Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Én mind­há­rom fi­a­mat egy­há­zi szol­gá­lat­ba ál­lí­tot­tam” – mond­ta Welt­ler nagy­anyám jó negy­ven év­vel ez­előtt, mi­kor be­mu­tat­tam ne­ki le­en­dő fér­je­met. A ki­lenc­ven­éves mat­ró­na eb­ben az egy mon­dat­ban össze­gez­te élet­mű­vét, és e név­je­gyet nyúj­tot­ta át az új csa­lád­tag­nak, de si­ke­rült ve­le en­gem, az uno­kát is töp­ren­gés­re kész­tet­nie.

A há­rom Welt­ler fiú, az egy­ház­ze­nész Je­nő meg a két lel­kész, Re­zső és Ödön (az édes­apám) nem egy­sze­rű­en csak egy­há­zi szol­gá­lat­ban állt. Ter­mé­sze­tes élet­kö­ze­gük volt az ek­lé­zsia. Eszem­be sem ju­tott azt fir­tat­ni, hogy mi le­he­tett a ge­ne­ti­kai, lel­ki és szel­le­mi hát­te­re pá­lya­vá­lasz­tá­suk­nak.

Édes­ap­juk, nagy­apám, Welt­ler Já­nos a fel­ső­lö­vői ta­ní­tó­kép­ző­ből ke­rült Raj­ká­ra. A 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben a raj­kai gyü­le­ke­zet el­hi­va­tott, te­het­sé­ges lel­ké­szek­nek és ta­ní­tók­nak kö­szön­he­tő­en őszin­tén és mé­lyen hí­vő, Bib­li­át és val­lás­tant jól is­me­rő lu­the­rá­nus né­met kö­zös­ség volt. A fi­a­tal kán­tor­ta­ní­tó eb­ből a kö­zös­ség­ből vá­lasz­tot­ta éle­te pár­já­ul Zech­me­is­ter An­nát.

Ez a csa­lá­di és tár­sa­dal­mi hát­tér le­he­tett a dön­tő mo­ti­vá­ció, hogy a há­rom tel­je­sen kü­lön­bö­ző ka­rak­te­rű és adott­sá­gú test­vér a ma­ga mód­ján ugyan, de egy Úr szol­gá­já­ul sze­gő­dött. A sok­szor em­le­ge­tett tör­té­net sze­rint va­la­mi­kor az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén a há­rom fiú „te­me­tést ját­szott”: Je­nő éne­kelt, Re­zső pré­di­kált, Ödön vit­te a ke­resz­tet. Csepp­ben a ten­ger…

Az el­ső­szü­lött Je­nő, aki­nek a szá­za­dik szü­le­tés­nap­ját ün­ne­pel­jük most, 1909. feb­ru­ár 11-én – mu­zi­ká­lis ta­len­tu­mok­kal gaz­da­gon fel­sze­rel­ve – szü­le­tett Raj­kán. Öt­éve­sen zon­go­rá­zott, hét­éve­sen kez­dett or­go­nál­ni. A te­het­sé­ges gye­re­ket gyak­ran meg­hív­ták ün­nep­sé­gek­re, össze­jö­ve­te­lek­re, ven­dég­ség­be. (Két öccse na­gyon iri­gyel­te ér­te.) Ele­mi is­ko­la Raj­kán né­me­tül, kö­zép­is­ko­la Győr­ben ma­gya­rul, majd a Ze­ne­aka­dé­mia kö­vet­ke­zett Pes­ten. Itt va­ló­di anya­nyel­vét, a ze­nét tö­ké­le­te­sít­het­te, an­nak is szá­má­ra leg­fon­to­sabb „nyelv­já­rá­sát”, a mu­si­ca sac­rát.

Ta­ní­tott a fa­so­ri és a De­ák té­ri gim­ná­zi­um­ban, az ál­la­mo­sí­tás után pe­dig pe­rem­ke­rü­le­ti ál­ta­lá­nos is­ko­lák­ban. Tíz évig volt kán­tor Ke­len­föl­dön, 1942-ben ke­rült a De­ák tér­re, negy­ven­két évig volt a gyü­le­ke­zet kán­to­ra és a Lu­the­rá­nia kar­na­gya.

Tu­da­tos, sőt ön­tu­da­tos agg­le­gény volt, ami per­sze nem azt je­len­tet­te, hogy nél­kü­löz­te a csa­lá­dot. A há­rom test­vér ki­vé­te­les sze­re­tet­tel ra­gasz­ko­dott egy­más­hoz, éle­tük vé­gé­ig egy csa­lád ma­rad­tak, amely­nek tag­ja­i­ként az­tán öröm­mel in­teg­rál­ták kö­zös­sé­gük­be a kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ci­ót és a be­há­za­so­dott jö­ve­vé­nye­ket.

És hogy mit je­len­tett Je­nő bá­csi egy „kö­vet­ke­ző ge­ne­rá­ci­ós” ro­kon­nak? Na­gyon so­kat, ter­mé­sze­te­sen. Ő volt „a pes­ti ro­kon”; vi­dé­ki, fa­lu­si gye­re­kek­nek ran­got je­len­tett ef­fé­lé­vel ren­del­kez­ni­. Min­den lá­to­ga­tá­sa csa­lá­di ün­nep volt. Saj­nos nem jö­he­tett túl gyak­ran, mert hét­köz­ben ta­ní­tott, va­sár­nap szol­gált, ha te­het­te, va­dász­ni ment, ar­ról nem is szól­va, hogy hosszú ide­ig kü­lön be­uta­zá­si en­ge­dély kel­lett a nyu­ga­ti ha­tár meg­kö­ze­lí­té­sé­hez.

Nagy ese­mény, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben aján­dék volt, ha mi lá­to­gat­hat­tuk meg őt. Én pél­dá­ul ezt kap­tam aján­dék­ba, mi­kor kon­fir­mál­tam. Nem tu­dom, ho­gyan tör­tén­he­tett, de ab­ban az év­ben – 1960-at ír­tunk – a Lu­the­rá­nia áp­ri­lis 25-én, hét­főn (?) ad­ta elő a h-moll mi­sét. Elő­ző nap volt a kon­fir­má­ció, más­nap haj­nal­ban édes­apám­mal sze­mély­vo­nat­ra ül­tünk, és Pest­re utaz­tunk. Ek­kor hal­lot­tam elő­ször a Lu­the­rá­ni­át éne­kel­ni és Je­nő bá­csit ve­zé­nyel­ni. Sors­dön­tő él­mény volt.

Alig vár­tam, hogy Pest­re ke­rül­jek az egye­tem­re, és ter­mé­sze­te­sen már az el­ső ked­den ott vol­tam a pró­bán. Ki­osz­tot­ták a kot­tát; a kö­vet­ke­ző va­sár­na­pi kó­rus­szá­mot gya­ko­rol­tuk. Je­nő bá­csi időn­ként „csak úgy vé­let­le­nül” meg­állt mel­let­tem. A pró­ba után rö­vi­den annyit mon­dott: „Té­ged fel­ven­né­nek a bé­ká­ba.” Meg­könnyeb­bül­tem, mi­kor ki­de­rült, hogy az ak­kor jó hí­rű Bu­da­pes­ti Kó­rus­ra gon­dolt, nem hol­mi két­él­tű­ek­re.

Ta­lán mon­da­nom sem kell, iga­zá­ból ez­után tud­tam meg, ki is az én nagy­bá­tyám. Az el­ső meg­le­pe­tés az volt, hogy kar­na­gyi te­vé­keny­sé­gé­nek csak tö­re­dé­két je­len­tet­te a pró­ba és a kon­cert. A kó­rus­ta­gok, hang­sze­re­sek, szó­lis­ták szer­ve­zé­se is leg­alább ak­ko­ra mű­vé­szet volt, sőt! Ne fe­led­jük: ab­ban az idő­ben so­kan ál­lá­su­kat, eg­zisz­ten­ci­á­ju­kat koc­káz­tat­ták az egy­há­zi kó­rus­ban va­ló köz­re­mű­kö­dés­sel. Tü­ne­mé­nyes sze­mé­lyi­sé­gé­nek min­den va­rá­zsát „be­dob­ta”, ha kel­lett, az ügy ér­de­ké­ben. Bár­kit meg tu­dott győz­ni ar­ról, hogy nél­kü­löz­he­tet­len a csa­pat­ban, és úgy­szól­ván raj­ta mú­lik a pro­duk­ció si­ke­re.

Si­ke­res pro­duk­ci­ó­ban pe­dig nem volt hi­ány, és ha nem is múlt raj­tam a si­ker, meg­tud­tam, mit je­lent egy ze­ne­mű­vet be­lül­ről meg­is­mer­ni, elő­ad­ni. Pas­si­ók, kan­tá­ták, a h-moll mi­se… Nem tud­hat­ja, aki nem pró­bál­ta, rá­adá­sul a re­mek­mű­vek­nek nem­csak a ze­nei, ha­nem a spi­ri­tu­á­lis üze­ne­tét is át­él­het­tük.

Ahogy múl­tak az évek, egy­re in­kább kö­tőd­tem hoz­zá. Egész­sé­ge, ere­je fogy­tán meg­ha­tó de­rű­vel hagy­ta, hogy gon­dos­kod­jam ró­la, há­lá­san el­fo­gad­ta or­vo­si se­gít­sé­ge­met. Utol­só hó­nap­ja­it a kist­ar­csai evangélikus szeretetott­hon­ban töl­töt­te, és még ak­kor is, ott is el­lát­ta a kán­to­ri szol­gá­la­tot.

1992-ben, nagy­csü­tör­tö­kön halt meg; ham­vai el­ső mun­ka­he­lyén, a ke­len­föl­di temp­lom­ban nyug­sza­nak. Ze­nei ha­gya­té­kát az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Mú­ze­um őr­zi.

Egyet­len írá­sát tar­tot­tam meg. A te­nyér­nyi pa­pír­da­ra­bot éne­kes­köny­vé­ben ta­lál­tam, az utol­só áhí­tat ének­szá­mát ír­ta fel rá ma­gá­nak resz­ke­teg be­tűk­kel. „Én Is­te­nem, én bű­nös em­ber…” (EÉ 423)

Szo­ko­lay­né dr. Welt­ler Mag­dol­na

::Nyomtatható változat::