Evangélikusok

Búcsúzunk az EvÉlet egykori munkatársától

Hozzászólás a cikkhez

Sze­mé­lyes em­lé­ke­zés élet­rajz he­lyett.

Mik­lós el­ment, ne­héz múlt idő­ben be­szél­ni ró­la. Ne­kem kor­tár­sam, kar­tár­sam, sors­tár­sam, baj­tár­sam, sport­tár­sam volt. Az el­múlt nyolc év­ti­zed­re, for­du­la­tos, ered­mé­nyek­ben és ku­dar­cok­ban bő­vel­ke­dő idő­re em­lé­ke­zem. Nem dá­tu­mok­kal, ada­tok­kal, ha­nem ar­ról szó­lok, hogy mit je­len­tett szá­mom­ra Mik­lós, hogy sze­mé­lyi­sé­ge, sor­sa mi­ről is be­szél.

Kor­tár­sam volt. A 20. szá­zad há­rom­ne­gye­dét hagy­ta ma­ga mö­gött és az új év­szá­zad­ból ki­lenc esz­ten­dőt. Oly kor­ban él­tünk, amely­ről csak a túl­élők tud­nak be­szél­ni, amint Rad­nó­ti Mik­lós is tud­ta; az ira­tok, irat­tá­rak, jegy­ző­köny­vek va­ló­já­ban nem hi­te­le­sek, mert hi­ány­zik be­lő­lük az át­élés él­mé­nye. Las­san-las­san el­fogy­nak a kor­tár­sak, és ma­rad­nak a je­len­té­sek, jegy­ző­köny­vek, irat­tá­ri anya­gok. De le­het-e ér­vé­nye­sen fel­ele­ve­ní­te­ni mind­azt, ami 1926 vagy 1929 óta tör­tént? Kor­tár­sak vol­tunk.

Sors­tár­sak vol­tunk. Sor­sát ren­del­te­tés­nek mond­ta. Vál­to­za­tos éle­té­ben úgy érez­te, Is­ten min­dig új meg új fel­ada­tot ad szá­má­ra. Cél­ja az volt, amit a Szent­írás így fo­gal­maz meg: ra­gyog­ja­tok csil­lag­ként az égen! „Az éle­tem nem az enyém, / Csil­lag va­gyok Is­ten egén” – ír­ta.

Lel­kész­tár­sam volt, bár­mit tett is, bár­hol szol­gált is éle­té­ben. Kar­tár­sam volt, mert lel­ki­pász­tor volt a rá­szo­rul­tak­nak. Lel­ki­pász­tor volt ta­nár­ként ta­nít­vá­nya­i­nak. Szen­ve­dők pász­to­ra volt, ami­kor pszi­cho­te­ra­pe­u­ta­ként ku­ta­tott lel­kek mé­lyén, a pá­ci­en­sek tu­dat­alat­tijának vi­lá­gá­ban, hogy se­gí­te­ni tud­jon, és sza­bad­dá te­gye em­ber­tár­sa­it.

Mű­velt kar­társ volt. Ér­tel­mi­sé­gi em­ber. Min­den ér­de­kel­te. Szá­má­ra az iro­da­lom, a nyel­vé­szet, a ze­ne, a kép­ző­mű­vé­szet, min­den a teo­ló­gus ér­dek­lő­dési ­kö­ré­be tar­to­zott. Egyik köny­vé­nek aján­lá­sa­kor így szó­lí­tott meg: „Ked­ves Sakk­tár­sam!” Ba­la­ton­szár­szón egy reg­gel így kö­szön­tött: „Ked­ves Sakk­társ, szép jó reg­gelt!” Ez­zel fi­gyel­mez­te­tett, hogy a Ba­la­ton part­ján is két sakk­par­ti­ra vár az­nap.

Pon­tos, fe­gyel­me­zett já­té­kos volt. Meg­kö­ve­tel­te a fe­gyel­met és a fi­gyel­met part­ne­ré­től is. A já­ték­ban nem is­mert tré­fát. A kü­lön­ben já­té­kos tré­fa­mes­ter, szó­fa­ra­gó­ mű­vész ha­lá­lo­san-éle­te­sen ko­mo­lyan vet­te a já­té­kot, mint iga­zi ho­mo lu­dens. Tu­dom, hogy a já­ték min­dig el­árul va­la­mit az em­ber jel­le­mé­ből is. Így is­mer­tem meg őt iga­zán.

Tu­dott al­kot­ni, és tu­dott utá­noz­ni is. Egy íz­ben meg­kér­dez­tem tő­le, tu­da­to­san akar-e a szí­nek mű­vé­szé­nek, Remb­randt­nak a stí­lu­sá­hoz al­kal­maz­kod­ni, ami­kor oly sok­szor hasz­nál­ja a ho­mály és a vi­lá­gos­ság, a sö­tét­ség és a ra­gyo­gó fény kont­raszt­ját. Bó­lin­tott, igent mon­dott.

Tu­dom, hogy éle­te be­szá­mo­ló­já­hoz sok dá­tum, sok ál­lo­más, sok vál­to­zás, ered­mény és ku­darc tar­to­zott. A nek­ro­lóg fel­ol­va­sá­sa meg­tör­tént a gyász­is­ten­tisz­te­let ke­re­té­ben. Írá­som más cé­lú. Em­lé­ke­zem: nem­csak idő­ben, de tér­ben is nagy utat tett meg Mik­lós a ne­ki ada­tott nyolc év­ti­zed alatt: Nyír­egy­há­zá­tól Bu­da­pes­tig. Volt káp­lán Kör­men­den és szór­vá­nyá­ban, Bu­da­fo­kon és kör­nyé­kén, majd pa­ró­kus­ként Gyu­lán, Rá­kos­pa­lo­tán gyü­le­ke­zet­ben szol­gál­ha­tott. Nem em­lí­tek meg min­den ál­lo­mást, de Zü­rich­ről, a Jung In­té­zet­ről és la­tin-ame­ri­kai kor­sza­ká­ról (Ca­ra­cas) sa­ját be­szá­mo­ló­i­ból tá­jé­ko­zód­tam.

Sport­társ is volt. Mi még fut­bal­loz­tunk káp­lán­ko­runk­ban kol­lé­gá­ink­kal együtt. Ka­pus­ként ép­pen olyan ügyes volt, mint aho­gyan az úszást sze­ret­te: élet­ele­me volt a víz.

La­kó­társ­ként is meg­is­mer­het­tem, hi­szen bel­föl­di ösz­tön­dí­jas évé­ben (1955–56) ná­lunk la­kott ba­rá­ti ala­pon, sőt csa­lád­tag­ként. Szi­go­rú, az ön­kín­zá­sig pu­ri­tán élet­stí­lu­sú, asz­ké­ta jel­le­gű la­kó­tár­sat is­mer­tünk meg ben­ne. Egy­sze­rű­sé­gét gyer­mek­ko­rá­nak él­mé­nye­i­vel ma­gya­ráz­ta. Ugyan­ak­kor gyer­mek­sze­re­tő volt, szí­ve­sen ját­szott a gye­re­kek­kel.

Nyelv­társ is volt. Ját­szott a sza­vak­kal. Min­den­nap új meg új szó­for­du­la­to­kat fa­ra­gott, és nem ma­gya­ráz­ta meg, vár­ta, hogy meg­ért­sük…

Ta­nu­ló- és ta­ní­tó­tár­sam is volt. Sze­re­tett ta­ní­ta­ni, ta­nul­va ta­ní­tott és ta­nít­va ta­nult. Ha­tal­mas tu­dás­anya­gá­ból szün­te­len osz­to­ga­tott hall­ga­tó­i­nak, ba­rá­ta­i­nak.

For­dí­tó­tár­sam volt. Kü­lön­bö­ző nyel­vek­ből for­dí­tott ma­gyar­ra. Tud­juk, a for­dí­tás alá­zat. Is­mé­tel­ten pró­bál­ko­zott az­zal, hogy hű­sé­ge­sen, de ért­he­tő­en és igé­nye­sen fe­jez­ze ki ma­gát. Így pél­dá­ul több­ször for­dí­tot­ta a Zsol­tá­rok köny­vét is, amíg vé­gül el­ér­te a száz­öt­ven örök ének je­les köl­tői szín­vo­na­lát. Ol­tár és zsol­tár cí­mű köny­vét Weö­res Sán­dor is nagy­ra be­csül­te: „Im­hol az ős­kor fé­nye a zsol­tár-köny­vön el­árad, / több-ezer esz­ten­dőn át­su­ha­nó su­ga­rak, / mind arany és csil­lag, még szep­lőt­len ra­gyo­gás­sal, / há­lyo­gos ódon kincs, mit so­ha rozs­da nem ér. (…) láng, a sza­vak rá­csán át a szi­vek­be me­rül.” (Weö­res Sán­dor: Bod­rog Mik­lós zsol­tár-for­dí­tá­sa­i­ra) Rit­ka di­csé­ret a lé­lek­tan­hoz is ér­tő köl­tő sza­va­i­val.

Mond­ják, már teo­ló­gus­ko­rá­ban hé­ber, gö­rög, la­tin ver­sek­kel kí­sér­le­te­zett, majd meg­ta­nult né­me­tül anya­nyel­vi szin­ten, to­váb­bá fran­ci­á­ul, ola­szul és spa­nyo­lul is. Eb­ben a cso­kor­ban ta­lál­juk éne­kes­köny­vünk ti­zen­öt, Bod­rog Mik­lós ál­tal írt éne­ké­ben né­hány for­dí­tá­sát is. Sa­já­tos ének­ver­sei tö­mö­rek, szé­pek, ér­té­ke­sek, mai ol­va­só­kat és ének­lő­ket sa­ját nyel­vü­kön meg­szó­lí­tó szö­ve­gek.

A ho­mi­le­ti­ka iránt is ér­dek­lő­dött. Így új­ra meg új­ra meg­szó­lí­tott le­ve­le­i­ben, kér­de­zett, tá­jé­ko­zó­dott. A lel­ki éb­re­dő és éb­resz­tő lel­kész az ige­hir­de­tés idő­sze­rű­sé­gét tar­tot­ta leg­ma­ga­sabb­ra; ahogy ír­ta: „A pró­fé­tá­lást ko­runk­ban mai gon­dol­ko­dás­for­má­ban sza­bad csak gya­ko­rol­ni.”

Ko­rán ment nyug­díj­ba, de ez nem a nyu­gal­mat, ha­nem a nyug­ta­lan élet ter­mő kor­sza­kát je­len­tet­te. Bod­rog Mik­lós na­gyobb ér­té­ke volt egy­há­zunk­nak, mint so­kan gon­dol­ják. Saj­ná­la­tos, hogy nem mél­tat­tuk elég­gé. Nem­csak a ré­gi la­tin köz­mon­dás jut eszem­be, ma­gya­rul: min­den új kor­szak új színt hoz, ha­nem az is igaz, hogy min­den új kor új em­be­re­ket te­remt, előt­te és utá­na so­ha nem lát­ha­tó, sa­já­tos „em­ber­pél­dá­nyo­kat”, ahogy Kosz­to­lá­nyi ír­ja Ha­lot­ti be­széd cí­mű köl­te­mé­nyé­ben.

Sok ku­darc és ered­mény után föld­re te­per­te az élet, de új­ra meg új­ra fel­kelt, ahogy az ószö­vet­sé­gi bölcs ír­ta: száz­szor is el­esik az igaz, de még­is fel­kel az. Éle­te vé­gén hosszú be­teg­ség gyö­tör­te, vé­gül ágy­nak dőlt, és meg­halt.

El­is­me­rés is ér­te, a ma­gyar Jung-szak­ér­tő­nek ne­vez­ték (Lin­czé­nyi Ador­ján, Já­nosy Ist­ván és még sok Jung-ku­ta­tó). Az álom­vi­lág te­rü­le­tén nagy­sze­rű fel­fe­de­zé­sek­re tett szert. Nyelv­ér­zé­ké­re utal­va is­mét, szó­te­rem­tő zse­ni­nek is mond­hat­nám. Né­hány pél­da: Jé­zus a temp­lom­ban „ku­fár­ta­la­ní­tott”, „bor­zas gon­do­la­tok”, „tar­ka élet”, „álom-tisz­ta kép” és így to­vább.

Az ál­mok bar­lang­já­ban hol dé­mo­nok­ra, hol őr­ző­an­gya­lok­ra ta­lá­lunk. Bú­vár volt, lé­lek­bú­vár. Ku­tat­ta a ma­gas­sá­go­kat és a mély­sé­ge­ket, az alig meg­ha­tá­roz­ha­tó rozs­dás ócs­ka­sá­go­kat is. Pró­bál­ta fel­fe­dez­ni és nap­vi­lág­ra hoz­ni mind­azt, ami lel­künk mé­lyén rej­tet­ten he­ver. A pszi­cho­ló­gia óce­án­já­nak mé­lyét jár­ta be. Adep­tus volt, a lé­lek tu­do­má­nyá­ba be­ava­tott.

Né­ha azt érez­tem, a tu­dat­ta­lan va­rá­zsa meg­per­zsel­te őt. Meg­pró­bál­ta át­lép­ni a so­rom­pót, amely­ről Ma­dách Az em­ber tra­gé­di­á­ja cí­mű drá­má­já­ban, a 13. je­le­net­ben ír. A Föld szel­le­me meg­szó­lít­ja a kí­ván­csi Ádá­mot, és a ha­tár­ra, a „so­rom­pó­ra” fi­gyel­mez­te­ti. Az élet ma­ga­sá­ban és mély­sé­gé­ben ha­tá­ra­ink is van­nak, nem­csak le­he­tő­sé­ge­ink. Bod­rog Mik­lós a ha­tá­ro­kig nyi­tott. Ve­szé­lyes te­rü­let.

Egy ér­zel­mi­leg gaz­dag, ér­zé­keny lel­kű evan­gé­li­kus ér­tel­mi­sé­gi tá­vo­zott kö­zü­lünk. Az utá­nunk kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­ket ar­ra ké­rem, ne hagy­ja fe­le­dés­be me­rül­ni elő­re­ment lel­kész­tár­sun­kat.

Ami­kor hoz­zánk ér­ke­zett, be­lé­pett az elő­szo­bá­ba, és az ősi „Sal­ve” szó­val kö­szön­tött: légy üd­vö­zöl­ve te és há­zad né­pe. Ami­kor el­me­nő­ben el­kö­szönt, így szólt: „Do­mi­nus vo­bis­cum, az Úr le­gyen ve­le­tek!” Kö­szön­jük mind­azt az ál­dást, amit ná­lunk lá­to­ga­tá­sa je­len­tett, és mi is így kö­szö­nünk: Do­mi­nus vob­is­cum, Urunk le­gyen ve­led, ve­le­tek!

Ha­fen­scher Ká­roly (id.)

::Nyomtatható változat::