­ban az el­ső meg­ren­dí­tő él­mé­nyem az volt, ami­kor – még a párt­ál­la­mi idők­ben – az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Mú­ze­um szer­ve­zett egy Szteh­lo-ki­ál­lí­tást. Én még a ki­ál­lí­tá­si anyag he­lyé­re ke­rü­lé­se előtt jár­tam a mú­ze­um­ban, és ke­zem­be ve­het­tem pél­dá­ul hat­éves ki­csi gye­re­kek­nek az írá­sa­it, nap­ló­it. Csak úgy su­gár­zott be­lő­lük az az őszin­te sze­re­tet, amellyel Gá­bor bá­csi­ra néz­tek! Ezek a sok­szor ce­ru­zá­val, gyöngy­be­tűk­kel írt mon­da­tok rám olyan ele­men­tá­ris erő­vel ha­tot­tak, hogy a mai na­pig a ha­tá­suk alatt va­gyok. Ak­kor ab­ban bíz­tam, hogy so­ha töb­bet nem lesz szük­ség Szteh­lo Gá­bo­rok­ra, de ma úgy gon­do­lom, csak egy lé­pés vá­laszt el ben­nün­ket at­tól, hogy új­ra nél­kü­löz­he­tet­le­nek le­gye­nek a hoz­zá ha­son­ló bá­tor em­be­rek, akik nem­csak ki­csi­nye­ket párt­fo­gol­nak, de a fel­nőt­tek ne­héz­sé­ge­in is tud­nak se­gí­te­ni – gon­dol­junk csak pél­dá­ul Szteh­lo nép­fő­is­ko­lai te­vé­keny­sé­gé­re!

Gyű­löl­kö­dé­sek kö­ze­pet­te élünk, az egyik em­ber azt sem tud­ja, hogy te­gyen ke­reszt­be a má­sik­nak, ér­dek­cso­por­tok fe­szül­nek egy­más­nak. Na­gyon kö­zel va­gyunk ah­hoz, hogy ki­csi gye­re­ke­ket kell­jen új­ra ki­men­te­ni, ha nem is há­bo­rús kö­rül­mé­nyek kö­zül… Vissza­tér­ve a ki­ál­lí­tás­ra, ak­kor ott ke­zem­be ve­het­tem pél­dá­ul a na­gyon ne­ves di­vat­ter­ve­ző­nek, We­ing­ru­ber Évá­nak a ba­ba­ru­há­ját, ahogy már ak­kor pró­bál­ko­zott öt­le­te­it for­má­ba ön­te­ni. En­nek az ak­kor hat­éves, éhes kis­lány­nak, aki­nek nem vol­tak meg a szü­lei, Gá­bor bá­csi volt az egyet­len meg­men­tő­je…

De a Szteh­lo Gá­bo­rok­ból nem­csak ma­nap­ság, ha­nem ak­kor is na­gyon ke­vés volt. Hi­szen ő az éle­té­vel ját­szott, ami­kor eze­ket a gye­re­ke­ket men­tet­te – elég lett vol­na, ha egy­szer a gye­rek­sí­rást vagy han­go­sabb ne­ve­tést az ut­cán jár­őrö­ző ka­to­nák meg­hall­ják. De ő ez­zel nem tö­rő­dött; az em­be­ri éle­tet min­den­nél fon­to­sabb­nak tar­tot­ta. A bá­tor­sá­ga pe­dig Is­ten­től ka­pott adott­ság volt. Egy­há­zunk­nak büsz­ké­nek kel­le­ne len­nie ar­ra, hogy volt egy ilyen lel­ké­sze, és ut­cák, te­rek, is­ko­lák el­ne­ve­zé­sé­vel, szob­rok ál­lí­tá­sá­val be kel­le­ne vin­ni a sze­mé­lyét a köz­tu­dat­ba.

– Úgy tu­dom, 2009-ben a dé­li ke­rü­let­ben ter­vez­nek a dia­kó­ni­á­hoz más mó­don is kö­tő­dő prog­ra­mot.

– Így van. Az ed­dig jól be­vált ke­rü­le­ti ta­lál­ko­zó­ra idén nem a pe­da­gó­gu­so­kat, ha­nem a dia­kó­nia te­rü­le­tén dol­go­zó­kat vár­juk. Er­re az össze­jö­ve­tel­re ezen­túl min­den má­so­dik év­ben – fel­vált­va a pe­da­gó­gu­so­ké­val – ke­rül­ne sor. Hi­szen a dia­kó­nia iga­zi ke­resz­té­nyi, egy­há­zi fel­adat, és őszin­tén be kell val­la­nunk: van még mit ten­nünk ezen a te­rü­le­ten. Van­nak di­cken­si ál­la­po­to­kat tük­rö­ző dia­kó­ni­ai in­téz­mé­nye­ink, és van­nak na­gyon jó, azt is mond­ha­tom, sváj­ci szín­vo­na­lú­ak. Eze­ket va­la­hogy kö­ze­lí­te­ni kel­le­ne egy­más­hoz. Emel­lett azt is fon­tos­nak tart­juk, hogy meg­is­mer­jük a ben­nük dol­go­zó mun­ka­tár­sa­kat. Saj­nos a mun­ka­erő hi­á­nyá­ban fel­vesz­nek olya­no­kat is – ez fő­leg vi­dé­ken jel­lem­ző –, akik­nek nem biz­tos, hogy egy­há­zi in­téz­mény­ben kel­le­ne dol­goz­ni­uk. Hi­szen ott egy sze­re­tet­kö­zös­ség­nek kell ki­ala­kul­nia, és az ott dol­go­zók­nak is ezt a hoz­zá­ál­lást kel­le­ne köz­ve­tí­te­ni­ük.

Ezen­kí­vül hadd emel­jek ki még két ren­dez­vényt. Eb­ben az esz­ten­dő­ben Szé­kács püs­pök­nek is év­for­du­ló­ja lesz. En­nek al­kal­má­ból feb­ru­ár 8-án a De­ák té­ri temp­lom­ban szer­ve­zünk nagy ün­nep­sé­get. Ok­tó­ber­ben pe­dig Kis­kő­rö­sön lesz az el­ső ke­rü­le­ti egy­ház­ze­nei ta­lál­ko­zó, amelyre már most na­gyon so­kan ké­szül­nek, és na­gyon vár­ják.

– „Ami le­he­tet­len az em­be­rek­nek, az Is­ten­nek le­het­sé­ges” – így szól az év igé­je. Mit üzen ez az Ön szá­má­ra?

– Nem sze­ret­nék egy ilyen gyö­nyö­rű és re­mény­tel­jes ige fé­nyé­ben ne­ga­tív dol­gok­ról be­szél­ni, de ben­nem óha­tat­la­nul fel­idé­ző­dik az a sok ör­dö­gi rossz, ami kö­rül­vesz ben­nün­ket. És er­re ez az ige az is­te­ni fe­le­let. Ezt sze­ret­ném min­den­ki­ben erő­sí­te­ni, mert en­nek tük­ré­ben még a „fe­ke­te” ol­dal is ke­vés­bé fe­nye­ge­tő. Eb­ben bíz­va, a ránk bí­zott fel­ada­to­kat tő­lünk tel­he­tő­en a leg­job­ban vé­gez­ve kezd­jük el az új esz­ten­dőt.

B. Zs.

::Nyomtatható változat::