Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A Mu­zsi­kás együt­tes rend­ha­gyó ének­órá­val jár­ja – a Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársa­ság (Mol Nyrt.) tá­mo­ga­tá­sá­val – az or­szá­got. Be­szél­ge­té­sünk­nek az ad­ta az ap­ro­pó­ját, hogy ad­vent­ben el­lá­to­gat­tak a De­ák Té­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um­ba is, és kö­zös ze­né­lés­re in­vi­tál­ták a di­ák­se­reg­le­tet. Ak­kor még nem tud­hat­tuk, hogy a né­hány nap­pal ké­sőbb át­adott Pri­ma Pri­mis­si­ma Díj 2008. évi ki­tün­te­tett­je­it is tisz­tel­het­jük ben­nük…

Tu­dom, hogy a ti­zen­éve­sek több­sé­ge nem ma­gyar nép­ze­né­vel si­mít­ja ki az ide­ge­it, és gya­ní­tom, hogy több­sé­gük­től tá­vol áll en­nek a mu­zsi­ká­nak a hang­zás­vi­lá­ga. Ezért ki­csit szo­rong­tam at­tól, va­jon ho­gyan fo­gad­ják majd ezt a vi­lág­hí­rű együt­test, va­jon a ze­né­szek ké­pe­sek lesz­nek-e meg­szó­lí­ta­ni a gye­re­ke­ket. Az­tán ahogy el­kez­dő­dött az óra, meg­nyu­god­tam. Úgy érez­tem, las­sú ol­va­dás zaj­lik. Si­pos Mi­hály, az ének­óra ve­ze­tő­je egyen­ként be­mu­tat­ta a ze­ne­kar hang­sze­re­it; meg­szó­lal­tat­ták a nagy­bő­gőt, a gar­dont, a he­ge­dűt és a fu­ru­lyát. A „be­mu­tat­ko­zás” vé­gén a gye­re­kek vas­taps­sal ju­tal­maz­ták a mu­zsi­kát, és alig akar­ták el­en­ged­ni a ze­né­sze­ket. Ki­csön­ge­tés után Si­pos Mi­hállyal be­szél­get­tem. – Mi kész­te­ti Önö­ket ar­ra, hogy rend­ha­gyó ének­órák­kal jár­ják az or­szá­got? – Azt ta­pasz­tal­tuk, hogy a tan­anyag­csök­ken­tés je­gyé­ben el­ső­sor­ban az ének­órák szá­mát apasz­tot­ták az utób­bi idő­ben. Jár­tam olyan is­ko­lá­ban is, ahol az el­ső négy osz­tály­ban egy­ál­ta­lán nem éne­kel­tek a di­á­kok, a má­so­dik négy osz­tály­ban pe­dig ze­ne­szer­zők élet­raj­zát ta­ní­tot­ták ne­kik. Hol­ott os­to­ba­ság azt hin­ni, hogy az ének- vagy hang­szer­ta­nu­lás el­ve­szi az ener­gi­át a töb­bi tan­tárgy ta­nu­lá­sá­tól. Sa­ját di­ák­ko­ri ta­pasz­ta­la­ta­im is er­re rí­mel­nek. Ko­dály-mód­szer­rel ta­ní­tó ze­ne­is­ko­lá­ba jár­tam, ahol hét ének­óránk volt egy hé­ten, két­szer jár­tunk kar­ének­re és egy­szer ze­ne­kar­ra. En­nek el­le­né­re a fő­vá­ro­si és ke­rü­le­ti ver­se­nye­ken is rend­re szép ered­mé­nye­ket ér­tünk el ma­te­ma­ti­ká­ból, tör­té­ne­lem­ből, iro­da­lom­ból, nyelv­tan­ból. Szá­mom­ra ak­kor de­rült ki, hogy a ze­nét nem le­het túl­zás­ba vin­ni. A mu­zsi­ká­lás olyan ál­la­po­tot te­remt, amely­ben a lé­lek hal­lat­la­nul fo­gé­konnyá vá­lik, és na­gyon gyor­san meg­jegy­zi, amit meg kell ta­nul­nia. Ezek a meg­fon­to­lá­sok kész­tet­tek min­ket ar­ra, hogy el­kezd­jük jár­ni az or­szá­got, és a leg­el­du­got­tabb kis fa­lu­ba is el­vi­gyük az élő ma­gyar nép­ze­nét. Kö­rül­be­lül négy­ezer is­ko­la van az or­szág­ban az ál­ta­lá­nos­tól a szak­is­ko­lá­kon át a gim­ná­zi­u­mo­kig. Ki­szá­mol­tuk, hogy ha éven­te leg­alább öt­ven in­téz­mény­be el­lá­to­ga­tunk, ak­kor nyolc év alatt a gye­re­kek tíz szá­za­lé­ká­hoz ju­tunk el. – Mi­lyen ta­pasz­ta­la­to­kat sze­rez­tek? – Ami­kor el­kez­dő­dik az ének­óránk, el­ső fel­ada­tunk az, hogy meg­ra­gad­juk a gye­re­kek fi­gyel­mét. Az el­ső per­cek­ben a fe­jük még te­le van az elő­ző órák ese­mé­nye­i­vel, rá kell han­go­lód­ni­uk a ze­né­re. El­me­sél­jük, meg­mu­tat­juk, ho­gyan ala­kult ki a ma­gyar nép­ze­ne, ho­gyan hat az em­ber­re. Las­san el­kez­de­nek ki­nyíl­ni, oda­fi­gyel­ni, a vé­gé­re már egé­szen fel­sza­ba­dul­nak, éne­kel­nek, csu­jo­gat­nak, és lel­ke­sen tap­sol­nak. – Úgy tu­dom, hogy az együt­tes a het­ve­nes évek óta mű­kö­dik… – Va­ló­ban, ak­ko­ri­ban igen pezs­gő nép­ze­nei élet zaj­lott Ma­gyar­or­szá­gon. A Bar­tók Tánc­együt­tes­ben tán­col­tunk, ez volt az el­ső olyan for­má­ció, amely a nép­tán­cot kö­tött ko­re­og­rá­fi­án kí­vül, sza­bad tánc­ként is jár­ta. 1972-ben el­lá­to­gat­tunk az er­dé­lyi Szék köz­ség­be is, ahol meg­hív­tak min­ket egy bál­ba. Itt is­mer­ked­tem meg if­jabb Cso­ó­ri Sán­dor­ral. Össze­ba­rát­koz­tunk, és szep­tem­ber­ben a Bar­tók együt­tes­ben ta­lál­koz­tunk új­ra – mind­ket­tőnk nagy örö­mé­re. Ké­sőbb Ha­mar Dá­ni­el is oda­ke­rült bő­gős­nek, és így hár­man ala­pí­tot­tuk az együt­test. Ké­sőbb csat­la­ko­zott hoz­zánk Éri Pé­ter, aki az­óta is tag­ja a Mu­zsi­kás­nak, il­let­ve Se­bes­tyén Már­ta, aki­vel az­tán év­ti­ze­de­kig együtt dol­goz­tunk. – Hon­nan me­rí­tik a ze­nei anya­gukat? – A Ko­dály és Bar­tók ál­tal el­in­dí­tott és szá­mos tu­dós ál­tal foly­ta­tott gyűj­tés ha­tal­mas ar­chí­vu­mot ho­zott lét­re. Mi is in­nen ju­tot­tunk elő­ször fel­vé­te­lek­hez. Ké­sőbb ter­mé­sze­te­sen so­kat je­len­tet­tek a fa­lu­si­ak­kal va­ló sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sok, akik az éle­tük ter­mé­sze­tes ré­sze­ként – ami­kor an­nak ide­je volt – tán­col­tak, da­lol­tak. Ren­ge­te­get utaz­tunk, prí­má­sok­kal, éne­ke­sek­kel, tán­co­sok­kal be­szél­get­tünk.

Ne­kem meg­van az az óri­á­si elő­nyöm, hogy mi­vel klasszi­kus ze­nét ta­nul­tam ti­zen­egy évig, le tu­dom je­gyez­ni a hal­lott dal­la­mo­kat. A gyűj­té­se­in­ket le­ad­tuk a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án, a Ha­gyo­má­nyok Há­zá­ban pe­dig bár­ki hoz­zá­fér­het ezek­hez. A het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben pél­dá­ul mun­kás­szál­lá­sok­ra jár­tam gyűj­te­ni, mert ott la­kott a vi­dék­ről fel­ke­rült leg­sze­gé­nyebb ré­teg, amely még őriz­te a ré­gi éne­ke­ket. Ha va­la­ki gon­do­sab­ban vé­gig­jár­ja a Mis­kolc, Eger fe­let­ti fal­va­kat, még most is ta­lál­hat prí­má­so­kat, ra­gyo­gó éne­ke­se­ket.

– Ho­gyan áll­nak össze a Mu­zsi­kás-le­me­zek?

– A ze­nész­nek min­dig az volt a dol­ga a ha­gyo­má­nyos kul­tú­rák­ban, hogy ki­szol­gál­ja a kö­zös­sé­get. Azt kell ze­nél­ni, amit a meg­ren­de­lő hal­la­ni akar. Ne­künk is össze kell han­gol­ni azt, amit mi sze­re­tünk ját­sza­ni, az­zal, ami­re ép­pen fo­ga­dó­kész­ség van.

Az el­ső le­me­zünk pél­dá­ul egy kör­kép volt a Kár­pát-me­den­cei ma­gyar­ság ze­né­jé­ről. Ké­sőbb azon kezd­tünk el gon­dol­koz­ni, ho­gyan le­het re­konst­ru­ál­ni azt a cso­dá­la­tos ze­nei vi­lá­got, amit a Kár­pát-me­den­cé­ben élő zsi­dó­ság te­rem­tett. Mi­vel a zsi­dó ze­né­szek jó ré­sze el­pusz­tult a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt, ne­künk kel­lett el­vé­gez­nünk a gyűj­tést. Olyan ci­gány és ma­gyar ze­né­sze­ket ke­res­tünk meg, akik még együtt ját­szot­tak ezek­kel az em­be­rek­kel, és is­mer­ték, őriz­ték a ze­né­jü­ket. Be­lő­lük va­rá­zsol­tuk elő és az adott kör­nyék mu­zsi­ká­lá­si stí­lu­sá­ban szó­lal­tat­tuk meg Se­bes­tyén Már­tá­val a Szól a ka­kas már cí­mű le­me­zün­ket.

A to­váb­bi két le­me­zünk­kel ar­ra ke­res­tük a vá­laszt, hogy a beat- és a rock­ze­ne ho­gyan vi­szo­nyul a nép­ze­né­hez. Azt pró­bál­tuk be­mu­tat­ni, hogy a mo­dern és a nép­ze­ne ener­gia­fel­fo­gá­sa mennyi­re kö­zel áll egy­más­hoz. Ha in­nen néz­zük, a le­mez hang­zás­vi­lá­ga tisz­tán nép­ze­ne, ha on­nan néz­zük, igen kö­zel áll a kor rock­ze­né­jé­hez. Tu­laj­don­kép­pen min­den le­me­zünk ar­ra pró­bált vá­la­szol­ni, hogy az adott kor­ban mi­re jó a nép­ze­ne. Igye­kez­tünk meg­mu­tat­ni, hogy a nép­ze­ne nem rek­vi­zi­tum, ha­nem az éle­tünk szer­ves ré­sze le­het, ha mű­vel­jük, hasz­nál­juk.

– Kül­föl­dön is na­gyon res­pek­tál­ják a Mu­zsi­kás ze­né­jét. A vi­lág nagy, hí­res kon­cert­ter­me­i­ben lép­nek fel, sőt 2008-ban Eu­ró­pá­ból el­ső­ként a Mu­zsi­kás együt­tes kap­ta meg a vi­lág­ze­nei vá­sár – World Mu­sic Ex­po – nagy­dí­ját, a Womex-dí­jat.

– Na­gyon büsz­kék va­gyunk er­re a ki­tün­te­tés­re. Ezt olyan nép­ze­né­szek­nek ad­ták ed­dig, akik sa­ját né­pük ze­né­jét ter­jesz­tik bel- és kül­föl­dön egy­aránt. Vi­lág­hí­rű együt­te­sek, éne­ke­sek kap­ták meg előt­tünk. És va­ló­ban, mi is fel­lép­tünk az utób­bi idő­ben kül­föl­dön: klasszi­kus ze­nei kö­zön­ség előtt ad­tunk olyan kon­cer­te­ket, ame­lye­ken egy­más mel­lett je­lent meg az au­ten­ti­kus gyűj­tés és a mű­ze­ne.

Az volt a cé­lunk, hogy a Ko­dály- és Bar­tók-mű­vek és a hoz­zá­juk han­gu­lat­ban kö­tő­dő nép­ze­nei dal­la­mok egy­más­hoz il­leszt­ve je­len­je­nek meg. A ko­moly­ze­nei mű­vek té­te­lei kö­zött mu­zsi­kál­tunk: ab­ból a ze­nei anyag­ból in­dul­tunk ki, amit a té­tel ép­pen be­fe­je­zett, és a já­té­kunk vé­gén vissza­ve­zet­tük a hall­ga­tót ugyan­ar­ra a pont­ra, ahon­nan el­in­dul­tunk. Bar­tók fe­jé­ben egy­más mel­lett lé­te­zett ez a két­fé­le ze­ne, és tel­jes egy­sé­get al­ko­tott. Te­hát jo­gos meg­kö­ze­lí­té­se ez a Bar­tók-mű­vek­nek, és ér­té­kel­te is a kö­zön­sé­ge, sőt ko­moly ze­nei szak­la­pok­ban is igen el­is­me­rő kri­ti­kát kap­tunk.

Já­no­si Va­lé­ria

::Nyomtatható változat::