A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Az a ci­vi­li­zá­ció, ame­lyik el­hi­de­gül a tu­do­má­nyá­tól és mű­vé­sze­té­től, vagy­is a kul­tú­rá­já­tól, pusz­tu­lás­ra van ítél­ve. Az éle­tét ad­ja föl, el­sor­vad, el­pusz­tul atom­bom­bák nél­kül is.” (Bay Zol­tán)

a­nu­ár 22-e im­má­ron húsz éve a ma­gyar kul­tú­ra nap­ja. „Ap­ro­pó­ját” az a má­ra már – re­mél­he­tő­leg – min­den­ki szá­má­ra is­mert tény ad­ta, hogy 1823-ban az ak­kor har­minc­har­ma­dik évé­ben já­ró Köl­csey Fe­renc Szat­már­cse­kén e na­pon tett pon­tot a Hym­nus, a’ Ma­gyar nép zi­va­ta­ros szá­za­da­i­ból cí­mű, az­óta nem­ze­ti him­nu­szunk­ká vált köl­te­mé­nye vé­gé­re.

„Nem­ze­ti imád­ság­gá (…) olyan ver­se­ink váltak, ame­lyek­ben a nem­zet leg­mé­lyebb szán­dé­kai szó­lal­tak meg. A jobb nem­ze­ti sorsért kö­nyör­gő Him­nusz, a ha­zá­hoz va­ló hű­ség Szó­za­ta és a sza­bad­ság-küz­de­lem eskü­jét fo­gal­ma­zó Nem­ze­ti dal.” (Gö­röm­bei And­rás: Kul­tú­ra, nem­zet, iden­ti­tás – Deb­re­cen hetilap, 2006. február 1., 16. o.)

A Ma­gyar nép zi­va­ta­ros szá­za­da­i­ból „al­cím” a vers ere­de­ti cí­mé­nek szer­ves tar­to­zé­ka. Köl­csey vissza­he­lye­zi köl­te­mé­nyét a „zi­va­ta­ros szá­za­dok­ba”, s lé­lek­ben is vissza­he­lyez­ke­dik egy pro­tes­táns pré­di­ká­tor-köl­tő hely­ze­té­be. Ez ér­te­ti meg a mű mé­lyen val­lá­sos jel­le­gét, ima­for­má­ját, nyel­vé­nek bib­li­kus ódon­sá­gát és sa­já­tos tör­té­ne­lem­szem­lé­le­tét, mely a 16–17. szá­za­di si­ral­mas éne­kek, a je­re­mi­á­dok tör­té­ne­lem­lá­tá­sá­val ro­kon. Ezen éne­kek­re jel­lem­ző, hogy hosszan rész­le­te­zik bű­ne­in­ket – mint­egy alá­tá­masz­tan­dó a bün­te­tés jo­gos­sá­gát –, majd el­si­rat­ják a ma­gyar­ság szét­hul­lá­sát, pusz­tu­lá­sát – Je­re­mi­ás pró­fé­ta mo­do­rá­ban.

Köl­csey ver­se kö­ve­ti a je­re­mi­á­dok szer­ke­ze­tét. Előbb Is­ten aján­dé­ka­it so­rol­ja fel: a hon­fog­la­lás­sal nyert szép ha­zát, az Ár­pád-há­zi ki­rá­lyok alat­ti fel­vi­rág­zást, a kü­lön­le­ge­sen jó ter­mést adó föl­det, a győz­tes csa­tá­kat. Ám a bűn­lajst­rom he­lyett „csak” egy fáj­dal­mas só­haj sza­kad ki be­lő­le – az arany­met­szés sza­bá­lyai sze­rin­ti kulcs­he­lyen –, mely­ből ki­tű­nik, hogy Is­ten ha­rag­ja jo­gos.

A to­váb­bi stró­fák a bün­te­tés­ként ránk mért tra­gé­di­ák so­ro­za­tai, me­lyek kö­zül a bel­ső vi­szály­nak, a test­vér­há­bo­rú­nak vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nyei is le­het­nek.

A vi­lág­vé­gét idé­ző vér­özön és láng­ten­ger ké­pei után a ki­lá­tás­ta­lan­ság fogalmazódik meg a vers­ben, s az or­szá­gos pusz­tu­lás lát­tán Is­ten szá­nal­má­ért ri­mán­ko­dik a köl­tő: a nem­zet sor­sá­nak meg­ol­dá­sát egye­dül Is­ten­től vár­ja. Ezt fo­gal­maz­za meg az ün­ne­pe­in­ken éne­kelt el­ső vers­szak és a ver­set ima­for­má­val ke­ret­be zá­ró nyol­ca­dik vers­szak is.

Jobb nem­ze­ti sors…? A Him­nusz nem­csak a ma­gyar­ság nem­ze­ti imád­sá­ga, ha­nem ön­tu­dat­meg­őr­ző szim­bó­lu­ma is lett, mely­ből – bo­rú­lá­tó hang­vé­te­le el­le­né­re – erő su­gár­zik. Össze­fog­ja mind­azt, ami a nem­zet tör­té­nel­mé­ben si­ker és ku­darc, bé­ke és há­bo­rú, ál­dás és csa­pás.

A Him­nusz vissza­te­kin­té­sé­ben va­la­hol min­den ma­gyar meg­ta­lál­hat­ja ön­ma­gát. Akár az el­ve­szí­tett há­bo­rúk­ban; akár az or­szág szét­da­ra­bo­lá­sá­ban vagy száz­ez­rek me­ne­kü­lé­sé­ben; akár a mű pa­nasz­sza­va­i­ban, a fáj­da­lom­ban, a szám­ve­tés­ben. Ám a jobb sor­sunk­ba ve­tett köl­tői hi­tet mi sem jel­ké­pe­zi éke­seb­ben, mint az, hogy e pon­tos szer­ke­ze­tű mű el­ső sza­va az Is­ten, az utol­só sza­va pe­dig a jö­ven­dő.

Nem­ze­tünk év­ez­re­des gyöt­rel­me­i­ről so­kan ír­tak. Áll­jon itt egy kár­pát­al­jai köl­tő ver­se, ki­nek éle­tét és mű­ve­it a ki­sebb­sé­gi lét­ben is az igaz­ság­ke­re­ső bá­tor­ság jel­le­mez­te:

Ez hát a hon… Ez ir­dat­lan he­gyek kö­zé szo­rult kat­lan. S az út… Kí­gyó ved­lett bő­re. Hány né­pet vitt te­me­tő­re. S ho­zott en­gem ezer éve, Ár­pád tö­rök sza­va, vé­re bé­lye­gé­vel hom­lo­ko­mon…

Szer­zett el­len, vesz­tett ro­kon át­ka hull rám, mint a ron­tás. Per­li-e még e hont más? Fe­nyő sus­san, lomb­ja leb­ben: be­se­nyő-nyíl a mel­lem­ben, sza­ka­dé­kok; sza­kadt se­bek, út­por-fel­leg: megy a se­reg, el­megy, s en­gem hagy­nak sír­nak …

Ágyé­kom­ból most fák nyíl­nak, fé­nyes sze­mem ki­vi­rág­zik, szá­jam ha­vas vi­hart hab­zik, mál­ló szirt­be te­mes­se­nek, fe­jem alatt kor­hadt nye­reg, két lá­bam­nál ló­csont sár­gul – ősi jog­nak bi­zony­sá­gul, mert ez az út, kí­gyó bő­re, kit nem vitt már te­me­tő­re, s ki tud­ja még, kit hoz er­re, men­ni ve­le öl­re, per­re.

(Ko­vács Vil­mos: Ve­rec­ke)

Föl­dünk min­den or­szá­gá­nak van zász­la­ja, cí­me­re, ál­la­mi him­nu­sza. Az el­ső ket­tő a vi­zu­a­li­tás (lát­ha­tó­ság), az utób­bi az au­di­ti­vi­tás (hall­ha­tó­ság) szfé­rá­já­ban je­le­ní­ti meg a nem­ze­tet. A ma­gya­rok nem­ze­ti him­nu­sza húsz éve ke­rült be az al­kot­mány­ba (75. §) nem­ze­ti szim­bó­lum­ként a zász­ló és a cí­mer mel­lé.

„Min­den sza­vad – kó­dex-be­tűk­kel ír­va – A hű­ség és a szol­gá­lat igé­je” (Kiss Je­nő: Kós Ká­roly­hoz)

A kul­tú­ra há­rom alap­pil­lé­re a tu­do­mány, az eti­ka és a mű­vé­szet. Az el­ső fel­ada­ta az igaz­ság ke­re­sé­se, a má­so­di­ké a tár­sa­dal­mi­lag el­fo­ga­dott jó ér­vé­nye­sí­té­se, a har­ma­dik az esz­té­ti­kum meg­va­ló­sí­tó­ja.

A tel­jes­ség igé­nye nél­kül is ér­de­mes né­hány pél­dán ke­resz­tül meg­vi­lá­gí­ta­ni, hogy a fen­ti há­rom tar­tó­pil­lér mi­lyen erős szö­ve­tét ad­ta (ad­ja?) nem­zet­tu­da­tunk­nak. A már idézett Bay Zol­tán fel­ta­lá­ló, atom­fi­zi­kus, ra­dar­csil­la­gász egyik leg­jobb ba­rát­ja Sza­bó Lő­rinc köl­tőnk volt, aki meg­is­mer­ke­dé­sü­ket vers­ben örö­kí­tet­te meg:

(…) El­ső tíz­perc­ben a nagy­ ud­va­ron, ahol a fi­u­kat bá­mul­tam, ár­ván, vad já­té­ku­kat, jött va­la­ki, s hal­kan, ob­jek­tiven, így szólt hoz­zám: „Ha nem ját­szol te sem, ne néz­zük együtt a töb­bi­e­ket?” Meg­örűl­tem. Ke­zel­tünk. „A ne­ved?” „Bay Zol­tán.” Szép ar­ca, sze­me volt. Az el­ső ba­rát? Ma­gá­nyom oszolt.

(Sza­bó Lő­rinc: Az el­ső tíz­perc – Tü­csök­ze­ne 94.)

A re­for­má­tus lel­kész­csa­lád­ból szár­ma­zó vi­lág­hí­rű tu­dós pe­dig szí­ve­sen ele­ve­ní­tet­te fel az aláb­bi tör­té­ne­tet: „A Deb­re­ce­ni Re­for­má­tus Fő­gim­ná­zi­um­ban ta­lán he­te­dik osz­tá­lyo­sok le­het­tünk, ami­kor a ta­nár az ön­kép­ző­kör­ben föl­tett egy kér­dést: »A la­tin mon­dást, Sic itur ad ast­ra meg­ta­nul­tuk, de mit gon­do­lunk, mi a köz­mon­dás ér­tel­me, ho­gyan me­he­tünk a csil­la­gok­hoz?« Osz­tá­lyunk­ból el­ső­nek Sza­bó Lő­rinc (a ké­sőb­bi hír­ne­ves köl­tő) je­lent­ke­zett:

– Vi­lá­gos, hogy a la­tin köz­mon­dás szim­bo­li­ku­san ér­ten­dő: a csil­la­gok­hoz gon­do­lat­ban, a köl­té­szet, a mű­vé­szet szár­nya­in emel­ked­he­tünk fel.

Több hoz­zá­szó­lás után én is je­lent­kez­tem, fé­lén­ken.

– Ta­lán egy­szer a tu­do­mány se­gít­sé­gé­vel le­küzd­het­jük a Föld gra­vi­tá­ci­ós te­rét, és ki­me­he­tünk a vi­lág­űr­be. Ez ma még nem áll mó­dunk­ban, de a tu­do­mány hoz­zá­se­gít­het.

Ál­ta­lá­nos mo­soly­gás­ban volt ré­szem. A ta­nár és a ta­nu­ló­tár­sak ki­ne­vet­ték az ál­mo­do­zó di­á­kot. Most kér­dem: ki­nek volt iga­za? Az­óta 12 em­ber járt a Hol­don, s Nap­rend­sze­rünk­ben mű­hol­dak, fi­zi­kai mű­sze­rek száz­szám­ra röp­köd­nek.

Je­len­le­gi vá­la­szom az, Lő­rinc­nek és ne­kem, mind­ket­tőnk­nek iga­zunk volt. Mert egy élet ta­pasz­ta­la­ta meg­ta­ní­tott ar­ra, amit ak­kor nem érez­tem át, hogy a tu­do­mány is csak a lel­ke­se­dés, az in­tu­í­ció szár­nya­in emel­ked­he­tik a ma­gas­ba. Tu­do­mány és mű­vé­szet kö­zött nincs kü­lönb­ség, mind­ket­tő kö­zös for­rás­ból táp­lál­ko­zik, az em­ber­nek ab­ból a ve­le­szü­le­tett tö­rek­vé­sé­ből, hogy előbb­re, ma­ga­sabb­ra jus­son.” (Bay Zol­tán: Új mé­ter, új ku­ta­tás – Fi­zi­kai Szem­le, 1986/10.)

S ez lett fon­tos az Is­te­nek előtt. Ál­dot­tak vol­tak a tit­kos erők, me­lyek a túl­só part­ra vit­tek át, ahol a lé­lek el­ej­ti ma­gát, ahol gyó­gyul a fá­jó aka­rat, ahol bi­lin­csét old­ja a tu­dat, ahol le­ved­li ma­gá­nyát az Egy, ahol a Sok­ba az em­ber ha­za­megy, ahol fé­le­lem és vágy meg­szünik, ahol az ész nem ér­zi szár­nya­it, ahol a cél le­te­szi fegy­ve­rét, ahol tárgy­ta­lan me­ren­gés a lét, ahol úgy rin­gunk, mint tü­csök­ze­nén, ahol már pusz­ta kö­zeg az egyén, ahol én jár­tam: min­den pil­la­nat, ami csak rá­vesz, hogy fe­lejtsd ma­gad: ami, ál­mod­va, a vég gyö­nyö­re, s ha éb­redsz, a köl­té­szet kez­de­te.

(Sza­bó Lő­rinc: A túl­só part – Tücsökzene 154.)

Ame­ri­ká­ban a har­min­cas évek­ben Tel­ler Ede mon­do­gat­ta gyak­ran, hogy ha ő nem Ady nyel­vén ta­nult vol­na meg gon­dol­kod­ni, ak­kor leg­fel­jebb egy át­la­gos­nál pi­cit jobb fi­zi­ka­ta­nár lett vol­na be­lő­le. „Ady kü­lön­le­ges és so­sem­volt szim­bó­lu­mo­kat sű­rí­tő nyel­ve so­dor­ta a fe­lé a gon­do­lat fe­lé, hogy ha szó­fú­zió ré­vén nagy­fe­szült­sé­gű, új ener­gia ke­let­ke­zik a vers­ben, az ato­mok vi­lá­gán be­lül is meg­tör­tén­het, hogy nem­csak mag­ha­sa­dás ré­vén ál­lít­ha­tó elő nagy ener­gia, ha­nem mag­fú­zió ré­vén is!” (Cso­ó­ri Sán­dor: A ne­gye­dik vi­lág­ta­lál­ko­zó meg­nyi­tó­ja; megjelent a szerző Szálla alá poklokra című kötetében, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1997)

Mi­lyen cson­ka ma a Hold, Az éj mi­lyen si­va­tag, né­ma, Mi­lyen szo­mo­rú va­gyok én ma, Mi­lyen cson­ka ma a Hold.

Min­den Egész el­tö­rött, Min­den láng csak ré­szek­ben lob­ban, Min­den sze­re­lem da­ra­bok­ban, Min­den Egész el­tö­rött.

Fut ve­lem egy rossz sze­kér, Utá­na mint­ha jaj­szó száll­na, Fé­lig mély csönd és fé­lig lár­ma, Fut ve­lem egy rossz sze­kér.

(Ady End­re: Ko­csi-út az éj­sza­ká­ban)

Ta­lán a leg­is­mer­tebb kap­cso­lat tu­do­mány és mű­vé­szet kö­zött a Vö­rös­mar­ty Mi­hály Szó­za­tá­nak nem­zet­ha­lál-ví­zi­ó­já­ban is nagy sze­re­pet ját­szó her­de­ri el­mé­let, mely sze­rint a kis né­pek el­tűn­nek a tör­té­ne­lem süllyesz­tő­jé­ben. A Szó­zat te­me­té­si je­le­ne­té­nek – ha sza­bad így fo­gal­maz­ni – „nagy­sze­rű­sé­ge” épp ab­ban rej­lik, hogy a ha­lot­tat (a ma­gyar nem­ze­tet) „né­pek ve­szik kö­rűl, / S az em­ber mil­li­ó­i­nak / Sze­mé­ben gyász­köny űl.” A Szó­zat so­ká­ig ke­re­sett kulcs­sza­va – a ren­dü­let­le­nül – azt az Arany Já­nost is meg­ih­let­te, aki a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia fő­tit­ká­ri poszt­ján ma­ga is a tu­do­mány és a mű­vé­szet köl­csön­ha­tá­sá­ban élt.

Hal­lot­tad a szót: „ren­dü­let­le­nül –” Mi­dőn föl­zen­gi my­ri­ád ajak S a mil­lió szív egy da­lon he­vül, Egy láng­vi­har­ban össze­csap­za­nak?… Oh, értsd is a szót és könnyel­mü szá­jon Me­rő szo­kás­sá szent imád ne vál­jon! (…) Van – fáj­da­lom! – ki­nek cé­gér ho­na. Hah! tő­zsér, al­kusz és ga­lamb­ku­fár: Ki in­nen! e hely az Úr temp­lo­ma: Rá­tok az os­tor pat­to­gá­sa vár!… Rá­tok az os­tor pat­to­gá­sa vár!… Oh, értsd meg a szót: kincs, arany ki­nál­jon: Nye­rész­ke­dés­sé szent imád ne vál­jon! (…) Hal­lot­tad a szót: „ren­dü­let­le­nül?” Áb­ránd, hi­ú­ság, mú­ló kegy, ja­vak, – Lenn a si­kam­ló tér, nyo­más fe­lül, Vész és gya­lá­zat el ne ránt­sa­nak. Oh, értsd meg a szót: ár­ban és apá­lyon – Szirt a ha­bok közt – hű­sé­ged meg­áll­jon! (Arany Já­nos: Ren­dü­let­le­nül)

Tóth Ár­pád Lé­lek­től lé­le­kig cí­mű ver­sé­nek – saj­ná­la­to­san ma még in­kább ér­vé­nyes – gon­do­la­tai ab­ból a ter­mé­szet­tu­do­má­nyos tény­ből in­dul­nak ki, hogy a csil­la­go­kat is ugyan­azok az anya­gok al­kot­ják, me­lyek az em­be­ri tes­tet.

Ál­lok az ab­lak mel­lett éj­sza­ka, S a mér­he­tet­len messze­sé­gen át Sze­mem­be gyűj­töm össze egy sze­lid, Tá­vol csil­lag re­me­gő su­ga­rát.

Bil­lió mér­föl­dek­ről jött e fény, Jött a je­ges, fe­ke­te és ko­pár Te­rek sö­tét­jén lan­ka­dat­la­nul, S ki tud­ja, mennyi ez­red­éve már.

Egy égi üze­net, mely vég­re most Hoz­zám ta­lált, s sze­mem­ben cél­hoz ért, S bol­do­gan hal meg, amíg rá­csu­kom Fá­radt pil­lám ko­por­só­fö­de­lét.

Ta­nul­tam én, hogy ál­tal­szűr­ve a Tu­dó­sok fi­nom kris­tály­mű­sze­rén, Bús föl­dünk­kel s bús tes­tem­mel ro­kon Ele­mek­ről ád hírt az égi fény.

Ma­gam­ba zá­rom, vé­rem­mé iszom, És csönd­ben és tű­nőd­ve fi­gye­lem, Mily ős bút zo­kog a vér­nek a fény, Föld­nek az ég, elem­nek az elem?

Tán fáj a csil­la­gok­nak a ma­gány, A tér­be szét­szórt mill­jom ár­va­ság? S hogy össze nem ta­lá­lunk már so­ha A jé­gen, éjen s messzi­sé­gen át?

Ó, csil­lag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egy­más­tól itt a föl­di szi­vek! A Szí­ri­usz van tő­lem tá­vo­labb Vagy egy-egy tár­sam, jaj, ki mond­ja meg?

Ó, jaj, ba­rát­ság, és jaj, sze­re­lem! Ó, jaj, az út lé­lek­től lé­le­kig! Kül­döz­zük a szem csüg­gedt su­ga­rát, S köz­tünk a rop­pant, je­ges űr la­kik! (Tóth Ár­pád: Lé­lek­től lé­le­kig)

Öreg ma­gyar, örök ma­gyar, ki tud­ja, Nem egy ha­zánk van-e: örök ha­za? (Ju­hász Gyu­la: Ének Kő­rö­si Cso­má­ról)

Az Eu­ró­pai Uni­ó­hoz va­ló csat­la­ko­zás lét­kér­dés­sé tet­te a ma­gyar­ság nem­ze­ti ön­is­me­re­té­nek, ön­azo­nos­sá­gá­nak, iden­ti­tá­sá­nak a meg­erő­sí­té­sét, hi­szen nem egy sors­dön­tő kér­dés­ben egy kö­zös­ség­ként kell ön­ma­gát meg­ha­tá­roz­nia, egy kö­zös­ség­ként kell dön­te­nie.

Alap­ve­tő ér­de­künk, hogy – mint sok-sok év­szá­za­don át – most is ott­hon érez­zük ma­gun­kat Eu­ró­pa kö­ze­pén. Ott, ahol a Pi­lis­ben – eleink hite szerint – a Föld szí­ve do­bog; ott, ahol a Cse­pel-szi­get – Tol­di nem­ze­tet meg­men­tő küz­del­mé­nek he­lye – Eu­ró­pa kö­ze­pé­nek szá­mít. S köz­ben meg kell őriz­nünk ön­ál­ló­sá­gun­kat, szel­le­mi-lel­ki füg­get­len­sé­gün­ket. Hi­szen elég csak ér­tő szem­mel és ér­ző szív­vel kö­rül­néz­ni e kon­ti­nen­sen – sőt tá­vo­labb is –, hogy ész­re­ve­gyük, mi­lyen egész­sé­ges nem­zet­tu­dat él más né­pek­ben, s hogy mi­lyen büsz­kék iden­ti­tá­suk­ra. S ami a leg­fon­to­sabb: ezt tel­jes ter­mé­sze­tes­ség­gel élik meg.

„A je­len­le­gi idő­szá­mí­tá­sunk sze­rint a Krisz­tus utá­ni hu­sza­dik szá­zad­ban annyi kor­bács­ütés ér­te a ma­gyar­sá­got a nem­zet mi­att, hogy so­kunk­ban a »ma­gyar nem­zet« ki­fe­je­zés hal­la­tán pav­lo­vi ref­le­xek lép­nek mű­kö­dés­be – ak­kor is össze­rán­dul­nak és vé­de­ke­ző ál­lás­ba he­lyez­ked­nek, ha nem is ütik őket, csak csen­get­nek. (…) Ez a pav­lo­vi ref­lex okoz­za azt, hogy a tri­a­no­ni ha­tá­rok­kal le­vá­lasz­tott ma­gyar nem­zet­ré­sze­ket nem mer­jük el­sza­kí­tott nem­zet­ré­szek­nek ne­vez­ni, nem mer­jük jú­ni­us ne­gye­di­két nem­ze­ti gyász­nap­ként meg­ül­ni. (…) Emi­att fi­gyel oda in­kább a ma­gyar hi­va­ta­los po­li­ti­ka egy nyu­gat-eu­ró­pai szo­ci­a­lis­ta po­li­ti­kus össze­rán­du­ló szem­öl­dö­ké­re, mint­sem sok száz­ezer ma­gyar ele­mi ér­de­ke­i­re. Emi­att van az, hogy az Eu­ró­pa Ta­nács Par­la­men­ti Köz­gyű­lé­se a je­len­lé­vő összes ma­gyar par­la­men­ter (a tri­a­no­ni Ma­gyar­or­szág és az utód­ál­la­mok ma­gyar kép­vi­se­lő­i­nek) sze­me lát­tá­ra és fü­le hal­la­tá­ra olyan ha­tá­ro­za­tot fo­gad­ha­tott el, mi­sze­rint két­faj­ta ma­gyar lé­te­zik Eu­ró­pá­ban: a ma­gyar­or­szá­gi­ak a hun­ga­ru­szok (Hun­ga­ri­ans), a nem ma­gyar­or­szá­gi­ak pe­dig az egy­sze­rű ma­gya­rok (Ma­gyars). (…) Ezért hasz­nál­juk a ma­gyar kul­tu­rá­lis örök­ség­hez tar­to­zás ki­fe­je­zést az egy­sé­ges ma­gyar nem­zet he­lyett. És ma­gyar nem­ze­ti him­nu­szunk szü­le­té­sé­nek nap­ját ezért ne­vez­zük a ma­gyar kul­tú­ra nap­já­nak és nem a ma­gyar nem­zet nap­já­nak.”

(Du­ray Mik­lós: Gon­do­la­tok a Him­nusz szü­le­té­sé­nek nap­ján; megjelent a Szabad Újság 2004. február 4-i számában. Olvasható a szerző honlapján: www.duray.sk)

A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság író-po­li­ti­ku­sá­tól köl­csön­zött gon­do­la­tok tük­ré­ben mi­lyen ak­tu­á­lis ol­va­sa­ta van leg­is­mer­tebb köl­tőnk ma­gyar­ság­vál­la­lá­sá­nak – ma!

Ma­gyar va­gyok. Leg­szebb or­szág ha­zám Az öt vi­lág­rész nagy te­rű­le­tén. Egy kis vi­lág ma­ga. Nincs annyi szám, Ahány a szép­ség gaz­dag ke­be­lén. Van raj­ta bérc, amely te­kin­te­tet vét A Kasz­pi-ten­ger hab­ja­in is túl, És ró­na­sá­ga, mint­ha a föld vé­gét Ke­res­né, olyan messze-messze nyúl.

Ma­gyar va­gyok. Ter­mé­sze­tem ko­moly, Mint he­ge­dű­ink el­ső hang­jai; Aj­kam­ra fel-fel­röp­pen a mo­soly, De ne­ve­té­sem rit­kán hal­la­ni. Ha az öröm leg­job­ban fes­ti ké­pem: Ma­gas ked­vem­ben sír­va fa­ka­dok; De ar­com víg a bá­nat ide­jé­ben, Mert nem aka­rom, hogy saj­nál­ja­tok.

Ma­gyar va­gyok. Büsz­kén te­kin­tek át A mult­nak ten­ge­rén, ahol sze­mem Egek­be nyú­ló kő­szik­lá­kat lát, Nagy tet­te­i­det, baj­nok nem­ze­tem. Eu­ró­pa szín­pa­dán mi is ját­szot­tunk, S mi­enk nem volt a leg­ki­sebb sze­rep; Ugy ret­te­gé a föld ki­rán­tott kar­dunk, Mint a vil­lá­mot éj­jel a gye­rek.

Ma­gyar va­gyok. Mi mos­tan a ma­gyar? Holt di­cső­ség hal­vány ki­sér­te­te; Föl-föl­tü­nik s le­bú­vik nagy ha­mar – Ha vert az óra – od­va mé­lyi­be. Hogy hall­ga­tunk! a má­so­dik szom­szé­dig Alig hogy küld­jük éle­tünk ne­szét. S sa­ját test­vé­rink, kik re­ánk ké­szí­tik A gyász s gya­lá­zat fe­ke­te me­zét.

Ma­gyar va­gyok. S ar­com szé­gyen­ben ég, Szé­gyen­le­nem kell, hogy ma­gyar va­gyok! Itt mi­ná­lunk nem is haj­nal­lik még, Hol­ott más­hol már a nap úgy ra­gyog. De sem­mi kin­csért s hí­rért a vi­lá­gon El nem hagy­nám én szű­lő­föl­de­met, Mert sze­re­tem, hőn sze­re­tem, imá­dom Gya­lá­za­tá­ban is nem­ze­te­met!

(Pe­tő­fi Sán­dor: Ma­gyar va­gyok)

Őt, a jós-köl­tőt hív­ja se­gít­sé­gül a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben Utas­sy Jó­zsef is:

Én szem­fe­dő­la­pod le­rán­tom: kelj föl és járj, Pe­tő­fi Sán­dor! Zúg Már­ci­us, zá­po­ros fény ver, su­hog a zász­lós tűz a vér­ben, Hü­ve­lyét vesz­ti, brong a kard­lap: úgy kelj föl, mint for­ra­dal­mad! Szedd össze csont­ja­id, ba­rá­tom: lop­nak a bő­ség ko­sa­rá­ból, a jog­nak asz­ta­lá­nál lop­nak, né­pek ne­vé­ben! S te ha­lott vagy?! Hol­nap a szel­lem nap­vi­lá­gát rop­pant­ják ránk a hét­szer gyá­vák. Talp­ra, Pe­tő­fi! Sí­ro­dat rá­zom: szólj még egy­szer a Sza­bad­ság­ról!

(Utas­sy Jó­zsef: Zúg már­ci­us)

Áll­jon e fe­je­zet vé­gén az evangélikus „lel­kész­gye­rek”, Hamvas Béla to­vább­gon­do­lás­ra kész­te­tő pró­zai idé­zete:

„A bol­dog­sá­got csak az bír­ja el, aki el­oszt­ja. A fény csak ab­ban vá­lik ál­dás­sá, aki más­nak is ad be­lő­le. Mert ami­kor ben­nün­ket el­küld­tek, az út­ra bo­csá­tó Ha­ta­lom így szólt: Rád bí­zok min­den em­bert kü­lön, ki­vé­tel nél­kül min­den­kit, se­gíts, adj en­ni, adj ru­hát, min­den­ki­re vi­gyázz úgy, mint ma­gad­ra, és ne hagyd a sö­tét­ség­ben el­me­rül­ni. Amit szer­zel, amit el­érsz, amit tudsz, amit át­élsz, osszad meg. Az egész vi­lág ti­ed. Sza­bad vagy a kö­vek­től az éte­rig. Is­merd meg, hó­dítsd meg, sen­ki se tilt­ja, de jaj ne­ked, ha ma­gad­nak tar­tod. El­bo­csát­lak té­ged is, mint min­den­kit: fe­le­lős vagy min­den em­be­rért, aki ve­led él, s el kell szá­mol­nod min­den fil­lér­rel, amit ma­gad­ra köl­tesz, min­den öröm­mel, amit ma­gad­ba zár­tál, és min­den bol­dog pil­la­nat­tal, amit ma­gad­nak tar­tot­tál meg. Most eredj és élj, mert a vi­lág a ti­ed!”

(Ham­vas Bé­la: A lát­ha­tat­lan tör­té­net)

„A nem­zet nem azo­nos a nyel­vet be­szé­lők összes­sé­gé­vel, nem mennyi­ség, nem oszt­ha­tó. Két em­ber is al­kot­hat nem­ze­tet, egy is. Ha a nem­zet kül­ső­leg nyel­vé­ben jut ki­fe­je­zés­re, úgy bel­ső­leg a nyel­vet al­ko­tó, te­vé­keny szel­le­mi­ség. A nem­zet: kö­zös ih­let.” (Jó­zsef At­ti­la: Ady-vízió)

A ma­gyar iro­da­lom sa­já­tos­sá­ga, hogy min­dig együtt lé­leg­zett a tör­té­ne­lem­mel, és erő­tel­je­sen táp­lál­ko­zott a né­pi kul­tú­rá­ból.

„Mit mál­ló kő­re nem bi­zol: min­tázd meg le­ve­gő­ből. Van né­ha olyan pil­la­nat mely ki­lóg az idő­ből,

mit kő nem óv, meg­őr­zi ő, be­zár­va kin­cses ök­lét, jö­vő­je nincs és mult­ja sincs, ő ma­ga az örök­lét.

Mint für­dő­ző comb­ját ha hal sú­rol­ta s to­va­lib­bent – így né­ha meg­érez­he­ted ön­nön-ma­gad­ban Is­tent:

fél-em­lék a je­len­ben is, és ké­sőbb, mint az álom. S az örök­lé­tet íz­le­led még in­nen a ha­lá­lon.”

(Weö­res Sán­dor: Örök pil­la­nat)

Iro­dal­munk a mi szel­le­mi ha­zánk. Az iro­dal­mi al­ko­tá­sok ké­pe­sek – a kö­zös tu­dat­tal és em­lé­ke­zet­tel – a „ma­gas­ba” emel­ni. Sze­re­pük meg­ma­ra­dá­sunk­ban fel­be­csül­he­tet­len.

Jö­het idő, hogy em­lé­kez­ni bát­rabb do­log lesz, mint ter­vez­ni – bát­rabb új hont a mult idők­ben für­kész­ni, mint a jö­ven­dő­ben –?

Mi gon­dom! – áll az én ha­zám már, vé­dőb­ben min­den ma­gas­ság­nál. Csak né­ze­lő­döm, já­rok, élek, fegy­vert sze­rez­tem, bűv-igé­ket.

Már meg is osz­tom, ha el­mon­dom, mi­lyen e biz­tos, tit­kos ott­hon. Dör­mögj, test­vér, egy sor Pe­tő­fit, kö­réd va­rázs­kör te­rem­tő­dik.

Ha új ta­tár­had, ha ku­fár­had özön­li el a tisz­ta tá­jat, ha út­aink meg­csa­va­rod­nak, mint gi­lisz­ta, ha rá­ta­pod­nak:

te mondd ma­gad­ban, be­hunyt szem­mel, csak mondd a szó­kat, mik­től egy­szer fu­tó ho­mo­kok, né­pek, há­zak Ma­gyar­or­szág­gá össze­áll­tak.

Dü­hön­gő fo­lyók ke­ze­sed­tek, ko­nok bér­cek – ezt ne fe­lejt­sed, ha me­gyünk büsz­ke száj­jal vissza, mint vá­ra­ink­ba, tit­ka­ink­ba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszt­het, nem öl­het, mi csak öl­ne min­ket, mor­molj ma­gad­ra va­rázs­in­get, ki­áltsd az éj­be Ber­zse­nyin­ket.

Míg a sza­bad me­ző­kön jár­tál, szedd össze, paj­tás, amit lát­tál, mit szív­vel, ésszel zsák­má­nyol­tál, vi­dám vi­ták­nál, le­á­nyok­nál.

Mint Noé a bár­ká­ba egy­kor, hozz faj­tát min­den gon­do­lat­ból, áb­rán­dok ár­vult sze­re­pét is, ál­ma­id ál­lat­se­re­gét is.

La­pul­ja­nak bár ez­red­évig né­mán, mint vissz­hang, ha nem kér­dik, sza­va­id an­nál meg­le­pőb­bet dö­rög­nek majd a kér­de­zők­nek.

Fi­gyelj hát és ta­nuld a pél­dát, a messze­hang­zó­an is né­mát. Ka­rol­va köny­vem ke­be­lem­re, ne­vet­ve né­zek el­le­nem­re.

Mert ha se­hol is: ott­hon ál­lok, mert az a va­ló, mit én lá­tok, ak­kor is, ha mint dé­li­bá­bot, for­dít­va lá­tom a vi­lá­got.

Igy ma­ra­dok meg hír­vi­vő­nek őr­ze­ni kin­cses te­me­tő­ket. Hom­lo­kon lő­het­nek, ha tet­szik, mi ott fész­kel, ég­be­me­nek­szik.

(Illyés Gyu­la: Ha­za, a ma­gas­ban)

„Nyel­vé­ből ki­es­ve: lé­té­nek cél­já­ból is ki­esik az em­ber.” (Sü­tő And­rás: Engedjétek hozzám jönni a szavakat)

Az ott­hon­vi­lág leg­fon­to­sabb szer­ve­ző ele­me a nép­ha­gyo­mány és az anya­nyelv. Nyel­vünk az édes­anya min­tá­já­ra „szó­lít­ja” az anya­nyel­vet és a ha­zát édes anya­nyel­vünk­nek, édes ha­zánk­nak. „Hei­deg­ger a nyel­vet a lét há­zá­nak (»das Ha­us des Se­ins«) ne­vez­te. A ma­gyar nyelv a ma­gyar lét há­za” – írta Görömbei András az Anyanyelv, irodalom, tudomány, nemzettudat című ta­nul­má­nyá­ban.

A már idé­zett Du­ray Mik­lós fé­lel­mei nem vé­let­le­nül fo­gal­ma­zód­tak meg anya­nyel­vünk hely­ze­té­vel kap­cso­lat­ban is: „Ha bot­la­do­zik nyel­vünk, ha gán­csol­ják gon­dol­ko­dá­sun­kat, ha a va­ló­sá­got nem hí­ven tük­rö­zik sza­va­ink, ha a han­gok és be­tűk ural­ják re­me­gő lá­bon ál­ló gon­do­la­ta­in­kat, ha sok szó­val ír­juk kö­rül azt a va­ló­sá­got, amit egy­sze­rű­en el­mond­hat­nánk, ak­kor kó­ros je­len­ség­gel ál­lunk szem­ben – ez nem be­széd­hi­ba, ha­nem tár­sa­dal­mi je­len­ség. Több­nyi­re azt je­len­ti, hogy nincs mon­da­ni­va­lónk, de még­is be­szé­lünk, vagy ha­zu­dunk, vagy az igaz­sá­got akar­juk el­ken­dőz­ni – mást mond a nyel­vünk, mint a szí­vünk vagy az eszünk –, de le­het, hogy csak fé­lünk. Ese­tünk­ben az utób­bi­ról le­het szó.”

Hall­gas­sunk hát a köl­tő­re:

„Vi­gyáz­za­tok ma jól, mi­kor be­szél­tek, És áhítat­tal ejt­sé­tek a szót, A nyelv ma nék­tek vég­ső me­ne­dék­tek, A nyelv ma tün­dér­vár és ka­ta­kom­ba, Vi­gyáz­za­tok ma jól, mi­kor be­szél­tek!

E drá­ga nyel­vet por­rá ne tör­jé­tek, Ne nyúl­jon hoz­zá ava­tat­la­nul Sen­ki: ne szag­gas­sá­tok szir­ma­it A ró­zsa­fá­nak, mely hó­ban vi­rul. Úgy be­szél­jen ma ki-ki ma­gya­rul, Mint­ha imád­koz­na, Mint­ha ara­nyat, töm­jént, myrr­hát hoz­na!

És aki köl­tő, az le­gyen ki­rály, És pap és pró­fé­ta és so­ha más, Nem il­lik da­róc fő­pa­pi ta­lár­hoz, S ki­rá­lyi nyelv­hez kol­dus-da­do­gás.

Vi­gyáz­za­tok ma jól, mi­kor be­szél­tek, Vi­gyáz­za­tok: a nyelv ma szent ke­hely, Ki bo­rát issza: Élet bo­rát issza, Elő­re néz s csak né­ha-né­ha vissza – S a kely­het töb­bé nem en­ge­di el!”

(Re­mé­nyik Sán­dor: Az ige)

„Isten, áldd meg a magyart…!”

::Nyomtatható változat::