A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Szü­le­té­sem­kor nem volt „di­vat” ke­resz­tény­nek len­ni. Szü­le­im hi­va­tá­sos ka­to­na­ként épít­get­ték a szo­ci­a­liz­must, és mint hit­hű kom­mu­nis­ta és él­har­cos ate­is­ta, egyi­kük sem en­ged­het­te meg ma­gá­nak, hogy meg­ke­resz­tel­je gyer­me­ke­it, en­gem és test­vé­re­met. Nagy­ma­mám emi­att so­kat ag­gó­dott, hi­szen ő gyer­mek­ko­rá­tól kezd­ve mé­lyen val­lá­sos volt. Ag­gó­dott ér­tünk, a lel­ki üd­vün­kért, és leg­hőbb vá­gya, ál­ma az lett – ami­vel az­tán so­ha nem is hagy­ta bé­kén a szü­le­i­met –, hogy ke­resz­tel­je­nek meg min­ket. He­ves el­len­ál­lás­ba üt­kö­zött.

Azt vi­szont nem tilt­hat­ták meg, hogy be­szél­jen ne­künk, ne­kem Jé­zus­ról, éne­ke­ket, imá­kat ta­nít­son, hogy „el­ves­se a ma­got”. És azt sem til­tot­ták meg, hogy éle­tem­ben elő­ször, egy szent­es­tén, el­vi­gyen a temp­lom­ba.

Kö­rül­be­lül öt-hat éves le­het­tem, ez te­hát majd­nem har­minc éve tör­tént. Még­is élén­ken em­lék­szem a kis ka­to­li­kus temp­lom­ra. Jobb ol­da­lon ül­tünk az el­ső pad­ban, hogy kö­zel­ről cso­dál­has­sam a ki­vi­lá­gí­tott bet­le­he­mi je­le­ne­tet. Cso­da­szép volt min­den és olyan meg­nyug­ta­tó; biz­ton­sá­got, bé­két és áhí­ta­tot érez­tem.

Ez in­dí­tott el azon az úton, amely­nek vé­gén ott várt rám az Úr Jé­zus. Egész éle­tem­ben is­ten­ke­re­ső vol­tam, míg ta­valyelőtt nyá­ron, éle­tem egyik leg­szebb nap­ján vég­re a ke­reszt­ség szent­sé­gé­ben ré­sze­sül­het­tem. Raj­tam kí­vül ez a tény még egy em­bert tett a vi­lág leg­bol­do­gabb ha­lan­dó­já­vá: drá­ga nagy­ma­má­mat. Csak az nyug­ta­la­ní­tot­ta egy ki­csit, hogy hát nem ugyan­az a val­lás… (Ő a ka­to­li­kus egy­ház el­kö­te­le­zett hí­ve, én meg evan­gé­li­kus let­tem.)

Nyug­tat­gat­tam, hogy de ma­ma, hi­szen az Is­ten, aki­ben hi­szünk, ugyan­az, csak más a kö­rí­tés… Míg­nem idén hús­vét­kor el­vit­tem hoz­zá nagy becs­ben tar­tott éne­kes­köny­ve­met. Lel­ke­sen la­poz­gat­ta, és bol­dog mo­sollyal, uj­jong­va fe­dez­te fel, hogy mennyi, szá­má­ra is is­me­rős ének ta­lál­ha­tó ben­ne. De hi­szen ezt ők is szok­ták éne­kel­ni! De hi­szen ezt is is­me­ri! „Jól van, kis­lá­nyom. Tény­leg nincs sok kü­lönb­ség. Egy az Is­ten.”

A ka­to­li­kus gyász­szer­tar­tás szá­mom­ra na­gyon fur­csa volt. A sok kö­nyör­gés, a kán­tor gé­pi­es, gre­go­ri­á­nus his­tó­ri­ás éne­kek­re em­lé­kez­te­tő hang­ja, a szen­telt­víz­szó­rás, ke­reszt­ve­tés ide­ge­nül ha­tott az én má­ra már evan­gé­li­kus­sá lett fü­lem­nek, szí­vem­nek. Hát még a szám­ta­lan­szor el­is­mé­telt „Üd­vöz légy, Má­ria!”, mi­köz­ben azt a ren­ge­teg föl­det la­pá­tol­ták drá­ga ma­mám­ra.

A ka­to­li­kus temp­lom ugyan­az, mint gyer­mek­ko­rom­ban. Meg­döb­ben­tett, hogy va­ló­ban jól em­lék­szem a pad­so­rok­ra, a – most már – fur­csa, hár­mas ol­tár­ra (egy Szent An­tal­nak, egy Szűz Má­ri­á­nak, egy pe­dig Jé­zus­nak – de még­is ez van a fő­he­lyen!), a szen­tek ké­pe­i­re. Most is a jobb ol­da­lon ül­tem, az el­ső sor­ban. Ugyan­ott, ahol hu­szon­nyolc éve, a nagy­ma­mám­mal.

El­kez­dő­dött a gyász­mi­se. El­ha­tá­roz­tam, hogy úgy ve­szem ezt, mint egy kul­tu­rá­lis ki­rán­du­lást, így ér­dek­lő­dés­sel fi­gyel­tem min­den rész­le­tet. Rá­jöt­tem, hogy az úr­va­cso­rát itt ál­do­zás­nak hív­ják, a bűn­val­lást gyó­nás­nak. A Mi­atyánk vé­gé­ről le­hagy­ják az utol­só sort (ké­sőbb mond­ta el a pap), és va­la­ki más for­dí­tot­ta az ő Bib­li­á­ju­kat, mint az enyé­met…

De a ka­to­li­kus pap a gyász­mi­se ele­jén ugyan­azt mond­ta, szin­te szó­ról szó­ra, mint hit­ok­ta­tá­som alatt az evan­gé­li­kus lel­kész: min­den em­ber­nek szük­sé­ge van a tu­dat­ra, hogy van va­la­mi a ha­lál után, és van va­la­ki, aki a ha­lál előt­ti és utá­ni részt is irá­nyít­ja. (Ők per­sze sok­kal szeb­ben fo­gal­maz­tak.)

Fur­csa és ide­gen volt az egész, de még­is, a Mi­atyánk és az Apos­to­li hit­val­lás ugyan­az volt, a pap még­is-még­is ugyan­ab­ból a Bib­li­á­ból ol­va­sott fel (hi­szen csak egy van), és ő is Jé­zus sze­re­te­tét hir­det­te. Fur­csa és ide­gen volt az or­go­na­szó­val kí­sért sok ének is, de még­is…

A vé­gén egy dal­lam csen­dült fel, me­lyet én is oly jól is­me­rek. Egy dal­lam, mely mos­ta­ná­ban ve­zér­fo­na­lam lett, hi­szen annyit éne­kel­tem én is. A szö­veg ugyan más volt, is­me­ret­len, szá­mom­ra ki­ve­he­tet­len, de az or­go­na a mi éne­kes­köny­vünk 521. (vagy 246.) éne­ké­nek hang­ja­it on­tot­ta szí­vem­be.

Ta­lán ez volt drá­ga ma­mám utol­só üze­ne­te? Vagy in­kább egyet­len Uram meg­nyug­ta­tó út­mu­ta­tá­sa: tény­leg egy az Is­ten! És ma­ma már ott van ná­la, és bol­dog, hogy lát­hat­ja őt. Az pe­dig nem is olyan fon­tos kö­rül­mény, hogy a pap „Di­csér­tes­sék”-jé­re én csak annyit mor­mog­tam: „Erős vár a mi Is­te­nünk!”

Have­lant Il­di­kó (Nagy­tar­csa)

::Nyomtatható változat::