Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Szán­kó­zás nél­kül nem élet az élet – val­lot­tuk mély meg­győ­ző­dés­sel gyer­mek­ko­runk­ban. Mert mi már ak­kor, az öt­ve­nes évek ele­jén tud­tuk, hogy az egész­ség meg­őr­zé­sé­nek leg­fon­to­sabb ele­me a moz­gás. És ezt a böl­cses­sé­get szü­le­ink, nagy­szü­le­ink is épp­úgy bir­to­kol­ták, mint mi. Nem ül­tet­tek a té­vé elé, hogy csönd­ben ma­rad­junk, nem vet­tek ne­künk kü­lön­fé­le szá­mí­tó­gé­pes já­ték­prog­ra­mo­kat, hogy el­fog­lal­juk ma­gun­kat a ta­ní­tá­si szü­net ide­jé­re, sőt…

Sem­mi sőt! Ennyi. Ele­ve meg­óv­ta őket et­től a kí­sér­tés­től az az egy­sze­rű tény, hogy még nem volt té­vé. Leg­föl­jebb egy-két jól ér­te­sült hal­lott va­la­mit ar­ról, hogy Ame­ri­ká­ban már csi­nál­nak olyan rá­di­ót, ame­lyik­ben kép is van. No de hát a leg­több csa­lád­nak még rá­di­ó­ja se volt. Aki­nek még­is, at­tól el­vet­ték a há­bo­rú alatt. A pi­a­con meg a tej­csar­nok előtt vá­ra­koz­va sze­rez­ték be az asszo­nyok a leg­újabb hí­re­ket. Igaz, ezért nem is kért senki kü­lön elő­fi­ze­té­si dí­jat. A szá­mí­tó­gép­ről meg még a pes­ti ro­ko­nok se hal­lot­tak. Az is­ko­lá­ban a pál­ci­ka meg a go­lyós szá­mo­ló­gép volt a leg­újabb di­vat.

Et­től ugyan még ül­het­tünk vol­na a jól fű­tött, me­leg szo­bá­ban, ha lett vol­na jól fű­tött, me­leg szo­ba. De nem volt. Már­mint szo­ba még lett vol­na, csak a kály­há­ba nem volt mi­vel be­fű­te­ni. Így az­tán a fér­fi­ak az is­tál­ló­ba jár­tak me­le­ged­ni, az asszo­nyok pe­dig fő­zés köz­ben a tűz­hely mel­lé. „Te meg, Jó­zsi­ka, eredj fut­ká­roz­ni, mert meg­vesz az Is­ten hi­de­ge!” – mond­ták a gye­rek­nek, aki meg is fo­gad­ta a jó ta­ná­csot, és be­fog­ta a kis szán­kó elé a nagy ku­tyát vagy a szom­széd Pis­tit.

Könnyű volt a hegy­vi­dé­ki­ek­nek, mert őket ké­szen vár­ta a ter­mé­sze­tes szán­kó­pá­lya. Bez­zeg ne­künk, ott az Al­föl­dön, ahol már a va­kond­tú­rás is leg­alább domb­nak szá­mí­tott, sa­ját ke­zű­leg kel­lett meg­épí­te­nünk a le­sik­ló al­kal­ma­tos­sá­got. Ha­csak… Ha­csak nem vol­tak olyan elő­re­lá­tó­ak az elő­de­ik, mint mond­juk a mi­e­ink. Mint­ha tud­ták vol­na, hogy egy­kor szük­sé­günk lesz a „göd­rök” me­re­dek part­ol­da­lá­ra.

Ezek a bi­zo­nyos „göd­rök” ott vol­tak a fa­lu vé­gén. Pon­to­san azok vol­tak, amit a ne­vük is mu­tat. Agyag­göd­rök, ahon­nét a vá­lyog­fa­lak­hoz ki­bá­nyász­ták az alap­anya­got. Idő­vel egy­be­mo­sód­tak, és egy­faj­ta mes­ter­sé­ges tó­fe­nék­ké áll­tak össze, ahol ha bő­sé­ges volt az égi ál­dás, még akár nyá­ron is meg­ma­rad­tak a ki­sebb-na­gyobb ka­csa­úsz­ta­tók. Té­len meg va­ló­sá­gos szán­kó­pa­ra­di­csom­má ala­kultak, né­mi jég­gel az al­jukon.

No per­sze nem min­de­nütt volt al­kal­mas a part­ol­dal a le­csú­szás­ra, de ha mi ke­ze­lés­be vet­tük, ha­ma­ro­san az­zá vált. Ahol kel­lett, ki­váj­tuk, má­sutt föl­det, ha­vat hord­tunk rá, és es­tén­ként, mi­előtt ha­za­men­tünk, meg­ön­töz­tük víz­zel, hogy reg­gel­re je­ges­re fagy­jon, s még messzebb rö­pít­se a szán­kón­kat.

Ami­kor nem volt túl ke­mény a tél, csak dél­utá­non­ként meg a té­li szü­net­ben mű­kö­dött a szán­kó­pá­lya. Ak­kor is csak olyan ím­mel-ám­mal. Elő­for­dult, hogy mi­re oda­ér­tünk, már el is ol­vadt a hó. Vi­szont em­lék­szem olyan tél­re is, ami­kor feb­ru­á­rig tar­tott a ka­rá­cso­nyi va­ká­ció. Ezt szén­szü­net­nek hív­ták, mert nem volt tü­ze­lő, ami­vel be­fűt­het­tek vol­na az osz­tály­ter­mek­ben. Ott áll­tak a sa­rok­ban a ha­tal­mas vas­kály­hák, és meg­fa­gyott a te­te­jü­kön a víz.

Min­den hét­főn el­men­tünk az is­ko­lá­hoz meg­néz­ni, ki­ír­ták-e már a ka­pu­ra, hogy mi­kor kez­dő­dik a ta­ní­tás. Örö­münk­ben a le­ve­gő­be do­bál­tuk a sap­kán­kat, ami­kor még min­dig a ré­gi táb­lát ta­lál­tuk raj­ta „Szén­szü­net” fel­irat­tal.

Egyik ba­rá­tom gyor­san meg is ken­te az épü­let sar­kát sza­lon­ná­val, mert azt mond­ta ne­ki a szom­széd Ja­ni bá­csi, hogy ha így tesz, el­vi­szik a ku­tyák. Az­tán men­tünk szán­kóz­ni, és más­nap reg­ge­lig re­mény­ked­tünk, hát­ha tény­leg meg­te­szik. De nem, azok a jól­la­kott fa­lu­si ebek meg se kós­tol­ták. Az is­ko­la még ma is ott áll az út­ke­resz­te­ző­dés­ben, pe­dig gon­do­lom, más di­á­kok is ki­pró­bál­ták, hát­ha be­vá­lik a mód­szer. A Ja­ni bá­csi meg azt mond­ta, jó volt az, csak mind a négy sar­kát meg kel­lett vol­na ken­ni…

Nem is lett vol­na sem­mi baj, csak hát azok a frá­nya láb­be­lik elég rosszul bír­ták a gyű­rő­dést. Pon­to­sab­ban a be­ázást. Pe­dig ak­kor még iga­zi bőr­ből csi­nál­ták a ba­kan­csot meg a csiz­mát, és faggyú­val is jól kör­be­ken­tük, mi­előtt ki­lép­tünk a ház­ból. A fe­ne tud­ja, mi­ért, es­té­re még­is be­ázott. Gyu­ri ba­rá­tom szü­lei meg­un­ták a sok láb­be­li­szá­rí­tást – no meg nem is min­dig szá­radt meg reg­gel­re –, ka­rá­csony­ra vet­tek ne­ki egy gu­mi­csiz­mát. Két szám­mal na­gyob­bat, mint a lá­ba, mert ugye az meg hi­deg, kell be­le a gyap­jú­zok­ni, kap­ca, ilyes­mi. Úgy fu­tott ben­ne, mint aki rög­tön or­ra akar buk­ni. „Jó, hát eset­len, eset­len – mon­do­gat­ták –, de leg­alább nem fá­zik meg ben­ne.”

Amíg ép, nem is. No de meg le­het azt áll­ni, hogy ha lát az em­ber egy jó­po­fa üveg­cse­re­pet, ne néz­ze fo­ci­nak? Na ugye… Ti­zen­egyes, lő, gó­ól! És már lyu­kas is a csiz­ma or­ra. Úgy fo­lyik be­le a hó­lé, mint­ha szi­vattyúz­nák…

Okul­va az eset­ből ne­kem nem vet­tek gu­mi­csiz­mát. Amint es­te­led­vén ha­za­bal­lag­tam a nagy­apám ké­szí­tet­te pi­ros ülő­ké­jű vas­szán­kóm­mal, nagy­anyám le­pa­ran­csol­ta a lá­bam­ról a ba­kan­csot, a tűz­hely elé rak­ta a le­nyi­tott sü­tő­aj­tó­ra, és ott szá­ro­gat­ta reg­ge­lig. A vi­zes zok­ni­kat meg a tűz­hely kor­lát­já­ra te­re­get­te.

Na­gyon jól be­vált ez a mód­szer, s mind­ad­dig hi­bát­la­nul mű­kö­dött, míg­nem egy nap – nem tud­ni, es­te vagy reg­gel – va­la­hogy föl­csa­pó­dott az aj­tó, és be­lök­te a vi­zes láb­be­li­ket a sü­tő­be. Nagy­apám sze­rint Bi­bi­ka volt a bű­nös, már­mint a macs­ka, mert „en­nek túl sok van meg­en­ged­ve mos­ta­ná­ban”. Nyil­ván fá­zott, föl­ug­rott a sü­tő­aj­tó­ra, hi­szen nap­köz­ben ott szo­kott lus­tál­kod­ni, míg ki nem te­szik a szű­rét. Az aj­tó föl­csa­pó­dott, mert föl­húz­ta a ru­gó. A macs­ka le­ug­rott, a ba­kan­csok meg be. Nagy­anyám reg­gel mit sem sejt­ve be­gyúj­tott.

El nem tud­ták kép­zel­ni, mi olyan ret­ten­tő­en bü­dös. Tény, hogy a faggyú­val ke­zelt sült vi­zes ba­kancs­nak meg­le­he­tő­sen pe­net­ráns il­la­ta van. És emel­lett még vagy két szám­mal összébb is zsu­go­ro­dik. „Hát ez var­gát rán­tott!” – mond­ta apám, ami­kor meg­lát­ta, és a fe­jét va­kar­gat­ta, hogy mi­ből ve­gyen ne­kem új ci­pőt.

Ez idő tájt ná­lunk is csak a kony­há­ban fű­töt­tek. A két­ak­nás koksz­kály­ha hi­de­gen ásí­to­zott, és a ré­gi szép me­leg na­pok­ról ál­mo­do­zott a szo­bá­ban. A tűz­hely alatt tisz­tá­ra sú­rolt tég­lák so­ra­koz­tak – ki-ki meg­vá­laszt­hat­ta a ma­gá­ét – az es­ti me­le­gí­tés­re vár­va.

A le­fek­vés­nek kü­lön rí­tu­sa volt. Va­cso­ra után nagy­anyám föl­rak­ta a tég­lá­kat a tűz­hely te­te­jé­re, és jól alá­dur­ran­tott, hogy szin­te ki­pi­rult a plat­ni. Ami­kor már va­la­mennyi föl­me­le­ge­dett, be­csa­var­ta őket egy-egy ru­há­ba, és be­tet­te a dun­na alá. Ki­nyi­tot­ták a szo­ba aj­ta­ját, hogy be­men­jen a me­leg, az­tán el­hang­zott az es­ti pa­rancs­szó; „Vet­kőz­ni, ágy­ba!” Mi­cso­da föl­dön­tú­li ér­zés volt, amint be­ku­po­rod­tunk a dun­na alá, s hi­deg tal­pun­kat a me­leg tég­lá­ra rak­tuk! Szin­te sü­tött, olyan for­ró volt. A dun­na fö­lött a le­he­le­tünk meg szin­te lát­szott a hi­deg szo­bá­ban.

Las­san, min­den föl­me­le­gí­tett cen­ti­mé­tert kü­lön ki­él­vez­ve tol­tuk a lá­bunk­kal a me­leg tég­lát vé­gig a hű­vös le­pe­dőn, míg ki nem hűlt az is, egé­szen az ágy vé­gé­ig. És őriz­tük a me­le­get a vas­tag, pu­ha dun­na alatt reg­ge­lig.

„Hol­nap a Sa­mu Jós­ka bá­tyád föl­megy Pest­re – mond­ta apám a dun­na alól. – Azt mond­ja, a Te­le­kin ol­csón le­het kap­ni ba­kan­csot. Hoz ne­ked is.” A dun­na alatt el­árad a tég­la me­le­ge, és más­nap es­te ta­lán már lesz új ba­kan­csom is. Új­ra me­he­tek szán­kóz­ni a ba­rá­ta­im­mal. Lám, mi­lyen ke­vés kell a bol­dog­ság­hoz, míg az em­ber­nek a föl­dön jár­nak a vá­gyai…

T. Ágos­ton Lász­ló

::Nyomtatható változat::