Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„A 185 éve író­dott nem­ze­ti ima szü­le­té­sé­nek nap­ját 1989 óta ün­nep­lik a ma­gyar kul­tú­ra nap­ja­ként. Hogy há­nyan ün­nep­lik va­ló­já­ban, azt nem tu­dom. De szá­mom­ra meg­ér egy írást. Fő­képp azért, mert ha min­den mel­lett el­me­gyünk szó nél­kül, ak­kor a vé­gén tény­leg nem ma­rad sem­mi, csak a za­va­ros, anyá­zós, meg­osz­tott­sá­gok­kal te­li hét­köz­na­pok. Már­pe­dig a ma­gyar kul­tú­ra nap­ja egy olyan al­ka­lom, ami­kor ér­de­me­sebb tá­gabb­ra nyit­ni az ab­la­kot, meg­hall­gat­ni egy ze­ne­mű­vet, meg­te­kin­te­ni egy fest­ményt, el­ol­vas­ni né­hány iro­dal­mi rész­le­tet, hogy át­él­hes­sük a va­la­ho­vá tar­to­zás jól­eső ér­zé­sét” – ír­ja Pór Ká­roly a Hí­rext­ra.hu por­tá­lon.

Ne­künk, ke­resz­tény ma­gya­rok­nak a ma­gyar kul­tú­ra nap­ja en­nél is több, nem csu­pán a va­la­ho­vá tar­to­zás jól­eső ré­sze, ha­nem a va­la­ki­hez tar­to­zás bi­zo­nyos­sá­ga, a fel­be­csül­he­tet­len aján­dé­kért ér­zett há­la pil­la­na­ta. Ab­lak­nyi­tás, a hit ab­lak­nyi­tá­sa egy olyan va­ló­ság fe­lé, amely kul­tu­rá­lis ön­azo­nos­sá­gun­kat je­len­ti, amely a gyö­kér, az alap, amely­re min­den lé­te­zés épül.

De mi is a kul­tú­ra? Má­rai meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban az em­be­ri lét leg­mé­lyebb tar­tal­ma, élet­for­ma. Egy olyan vi­szony­rend­szer, amely át­fog­ja az egész em­be­ri éle­tet, a tel­jes tár­sa­dal­mat. A kul­tú­ra mű­velt­ség, szel­le­mi, anya­gi ér­ték­te­rem­tés, tu­da­tos al­ko­tás, mű­vé­szet, tu­do­mány, val­lás, is­me­re­tek és ma­ga­tar­tás­for­mák. Egy­szó­val min­den, ami em­ber­ré emel.

Le­egy­sze­rű­sít­ve na­gyon tisz­ta, egy­ér­tel­mű a kul­tú­ra fo­gal­ma. Pél­dá­ul – Szat­máry Zol­tán fi­zi­kus sza­va­i­val szól­va – „a ré­gé­szek kul­tú­rá­nak ne­ve­zik azo­kat a le­let­együt­te­se­ket, tár­gya­kat, ame­lyek nem a ter­mé­szet, ha­nem az em­ber mű­vei. Sze­rin­tem ez a kul­tú­ra de­fi­ní­ci­ó­ja, ame­lyet nem kell to­vább bo­nyo­lí­ta­ni. Mi ak­kor a »ma­gyar kul­tú­ra«? Min­den, amit a ma­gyar em­be­rek lét­re­hoz­tak, meg­al­kot­tak, meg­te­rem­tet­tek. Amíg te­hát ma­gya­rok él­nek a föl­dön, a ma­gyar kul­tú­ra fenn­ma­rad – mon­da­ná az em­ber. Csak raj­tunk mú­lik, tény­leg fenn­ma­rad-e.”

Szá­munk­ra a ma­gyar kul­tú­ra az az „on­to­lo­gi­kus kö­zeg”, az az ér­ték- és nor­ma­rend­szer, az az élet­for­ma, amely ezer szál­lal fű­zi egy­más­hoz a Kár­pát-me­den­cei ma­gyar­sá­got. Olyan el­sza­kít­ha­tat­lan szá­lak ezek, me­lyek egy­ben Eu­ró­pá­hoz és a vi­lág­hoz, az em­be­ri­ség­hez köt­nek, és köz­ben sa­já­tos ka­rak­tert köl­csö­nöz­ve el is vá­lasz­ta­nak mind­et­től. Eb­ben a kul­tú­rá­ban ben­ne rej­lik az is­mét­lés, az ér­ték- és ha­gyo­mány­őr­zés, a meg­úju­lás, az al­ko­tás, a te­rem­tés, a vál­to­zás dia­lek­ti­ká­ja.

Ha ma­gyar éle­tün­ket-lé­tün­ket annyi­ra meg­ha­tá­roz­za is mos­tan­ság a szét­sza­ka­do­zott­ság, az el­len­tét, az ál­ta­lunk emelt át­ha­tol­ha­tat­lan fa­lak és ki­ásott lö­vész­ár­kok, az el­va­kult gyű­lö­let, a mér­he­tet­len ön­zés, ta­lán még­is ma­rad va­la­mi. Va­la­mi, ami a mi­énk, mind­annyi­un­ké, kö­zös kin­csünk, párt­ál­lás­tól, ha­ta­lom­tól, ré­gi­ók­tól, min­den­fé­le or­szág­ha­tá­rok­tól, fa­lak­tól és lö­vész­ár­kok­tól füg­get­le­nül. És ez a mi ma­gyar kul­tú­ránk, a mi ön­azo­nos­sá­gunk.

Idé­zett ta­nul­má­nyá­ban (www.­ter­me­szet­vi­la­ga.hu/tv98/tv9809/kul­t­u­ra.html) Szat­máry Zol­tán így foly­tat­ja: „A ma­gyar kul­tú­ra nagy ré­szét a nép hor­doz­za. Ez a folk­lór, és a nép ge­ne­rá­ci­ó­kon ke­resz­tül fenn fog­ja tar­ta­ni. Ar­ra per­sze nincs ga­ran­cia, hogy a vi­lág ezt ma­gyar folk­lór­nak fog­ja te­kin­te­ni. Tes­sék el­men­ni a bu­ka­res­ti skan­zen­be: ott ren­ge­teg, nyil­ván­va­ló­an ma­gyar em­lék ro­mán­ként van be­mu­tat­va.”

Ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar kul­tú­ra nem va­la­mi egy­ne­mű, uni­for­mi­zált, unal­mas, egy­han­gú, szín­te­len hal­maz. Sőt min­dig ki van té­ve a leg­va­dabb po­li­ti­kai és egyéb be­fo­lyás „át­kos” ha­tá­sá­nak. Pró­bál­ták már meg­sze­lí­dí­te­ni, kor­dá­ban tar­ta­ni, szol­gai en­ge­del­mes­ség­re bír­ni, hű­ség­nyi­lat­ko­zat­ra kény­sze­rí­te­ni, dog­ma­ti­zál­ni. Hol vö­rös­re, hol bar­ná­ra, hol csí­kos­ra igye­kez­tek má­zol­ni, at­tól füg­gő­en, hogy mi­lyen sze­lek fúj­tak. So­kan pró­bál­ták vad­haj­tá­sa­it itt-ott ki­vág­ni, cson­kí­ta­ni, ré­sze­it „meg­fe­le­lő­en és il­len­dő­en” sza­lon­ké­pes­sé ten­ni.

De a mi „kis ma­gyar kul­tú­ránk” egé­szen ma­kacs­nak, szí­vós­nak bi­zo­nyult, mert nem hó­dolt be az ide-oda fúj­do­gá­ló sze­lek­nek, fittyet hányt min­den­fé­le jött­ment ideo­ló­gi­ák­ra. Csak így tu­dott nyi­tott és fo­gé­kony ma­rad­ni, nyi­tott az új­ra, a vi­lág­ra, a ki­hí­vá­sok­ra, és köz­ben hű­sé­ges ma­rad­ni ön­ma­gá­hoz. Csak így ma­rad­ha­tott meg szí­nes vi­rág­cso­kor­ként, mil­lió kü­lön­bö­ző frek­ven­ci­á­jú hang po­li­fó­ni­á­ja­ként.

So­kat idéz­zük a mon­da­tot: „Nyel­vé­ben él a nem­zet”, Her­der pe­dig be­ve­zet­te a kul­túr­nem­zet fo­gal­mát, mely­nek alap­ján pa­ra­fra­ze­ál­hat­nánk e szál­ló­igét: kul­tú­rá­já­ban él a nem­zet. És ma ta­lán ép­pen ez az egyet­len, ami ben­nün­ket össze­köt, ami iga­zán kö­zös, és füg­get­le­nül at­tól, hogy hol él a ma­gyar. Ez sa­ját­ja, jo­ga van hoz­zá, fe­le­lős ér­te. Ál­lam­pol­gár­ság – ket­tős vagy töb­bes –, ked­vez­mény­tör­vény, meg­annyi bü­rok­ra­ti­kus zá­ró­vo­nal nem kö­tő­dik hoz­zá. Csak egy fel­té­te­le van: a kö­zös al­ko­tó szel­lem, a ki­fe­je­ző nyelv, az ér­tel­met, célt, je­len­tést ke­re­ső lé­lek. S ha ma va­la­mi­re, er­re a mi kis kul­tú­ránk­ra igen­is na­gyon kell vi­gyáz­nunk, őriz­nünk, ápol­nunk, gya­ra­pí­ta­nunk kell.

A ma­gyar em­ber­nek ma is fel­ada­ta len­ne, hogy köny­ve­ket vá­sá­rol­jon, szín­ház­ba, hang­ver­seny­re, temp­lom­ba, ki­ál­lí­tá­sok­ra jár­jon, egy­szó­val: él­jen szel­le­mi, lel­ki éle­tet. Ha író­ink rosszat ír­nak, szín­há­za­ink rosszul ját­sza­nak, fü­tyül­jük ki, de ne hagy­juk őket ma­guk­ra! A dol­gok jó­ra for­dul­tá­val er­re nem is lesz szük­ség: ha jó a kö­zön­ség, ak­kor jó a könyv, a szín­ház, a ze­ne… Pén­zünk­be ke­rül mind­ez? Igen, de vál­lal­nunk kell. Vál­lal­nunk, mert ér­de­mes!

Adorjáni Dezsõ Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::