A vasárnap igéje

HAT­VA­NAD VA­SÁR­NAP – Mt 13,10–17

Hozzászólás a cikkhez

– Mi­ért be­szél pél­dá­za­tok­ban?

– Én eb­be a sa­rok­ba áll­nék. Az el­rej­tés ol­da­lá­ra. Jé­zus el­rej­ti a mon­da­ni­va­ló­ját. Jó szán­dé­kú­an, de el­rej­ti. Meg kell fej­te­ni, és rá­buk­ka­nunk az Is­ten or­szá­gá­ra. Az a leg­fon­to­sabb, hogy időt tölt­sünk ve­le, hogy gon­dol­koz­zunk raj­ta, hogy hagy­juk ki­nyíl­ni. Ha meg­fi­gye­li­tek, si­ke­rült is Jé­zus­nak el­ér­nie ezt, hi­szen gon­dol­ko­zunk a pél­dá­za­tok meg­fej­té­sén. Ép­pen most is ezt tesszük.

– Igaz. En­nek az el­rej­tés­nek rá­adá­sul az evan­gé­li­u­mon be­lül is van ér­tel­me, hi­szen az egy­ér­tel­mű­sé­get a ke­reszt után ta­lál­ják csak meg a ta­nít­vá­nyok. Jé­zus né­ha ki­mon­dot­tan fi­gyel ar­ra, hogy ti­tok­ban ma­rad­jon egy-egy gyó­gyí­tás, hogy csak ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa után vál­ja­nak ezek ért­he­tő­vé.

– Én szí­ve­sen ál­lok mel­léd, sőt töb­bet mon­dok. Mi van, ha ezek va­la­mi­fé­le rejt­vé­nyek?

– Mint Sán­dor Má­tyás rá­csos jel­kul­csa, ha jól for­gat­juk, ki­jön a szö­veg? Vagy a né­me­tek enig­má­ja, amellyel a kó­dolt üze­ne­te­i­ket köz­ve­tí­tet­ték a há­bo­rú ide­jén? Ame­lyek­re azt mond­ták, hogy még a Tig­ris tan­kok­nál is na­gyobb had­erőt kép­vi­sel­tek? Ez azért túl­zás­nak hat.

– Van­nak, akik a Bib­lia egé­szét va­la­mi ilyen­nek lát­ják, mint a kö­zép­ko­ri fes­tők mű­ve­it, akik üze­ne­te­ket rej­tet­tek el a kép ap­ró ele­me­i­be. So­kak sze­rint csak a kó­do­lást kell meg­fej­te­ni. Sőt van­nak, akik már úgy vé­lik, meg is fej­tet­ték.

– Lá­tod ezt a ké­pet? Kü­lön­le­ges tech­ni­ká­val ké­szült, meg­bo­lon­dít­ja a sze­med. Ha egy ki­csit bam­bulsz, ha nem aka­rod éle­sen lát­ni, ak­kor hir­te­len meg­moz­dul, tér­ré vá­lik, meg­lá­tod, hogy va­ló­já­ban mit áb­rá­zol. Anél­kül nem so­kat, in­kább ap­ró min­ták van­nak csak előt­ted, de ami­kor így ki­tá­rul, ak­kor va­ló­di cso­da ré­sze­sé­vé le­szel. Így is ne­ve­zik: szte­re­o­g­ram.

– Ezt azért nem mon­da­nám Jé­zus pél­dá­za­ta­i­ra. Eset­leg le­het­ne rejt­vé­nyes tör­té­ne­tek­re gon­dol­ni, mint mond­juk a me­sék­ben, ahol a sze­gény le­gény­nek ki kell ta­lál­nia, hogy mit je­lent az, amit a ki­rály fel­ad ne­ki.

– A Bib­li­á­ban is van­nak ilyen tör­té­ne­tek, ame­lye­ket tény­leg meg kell fej­te­ni. Ott van a fá­raó ál­ma. Dá­vid is meg­hall­gat­ta a sze­gény em­ber bá­rá­nyá­ról szó­ló pél­dá­za­tot, csak nem tud­ta meg­fej­te­ni.

– A pró­fé­ták jel­ké­pes tör­té­ne­tek egész so­rát hoz­zák, és meg is fej­tik őket.

– Igen, de ezek már in­kább ma­gya­rá­za­tok. Je­re­mi­ás oda­vág­ja a kő­kor­sót a pi­ac kö­vé­hez, igát vesz a nya­ká­ba, de a meg­szó­lal­ta­tott mon­da­ni­va­ló ré­vén ezek il­luszt­rá­ci­ók­ká vál­nak.

– Én ezért ál­lok a má­sik sa­rok­ba. Sze­rin­tem nem el­rej­ti, ha­nem meg­ma­gya­ráz­za. Mi­lyen egy­sze­rű ké­pek: a mag, a föld, a sző­lő, a szol­gák és az úr, az apa és a fiú. Olyan ma­gá­tól ér­tő­dő­ek, hogy még egy gye­rek is meg­ér­ti.

– A ké­pi áb­rá­zo­lás a zsi­dó­ság jel­lem­ző gon­dol­ko­dá­si for­má­ja. Nem al­le­go­ri­kus, ha­nem ana­lo­gi­kus, de min­dig is kép­sze­rű.

– Az él­mény­sze­rű­ség­nek min­dig van ere­je. El le­het­ne mon­da­ni sok­fé­le meg­ha­tá­ro­zá­sát an­nak az ér­zés­nek, amely ak­kor fog el, ami­kor ki­de­rül, hogy va­la­me­lyik sze­ret­tünk ré­gen ügy­nök volt, no de Es­ter­há­zy Pé­ter Ja­ví­tott ki­adá­sa ezt úgy ír­ja le, hogy még én is sí­rok, pe­dig apám nem is volt ügy­nök.

– Az in­kább csak egy sze­mé­lyes tör­té­net, de igaz, hogy a me­sék min­dig töb­bet mon­da­nak el ró­lunk, mert be­lő­lünk fa­kad­nak. Egy-egy kör­mön­font de­fi­ní­ció is meg­te­szi – mi, eu­ró­pa­i­ak szí­ve­sen gon­dol­ko­zunk így –, de a tör­té­ne­tek sok­kal be­szé­de­seb­bek. Egy tör­té­net el­me­sé­lé­se­kor in­kább adom ma­gam, mint ami­kor ma­gam­ról be­szé­lek, még ak­kor is, ha a tör­té­net nem is ró­lam szól.

– Más­fe­lől annyi­ra még­sem egy­sze­rű­ek a pél­dá­za­tok, hogy ne kel­le­ne ma­gya­ráz­ni őket. A mi sza­ka­szunk kö­rül is ép­pen ez fo­lyik. A mag­ve­tő pél­dá­za­tá­nak ma­gya­rá­za­tát kér­de­zik a ta­nít­vá­nyok.

– Ne fe­ledd, hogy az írás­ma­gya­rá­zók leg­több­je meg­egye­zik ab­ban, hogy a ma­gya­rá­zat ké­sőb­bi hoz­zá­té­tel! Rá­adá­sul olyan, mint­ha a ma­gya­rá­zat nem is ar­ról szól­na, mint az ere­de­ti pél­dá­zat.

– Er­ről be­szél­he­tünk majd más­kor, de hogy ma­gya­rá­zat­ra szo­rult – akár rög­tön, akár ké­sőbb –, az bi­zo­nyos. Ha pe­dig ma­gya­rá­zat­ra szo­rul, ak­kor nem le­het egy­sze­rű il­luszt­rá­ció. Gyer­me­ki­en egy­sze­rű pe­dig vég­képp nem.

– Lu­ther azt mond­ja, hogy még egy gye­rek is tud­ja, hogy ki az egy­ház tag­ja: az a kis­bá­rány, akit a pász­tor a kar­já­ban tart. Ez pél­dá­zat, és je­len­tő­sen egy­sze­rűbb, mint min­den­fé­le zsi­na­tok ál­tal meg­kí­sé­relt egy­ház­tag­sá­gi de­fi­ní­ció.

– Le­het, hogy csak azért ért­jük könnyen Jé­zus pél­dá­za­ta­it, mert át­ment raj­tunk sok­fé­le gyer­mek- és fel­nőtt-bib­lia­óra, ige­hir­de­tés és írás­ma­gya­rá­zat?

– Le­het, hogy új­ra kel­le­ne né­ha ol­vas­nunk úgy, mint­ha most lát­nánk elő­ször, mint­ha nem is ér­te­nénk?

– Le­het, hogy csak Jé­zus ke­reszt­je után vál­nak szá­munk­ra is ért­he­tő­vé?

– Min­den igaz – a rej­tély, a rejt­vény, az il­luszt­rá­ció, a rá­for­dí­tott idő és csend, a meg­ér­tés ka­tar­zi­sa –, ha ész­re­vesszük, Jé­zus pél­dá­za­ta­i­nak tény­leg van kul­csuk. Is­ten az. Őt so­ha nem tud­juk ki­is­mer­ni. A jé­zu­si pél­dá­za­tok Is­ten­ről szól­nak. Így a pél­dá­za­tok is könnyen vál­nak olyan­ná, mint Is­ten, aki oly­kor el­rej­tő­zik, oly­kor na­gyon is egy­sze­rű­en ott áll előt­tünk.

– Va­la­ki azt mond­ta egy­szer, Jé­zus Is­ten pél­dá­za­ta.

Imád­koz­zunk! Is­te­nem! Me­lyik ol­dal­ra áll­nál ak­kor, ami­kor ab­ban kel­le­ne dön­te­ned, hogy el­rej­tőz­kö­döm elő­led, vagy fel­fe­dem ma­gam ne­ked? Kö­szö­nöm, hogy az élet min­den­fé­le igaz­sá­ga raj­tad szű­rő­dik át, be­lő­led ért­he­tő, mi­at­tad él­he­tő. Kö­szö­nöm tit­ka­i­dat és meg­ér­té­se­i­met. Kö­szö­nöm, hogy ki­me­rít­he­tet­le­nül vá­gya­koz­ha­tom ar­ra, hogy min­dent meg­tud­jak or­szá­god­ról. Add meg ezt ne­kem itt és oda­át! Ámen.

Ko­czor Ta­más

::Nyomtatható változat::