Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A franciaországi Taizé hetven éve fennálló ökumenikus közösségében a „magyar ügyek” felelőse – egy indonéziai. Francesco testvér immár csaknem egy évtizede viseli gondját a magyaroknak, legyenek akár a közösséghez látogató vendégek vagy épp az Európa különböző nagyvárosaiban évenként rendezendő ifjúsági találkozók résztvevői. Hogy a reá bízottakkal könnyebben szót értsen, Francesco testvér – többek között – megtanult magyarul is.

– In­do­né­zi­á­ból Fran­cia­or­szág­ba hosszú az út…

– Mint ahogy a szá­mí­tó­gé­pes szak­em­ber­től a Ta­izé-test­vé­rig is. De va­ló­ban, Yo­gya­kar­ta vá­ro­sá­ból szár­ma­zom, amely Já­va szi­ge­té­nek kö­ze­pén ta­lál­ha­tó. A ti­zen­há­rom­ezer in­do­néz szi­get kö­zül, ahol összes­sé­gé­ben 235 mil­lió em­ber él, ez a leg­né­pe­sebb.

– Ho­gyan ke­rült kap­cso­lat­ba a Taizéi Kö­zös­ség­gel?

– Rö­vi­den úgy is vá­la­szol­hat­nék, hogy a ze­ne ré­vén, amely­nek nin­cse­nek ha­tá­rai… Még ott­hon, a gyü­le­ke­ze­tem­ben if­jú­sá­gi cso­por­to­kat ve­zet­tem, és több kó­rus­nak is ve­ze­tő­je vol­tam. Egy nap az egyik ba­rá­tom ke­zem­be adott egy ta­izéi éne­ke­ket tar­tal­ma­zó ka­zet­tát és a hoz­zá tar­to­zó kot­ta­fü­ze­tet. Ar­ra kért, hogy for­dít­sam le in­do­néz nyelv­re a szö­ve­ge­ket. Ha­bár az ak­ko­ri tech­ni­kai fel­té­te­lek kö­vet­kez­té­ben a ka­zet­ta mi­nő­sé­ge ha­gyott né­mi kí­ván­ni­va­lót ma­ga után, az éne­kek tel­je­sen ma­guk­kal ra­gad­tak, és el­ha­tá­roz­tam, meg­csi­ná­lom a for­dí­tást. Ak­kor még csak nem is gon­dol­tam, hogy ez mek­ko­ra for­du­ló­pon­tot je­lent majd az éle­tem­ben …

– A ta­izéi éne­kek­re jel­lem­ző, hogy a kot­ták­ban sok­szor pár­hu­za­mo­san több nyel­ven is meg­ta­lál­ha­tó­ak a szö­ve­gek. Ne­héz volt in­do­néz nyelv­re át­ül­tet­ni őket?

– Be­val­lom, volt, amit több­ször is át­ír­tam, mi­u­tán a kó­ru­sok­kal ki­pró­bál­tuk. Min­dig igye­kez­tem szem előtt tar­ta­ni, hogy az in­do­né­zek szá­má­ra is könnyen éne­kel­he­tők le­gye­nek, de ugyan­ak­kor mi­nél kö­ze­lebb áll­ja­nak az ere­de­ti, bib­li­ai szö­veg­hez. Hi­szen a leg­több ta­izéi ének va­la­me­lyik bib­li­ai sza­ka­szon ala­pul.

– Így ke­rült kap­cso­lat­ba a kö­zös­ség egyik na­gyon jel­lem­ző szeg­men­sé­vel, a ze­né­vel. És ma­gá­val a kö­zös­ség­gel?

– Az éne­ke­ken kí­vül nem tud­tam sem­mit ró­luk, míg­nem ta­lál­koz­tam az egyik test­vér­rel, aki In­do­né­zi­á­ban járt. Tő­le tud­tam meg, hogy Ta­izé­ben van egy kö­zös­ség is, aho­va a vi­lág szá­mos or­szá­gá­ból és egy­há­zá­ból ér­kez­nek fi­a­ta­lok. Hí­vott en­gem is, hogy lá­to­gas­sak el egy­szer hoz­zá­juk. Ami­kor el­ju­tot­tam, nagy él­ményt je­len­tett szá­mom­ra. Meg­ra­ga­dott pél­dá­ul az az egy­sze­rű­ség, ami az ot­ta­ni élet­re – a min­den­na­pi és a hit­élet­re is gon­do­lok – jel­lem­ző. Előt­te azt gon­dol­tam, hogy az erős hit csak né­hány em­ber pri­vi­lé­gi­u­ma, mert nagy erő­fe­szí­tés szük­sé­ges hoz­zá, és ez csak ke­ve­sek­nek ada­tik meg. Ta­izé­ben vi­szont meg­ta­nul­tam, ho­gyan le­het min­dent az Is­ten­re bíz­ni – a hi­tün­ket, ag­go­dal­ma­in­kat, a jö­vőn­ket.

– Mi­ért dön­tött úgy, hogy be­lép a kö­zös­ség­be?

– Ott­hon szá­mí­tó­gé­pes tech­ni­kus­ként dol­goz­tam, de fog­lal­koz­ta­tott a gon­do­lat, hogy Is­ten va­la­mi más­ra hív. A csa­lá­di hát­te­rem mi­att azon­ban ez nem volt egy­sze­rű. Ha­tan va­gyunk test­vé­rek, és én va­gyok a má­so­dik. Az idő­sebb test­vé­rek­nek na­gyobb fe­le­lős­sé­gük van a csa­lád­ban, és mi­vel a bá­tyám ak­kor már két­ezer ki­lo­mé­ter­re la­kott tő­lünk, sok fel­adat rám há­rult a csa­lád­ban.

Ami­kor Ta­izé­ből ha­za­men­tem, egy­re na­gyobb volt ben­nem a vágy, hogy hi­va­ta­lo­san is Is­ten­nek szen­tel­jem az éle­tem. Négy kö­zös­ség­gel is fel­vet­tem a kap­cso­la­tot, ame­lye­ket fel­ke­res­tem, hogy kö­ze­lebb­ről is meg­is­mer­jem éle­tü­ket, szo­ká­sa­i­kat, hi­tü­ket. De a kö­zös imák és a ta­izéi éne­kek a ma­guk egy­sze­rű­sé­gé­vel, ugyan­ak­kor szép­sé­gé­vel új­ra és új­ra fel­idé­ződ­tek ben­nem. A sok­fé­le fe­le­ke­ze­ti hát­tér­ből ér­ke­ző test­vé­rek egy­sze­rű éle­te pe­dig meg­mu­tat­ta szá­mom­ra, hogy Krisz­tus kö­ve­té­sé­hez nincs szük­ség nagy elő­kép­zett­ség­re. Ha egy­szer el­dön­töt­tük, hogy kö­vet­ni fog­juk őt, ak­kor hi­á­nyos­sá­ga­in­kat ő majd pó­tol­ja. Így vé­gül el­ha­tá­roz­tam, vissza­me­gyek Ta­izé­be. Ele­in­te csak ön­kén­tes­ként töl­töt­tem ott hosszabb időt, ez­alatt so­kat tud­tam el­mél­ked­ni. Vé­gül el­dön­töt­tem, be­lé­pek a kö­zös­ség­be. Ez ti­zen­hét év­vel ez­előtt tör­tént.

– Mennyi­re ér­zi öku­me­ni­kus­nak a Roger test­vér ál­tal ala­pí­tott kö­zös­sé­get?

– Itt mi a min­den­na­pok­ban és az imád­sá­gok­ban sze­ret­nénk mi­nél job­ban meg­él­ni az öku­me­niz­must. Ke­resz­tény­nek len­ni azt je­len­ti, hogy a Krisz­tus-kö­ve­tők nagy csa­lád­já­hoz tar­to­zunk. Én ar­ra vá­gyom, hogy a szív­ből jö­vő sze­re­tet, ami a ke­resz­té­nye­ket össze­kö­ti, bá­to­rít­sa, gaz­da­gít­sa és hit­ben nö­vel­je az em­be­re­ket Is­ten szí­ne előtt. Ezt ta­pasz­ta­lom meg itt az­zal a több tíz­ezer­nyi fi­a­tal­lal, akik éven­te el­jön­nek ide.

– A test­vé­rek kö­zött Ön a ma­gya­ro­kért fe­le­lős. Vagy­is nem­csak a Tai­zé­be ér­ke­ző ven­dé­gek­kel fog­lal­ko­zik, ha­nem egy-egy ta­lál­ko­zón, mint ami­lyen a leg­utób­bi brüssze­li volt, vagy az idei, ok­tó­be­ri pé­csi is lesz, a ma­gya­rok­kal kap­cso­la­tos szer­ve­zés az Ön fel­ada­ta. Ho­gyan kez­dő­dött mind­ez?

– Na­gyon sze­re­tek éne­kel­ni, és ami­kor itt, Ta­izé­ben ta­lál­koz­tam ma­gya­rok­kal is, meg­pró­bál­koz­tam ezen a nyel­ven is. Ké­sőbb meg­kér­dez­ték, hogy tar­ta­nám-e a kap­cso­la­tot a ma­gyar­or­szá­gi fi­a­ta­lok­kal.

– Na­gyon jól be­szé­li a nyel­vün­ket.

– Még van mit ta­nul­nom. Szép és ugyan­ak­kor ne­héz nyelv, de a sze­mé­lyes kap­cso­la­tok­ban nagy­ban se­gít, ha az anya­nyel­vén szó­lít­juk meg a má­si­kat. Még ak­kor is, ha nem tö­ké­le­tes a nyelv­tu­dá­sunk…

Bo­da Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::