A vasárnap igéje

VÍZ­KE­RESZT ÜN­NE­PE – Ézs 49,1–6

Hozzászólás a cikkhez

Ön­kén­te­le­nül is a ket­tős evan­gé­li­u­mi gon­do­la­tot jut­tat­ja eszem­be mai ószö­vet­sé­gi igénk: Jé­zus a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga. S a jé­zu­si man­dá­tum nyo­mán a ta­nít­vá­nyo­ké a fon­tos sze­rep: le­gye­nek ők a vi­lág vi­lá­gos­sá­gá­vá!

Az egy­ház né­pe szá­má­ra kez­det­től fog­va iz­gal­mas kér­dés, hogy ki­ről éne­kel­nek Ézsa­i­ás pró­fé­ta köny­vé­ben az „Úr szol­gá­já­ról” szó­ló sza­ka­szok. Egy bi­zo­nyos sze­mély­ről? A pró­fé­tá­ról ma­gá­ról? Ne­tán egy cso­port­ról? Vagy Iz­rá­el­ről, Is­ten vá­lasz­tott né­pé­ről? A ke­resz­tény írás­ma­gya­rá­zók kez­det­től fog­va Jé­zus­ra ér­tet­ték eze­ket a fe­je­ze­te­ket. Az el­jö­ven­dő Mes­si­ást ol­vas­ták ki a pró­fé­ci­ák­ból, s a meg­ér­ke­zett Meg­vál­tó­ban tel­je­sül­tek be az itt ol­va­sott ígé­re­tek.

Jé­zus, az em­ber­ré lett Is­ten – szol­ga. Az Úr szol­gá­ja. Ennyi­re meg­aláz­ta ma­gát – ér­tünk. Szol­gá­la­tát itt a föl­dön el­ső­sor­ban úgy vé­gez­te, hogy hir­det­te Is­ten or­szá­gá­nak el­kö­ze­led­tét és meg­je­le­né­sét. Azt, hogy Is­ten or­szá­ga köz­tünk van. Tet­te ezt úgy, hogy sza­va a bűn és a sö­tét­ség el­len har­colt kör­nye­ze­té­ben, de az egész te­rem­tett vi­lág­ra ér­vé­nye­sen. Er­re utal a kard és az íj. Az el­ső a kö­zel­harc­ra szol­gál, a má­sik pe­dig tá­vo­li cél­pont el­len al­kal­mas.

Szol­gá­la­tát ér­tet­len­ség, el­len­ke­zés, sőt gya­láz­ko­dás kí­sér­te. Em­be­ri­leg néz­ve ez csak a mély pa­nasszal fe­jez­he­tő ki: „Hasz­ta­lan fá­ra­doz­tam…” (4a) A nem alap­ta­la­nul ke­se­rű jé­zu­si szó új­ra meg új­ra meg­je­le­nik az evan­gé­li­u­mok­ban is („Med­dig kell még el­vi­sel­nem ben­ne­te­ket?”; „hi­tet­len nem­ze­dék”; „Én Is­te­nem, én Is­te­nem, mi­ért hagy­tál el en­ge­met?” – és így to­vább). De a leg­ke­se­rűbb em­be­ri szó­ba is be­le­vág az Atya irán­ti tel­jes bi­za­lom: „…az Úr­nál van az én ügyem, és mun­kám ju­tal­ma Is­te­nem­nél.” (4b)

Igénk má­so­dik sza­ka­sza – be­tel­je­se­dett pró­fé­ci­a­ként – Jé­zus kül­de­té­sé­ről be­szél. Ar­ról, hogy az Úr szol­gá­ja meg­té­rés­re hív, in­dít és se­gít. Azért jött, hogy vissza­té­rít­se Is­ten né­pét Urá­hoz, Is­te­né­hez. Nem az ide­ge­nek­ről van itt szó, ha­nem a ki­vá­lasz­tott és ezért kü­lön­le­ge­sen ke­zelt nép­ről. Elő­ször is Já­kób­nak, az­az Iz­rá­el­nek van szük­sé­ge meg­té­rés­re. Is­ten azért adott erőt szol­gá­já­nak, hogy a leg­ve­sze­del­me­sebb el­len­ség­gel, a Te­rem­tő­től el­tá­vo­lí­tó erő­vel meg­küzd­jön, le­győz­ze, és új­ra együtt le­hes­sen Atya és gyer­me­ke, Te­rem­tő és te­remt­mé­nye. Az Is­ten nél­kül sö­tét vi­lág­ba így hoz­ta el Jé­zus az Atya sze­re­te­té­nek, jó­sá­gá­nak, ke­gyel­mé­nek vi­lá­gos­sá­gát. És ez víz­ke­reszt ün­ne­pé­nek iga­zi evan­gé­li­u­ma is.

Az ta­pasz­ta­la­ti tény, hogy sok a sö­tét­ség a vi­lág­ban. Kör­nye­zet­ben, fe­jek­ben, szí­vek­ben, lel­kek mé­lyén. Ar­ra a Szent­írás mu­tat rá, hogy ez a sok sö­tét­ség azért van, mert mi, em­be­rek el­sza­kad­tunk az iga­zi vi­lá­gos­ság­tól, tá­vol ke­rül­tünk Is­ten ra­gyo­gó fé­nyes­sé­gé­től. De Jé­zus­ban új­ra meg­je­lent a vi­lá­gos­ság. Nem kell sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­nunk, nem kell szür­ke ho­mály­ban bo­tor­kál­nunk, nem kell min­dig az élet ár­nyé­kos ol­da­lán ban­du­kol­nunk. Tisz­tul­hat a ho­mály, tűn­het a sö­tét­ség, s a fel­ke­lő nap su­ga­ra­i­tól éle­sed­nek ugyan az ár­nyé­kok, de ne­künk nem kell az ár­nyék­ban ma­rad­nunk, ki­lép­he­tünk a fény­re, él­vez­het­jük a me­le­get, él­vez­het­jük a vi­lá­gos­sá­got.

A hús­vét haj­na­li li­tur­gia – min­den ke­resz­tény ün­nep­lés lé­nye­ge­ként – ezért ki­ált­ja be­le az éj sö­tét­jé­be: Krisz­tus, vi­lá­gos­sá­gunk! Ő a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga. Nem csu­pán a vá­lasz­tott né­pé. Hogy is ol­vas­tuk igénk­ben? „Ke­vés­nek tar­tom, hogy Já­kób tör­zse­i­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ban és a meg­men­tett Iz­rá­el vissza­té­rí­té­sé­ben légy az én szol­gám. A po­gá­nyok vi­lá­gos­sá­gá­vá tesz­lek, hogy el­jus­son sza­ba­dí­tá­som a föld ha­tá­rá­ig.” (6. vers) Mi­at­ta van­nak olya­nok, akik ma­guk is hord­ják a vi­lá­gos­sá­got. Az ő ta­nít­vá­nyai. Nem a sa­ját fé­nyük­kel csil­log­nak. Az ő ra­gyo­gá­sát tük­rö­zik to­vább. Cso­da ez a ja­vá­ból.

Mi, em­be­rek mind sö­tét ala­kok va­gyunk. Nem kí­vül­ről, de be­lül­ről jön a sö­tét­ség. Gén­je­ink­ben hor­doz­zuk, szü­le­té­sünk­től fog­va áraszt­juk. „…nin­csen, aki jót te­gyen, nincs egyet­len­egy sem” – ír­ja Pál apos­tol (Róm 3,12). Ezért az­után a ha­lál ár­nyé­ká­nak völ­gyé­ben já­runk – vall­ja a zsol­tá­ros. De a sö­tét­ség­ben fel­ra­gyo­gott a vi­lá­gos­ság.

Bet­le­he­met be­ra­gyog­ta a csil­lag, a vi­lá­got be­ra­gyog­ta a bet­le­he­mi gyer­mek. A ha­lál sö­tét völ­gyét pe­dig hús­vét haj­na­la, ra­gyo­gá­sa. Ha nem bú­junk el elő­le, ha ki­tesszük ma­gun­kat a fény­nek, le­het, hogy el­ső­re meg­va­ku­lunk, mint Pál a da­masz­ku­szi úton, de tisz­tu­lunk, vi­lá­go­so­dunk, át­me­leg­szünk mi ma­gunk is, és hor­doz­hat­juk a fényt. Nem a sa­já­tun­kat, az leg­fel­jebb lát­szat­vi­lá­gos­ság vagy ki­ra­kat­fény, üres vil­lo­gás. De fel­töl­tőd­het éle­tünk ak­ku­mu­lá­to­ra az ő fé­nyé­vel, s így mi is az Úr szol­gá­já­vá vál­ha­tunk. Jé­zus ta­nít­vá­nya­ként. Ő a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga, mi is le­he­tünk vi­lá­gos­ság­gá.

Imád­koz­zunk! Ra­gyogd be éle­tün­ket, vi­lá­gun­kat, Krisz­tus, vi­lá­gos­sá­gunk! Nél­kü­led sor­vad az élet. Ve­led ha­za­ta­lá­lunk az atyai ház­hoz, fé­nye­det to­vább­ad­va em­be­rek lép­het­nek új­ra a hoz­zád ve­ze­tő út­ra. Ámen.

Ha­fen­scher Ká­roly (ifj.)

::Nyomtatható változat::