|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 04
- „Cur Deus homo?” – Miért lett Isten emberré?
A vasárnap igéje
VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP – Hós 11,1–4.9
Hozzászólás a cikkhez
„Cur Deus homo?” – Miért lett Isten emberré?
„Egyiptomból hívtam ki fiamat” – a régi egyházatyák szerették az ilyen áthallásos igéket. Nekik nem okozott gondot, hogy Hóseás mondatát a gyermek Jézusról szóló jövendölésnek tekintsék, aki Heródes gyilkos szándéka elől Egyiptomban talált menedéket. A történetet leíró Máté is a hóseási mondat beteljesedését látta ebben: „Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: »Egyiptomból hívtam el fiamat.«” (Mt 2,15)
Ma az ilyen írásmagyarázat tudománytalan. Emberileg joggal. Bizonyos, hogy Hóseás ezt a mondatot nem prófétálás szándékával írta, hiszen múlt időben beszél. Népe régi nemzedékére érti, akiket Isten Mózes vezetésével hozott ki Egyiptomból, a rabszolgaság és a bálványok földjéről.
A próféta nem a távoli jövőbe néz, nem a Messiás eljöveteléről kíván szólni. A Szentlélek által mégis Krisztusról prófétál, és Máté sem hibázik, amikor a hóseási igére mint próféciára hivatkozik. Mert igazán az a teológia és az az írásmagyarázat tudománytalan, amelyik nem számol vele, hogy a Szentlélek nemcsak ihletője, de valóságos Ura a Szentírásnak, és hatalma nemegyszer a szent iratok szerzői elől is elrejtve nyilvánult meg munkájuk során.
A hóseási szakasz folytatása – egészen a kilencedik versig – nyilvánvalóan csak történetileg értelmezhető. Az Egyiptomból kivonult népről mondja a próféta, hogy Isten minél jobban hívta őket, annál jobban eltávolodtak tőle, és a Baaloknak áldoztak, a bálványoknak tömjéneztek. Pedig Isten emberi kötelékkel, a szeretet kötelékével vonta őket magához. Mégsem érte el célját. Istennek a népe iránti szeretete és egyben emberszeretete kudarcot vallott.
Ez nagyon súlyos megállapítás, amelyet a próféta is csak népét siratva tud kimondani. Tudja, hogy Isten kudarcának a népre nézve már eddig is súlyos következményei voltak: jöttek az asszírok, és az északi királyságban, Izráelben élő törzseket elhurcolták és szétszórták. Akkor a déli királyság, a Jeruzsálem székhelyű Júda megmenekült ugyan, mert Isten meghallgatta a hozzá hű Ezékiás király imádságát, és Szanherib hadait visszafordította. De Hóseás látta, hogy a büntetést a déli királyság népe sem kerülheti el. Előre látta, hogy Ezékiás halála után Bábel királya, Nebukadneccar teljes hadseregével felvonul majd Jeruzsálem ellen, és akkor Júdát is utoléri az ítélet.
Ám előre látta azt is, hogy Isten a Júdából elhurcolt törzsek maradékának megkegyelmez majd. A fogság kiszabott idejének letelte után utódaik hazatérhetnek. És ekkor a próféta – talán tudtán kívül – Isten nevében ismét egy áthallásos kijelentést tesz: „Nem izzó haragom szerint bánok vele, nem döntöm újból romlásba Efraimot, mert Isten vagyok én, nem ember. Szent vagyok köztetek, nem indulatosan jövök.” (9. vers)
Természetesen nem hanyagolható el a mondat eredeti, történeti értelme: Isten nem izzó haragtól hajtva ítéli meg népét, amikor hetven évre fogságba adja, hanem ekkor is népe javát munkálja: a fogság szenvedései által fogja egyszer s mindenkorra megtisztítani őket a bálványozás bűnétől. Azért bünteti övéit, hogy ne vesszenek el bűnükben! Mert Istenről valóban igaz, hogy „ha sújt, akkor is szeret”, miként régi énekünk (EÉ 263,1) vallja.
Az ítélet és a büntetés nem más, mint Isten korábban kudarcot vallott emberszeretetének újabb kísérlete. A próféta korában Isten saját népén végrehajtott, sikeres kísérlete: hiszen a Babilonból hazatért nép később minden körülmények között kiállta az egy Istenhez való hűség próbáját. Amikor IV. Antiochus Epiphanes Zeusz és a görög istenek tiszteletére akarta kényszeríteni őket, Makkabeus Júdás vezetésével hősiesen ellenálltak, és bár hitükért tömegével feszítették őket keresztre, hűek maradtak atyáik Istenéhez. A zsidóságot többé nem lehetett Mózes vallásától eltéríteni.
A történelmi összefüggést nem hagyva figyelmen kívül irányítsuk most figyelmünket a 9. vers első részének áthallásos kijelentésére: „Nem izzó haragom szerint bánok vele…” Kössük ezt össze a szintén áthallásos 1. verssel: „Egyiptomból hívtam ki fiamat.” Ha ismét az újszövetségi szerzők, a régi egyházatyák és nem utolsósorban Luther „tudománytalan” írásmagyarázati elvét követjük, akkor bátran érthetjük úgy, hogy a Szentlélek ismét prófétai szót adott Hóseás szájába: Isten nem izzó haragja szerint bánik majd a Fiúval, az Egyszülöttel, amikor meg fogja engedni, hogy kínhalált szenvedjen a kereszten. Isten sokkal inkább azért teszi ezt, mert ezen az áron is kész megkísérelni, hogy a bűnös embervilág számára végre hihető, érthető, felfogható és elfogadható módon mutassa meg szeretetét.
„Cur Deus homo?” („Miért lett Isten emberré?”) – tette fel a kérdést az első ezredforduló nagy teológusa, Anselmus apát, Canterbury érseke. Az ő válasza az, hogy az ember Jézusban Istennek azért kellett a földre lépnie, hogy az emberiség minden bűnéért elégtételt adjon. Ez jogászias gondolkodást tükröz. Hóseás ősi próféciája más irányba mutat: Isten értünk, bűnösökért, a mi megmentésünkért a legvégsőkig elmenni kész szeretetét csak így tudta megmutatni, csak a Golgota keresztjén tudta transzparens módon mindenki számára láthatóvá, hihetővé, el- és befogadhatóvá tenni.
A Szentlélek Isten kereszten kinyilatkoztatott szeretetét árasztja mindazok szívébe, akik a megfeszített Fiúra hittel tekintenek. Ez Isten utolsó kísérlete a bűnös ember megmentésére: ennek sikerében reménykedik, amikor türelmesen vár a világ fölötti végső ítélettel.
Imádkozzunk! „Szentlélek, szállj le ránk, és újíts meg minket, töltsd meg lelkünket szereteteddel! Pihenj meg gyötrődő lelkünkben, adj békét nekünk! Takarj be szárnyaddal, és védj meg minden rossztól! Tégy minket alázatossá, vezess világosságodba, hogy észrevegyük és meg is tegyük kívánságaidat! Ámen.” (Vassula Ryden)
Véghelyi Antal
::Nyomtatható változat::
|
