ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

A böjt­elő idő­sza­ká­nak má­so­dik he­té­ben, hat­va­nad va­sár­nap­ján az óegy­há­zi evan­gé­li­um (Lk 8,4–15) a mag­ve­tő­ről, il­let­ve a négy­fé­le föld­ről szól. Is­ten igé­jé­nek a sor­sát mu­tat­ja meg, amint az ör­dög, a vi­lág­hoz ta­pa­dá­sunk és kö­zö­nyös­sé­günk aka­dá­lyoz­za ben­nünk Is­ten mag­ve­té­sé­nek ál­dott gyü­mölcs­ter­mé­sét. Az epis­to­la (2Kor 12,1–9) pe­dig az ige hű­sé­ges szol­gá­já­nak, Pál apos­tol­nak fá­rad­sá­gos Krisz­tus-szol­gá­la­tá­ban mu­tat­ja meg min­den aka­dállyal szem­ben a győ­ze­del­mes Úr ke­gyel­mé­nek a ha­tal­mát.

Az epis­to­la zá­ró sza­vai ezek: „Elég ne­ked az én ke­gyel­mem, mert az én erőm erőt­len­ség ál­tal ér cél­hoz.” A nap té­má­ja: Sü­ket­ség­ből az ige hal­lá­sá­ra! Az ün­nep gra­du­ál­éne­ke, az Úr Jé­zu­sunk, for­dulj hoz­zánk (EÉ 279) te­ma­ti­ká­ja nagy­sze­rű­en il­lesz­ke­dik mind­ezek­hez.

A vers 1–3. stró­fá­ja va­ló­szí­nű­leg II. (más szá­mo­zás sze­rint IV.) Vil­mos szász–we­ima­ri her­ceg (1598–1662) tol­lá­ból szár­ma­zik, 1648-ban je­lent meg. A her­ceg könyv­tá­ro­sa, Ge­org Neu­mark (is­mert éne­ke a Ki dol­gát mind az Úr­ra hagy­ja, EÉ 331) ezen­kí­vül ar­ról is tu­dó­sít, hogy Vil­mos Der Sch­mack­haf­te mű­vész­né­ven az 1617-ben ala­pí­tott Fruc­ht­brin­gen­de Ges­ells­chaft­nak (gyü­möl­csö­ző vagy gyü­mölcs­ter­mő tár­sa­ság), a 17. szá­zad leg­is­mer­tebb köl­tő­egye­sü­le­té­nek tag­ja volt.

Kép­zett­sé­ge rend­kí­vül ma­gas le­he­tett. Egy ide­ig Jé­ná­ban ta­nult, ahol el­ső­sor­ban ze­né­vel, ma­te­ma­ti­ká­val, geo­met­ri­á­val és épí­té­szet­tel fog­lal­ko­zott. Min­de­nek­előtt azon­ban há­bo­rús hős­ként tisz­tel­ték; 1620-ban pél­dá­ul részt vett a prá­gai fe­hér-he­gyi csa­tá­ban. Ké­sőbb Gus­tav Adolf svéd ki­rályt kö­vet­te; 1635-ben csat­la­ko­zott a prá­gai bé­ké­hez.

A har­minc­éves há­bo­rú be­fe­je­zé­se után her­ceg­sé­gé­ben szi­go­rú rend sze­rint pró­bál­ta új­já­szer­vez­ni az éle­tet; meg­til­tot­ta a mu­lat­sá­go­kat, és nyil­vá­nos ima­órá­kat ren­delt el. La­jos an­hal­ti her­ceg ha­lá­la után a Frucht­­brin­gen­de Ges­ells­chaft el­nö­ké­vé vá­lasz­tot­ták. We­imart az iro­da­lom, a mű­vé­szet és az épí­té­szet (a Sch­loß­kirche és Wil­helms­burg épí­té­se) egyik köz­pont­já­vá tet­te.

Éne­künk is­ten­tisz­te­le­ti kez­dő­ének­ként igen nép­sze­rű. Az el­ső vers­szak a Szent­lé­lek ki­ára­dá­sá­ért, a má­so­dik stró­fa a há­la­adás ké­pes­sé­gé­ért, az ige be­fo­ga­dá­sá­ért kö­nyö­rög; a har­ma­dik vers­szak a szent Is­tent di­cső­í­ti (Sanc­tus). Az 1651-ben eh­hez kap­cso­ló­dó (nem Vil­mos­tól szár­ma­zó) ne­gye­dik stró­fa do­xo­ló­gia. A köl­te­mény 8, 8, 8, 8 szó­tag­szá­mú stró­fák­ból áll: az amb­ro­zi­á­nus him­nu­szok óta ez az egyik leg­el­ter­jed­tebb vers­for­ma.

A dal­lam elő­ször 1628-ban Gochs­he­im­ban buk­kan fel, majd 1648-ban Vil­mos ver­sé­vel is össze­kap­csol­ják; szer­ző­jét név sze­rint nem is­mer­jük. A né­met for­rá­sok vál­to­za­tos – hár­mas lük­te­té­sű ré­sze­ket is tar­tal­ma­zó – rit­mus­sal köz­lik, a ma­gyar meg­je­le­né­sek ez­zel szem­ben ki­egyen­lí­tett rit­must al­kal­maz­nak. A négy dal­lam­sor fő­leg ská­la­me­ne­tek­ből épít­ke­zik; a dal­lam kez­de­te hár­mas­hang­zat-fel­bon­tás. A hang­ne­mi ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­got az biz­to­sít­ja, hogy az el­ső és har­ma­dik sor a do­mi­náns hang­nem­ben, a má­so­dik és a ne­gye­dik sor pe­dig to­ni­kán (alap­hang­nem­ben) zár.

A Herr Jesu Ch­rist, dich zu uns wend mű­ze­nei fel­dol­go­zá­sai kö­zül Jo­hann Se­bas­ti­an Bach két or­go­na­mű­vét emel­jük ki. Az el­ső egy trió, amely a dal­lam kez­dő­mo­tí­vu­má­ból ki­fej­lesz­tett, moz­gé­kony té­má­ra épül, a vé­gén a pe­dál­ban a can­tus fir­must is meg­szó­lal­tat­va (Lip­csei ko­rá­lok, BWV 655). A má­sik­ban a ki­emelt ma­nu­á­lon fel­csen­dü­lő dí­szí­tett dal­la­mot há­rom­szó­la­mú, imi­tá­ci­ós kí­sé­ret tá­maszt­ja alá (Kirn­ber­ger, BWV 709).

Nem­csak gra­du­ál­ének­ként vagy az is­ten­tisz­te­let kez­de­tén, ha­nem min­dig ak­tu­á­lis az ének fo­hász­ko­dá­sa. Mi­vel éne­kes­köny­vünk ezt tün­te­ti fel for­rás­ként, most a 18. szá­zad leg­je­len­tő­sebb gyűj­te­mé­nyé­ből, az Új zen­ge­de­ző mennyei kar­ból (ÚZMK) idéz­zük fel a vers ma­gyar ver­zi­ó­ját.

„Uram Jé­zus! for­dulj hoz­zánk, / Szent Lel­ke­det küldd mi­re­ánk, / Ma­lasz­tod­dal min­ket se­gélj, / Igaz­ság út­já­ra ve­zérlj. // Nyisd meg szán­kat há­la­dás­ra, / Ké­szítsd szí­vünk buz­gó­ság­ra, / Hi­tünk s ér­tel­münk ne­vel­jed, / Ne­ved ve­lünk esm­ér­tes­sed. // Míg­len ének­lünk menny­ég­ben: / Szent, szent, szent az erős Is­ten, / És szín­ről szín­re meg­lá­tunk, / A fé­nyes­ség­ben vi­ga­dunk. // Di­cső­ség Atya Is­ten­nek, / Fi­á­nak és Szent Lé­lek­nek, / A di­cső Szent Há­rom­ság­nak, / Min­de­nek ál­dást mond­ja­nak.” (ÚZMK 1743, In­vo­ká­ci­ók, 221.)

Ecse­di Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::