Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Édes­apám, én és a fi­am / nem egy sor­ban, fel­so­ra­koz­va. / Így lá­tott min­ket ál­ma­i­ban / déd­apám. / Ne­künk nem mind­egy, há­nyan va­gyunk / kü­lön so­rok­ban s még­is együtt…” (Bar­tis Fe­renc: Fér­fi­ak kró­ni­ká­ja)

He­tek óta fi­gye­lem az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­só­tá­bo­rá­val együtt azt a vi­tát, amely az egy­há­zi kö­zel­múlt kap­csán in­dult a lap­ban. So­kak­tól hal­lok az­óta ide­gen­ke­dést épp­úgy, mint csön­des töp­ren­gést. Mé­lyen meg tu­dom ér­te­ni azo­kat, akik­ben az íté­lő­mes­te­rek ér­ze­lem­mel te­li vi­tái lát­tán a tör­té­ne­lem­tu­do­mánnyal szem­be­ni, év­ti­ze­dek óta amúgy is mé­lyen ülő el­len­ér­zé­sek új­ra fel­ka­va­rod­nak. Még in­kább ak­kor, ami­kor a múlt ürü­gyén a je­len­nel szem­be­ni ki­áb­rán­dult­ság, az egy­más irán­ti tü­rel­met­len­ség su­gár­zik egy-egy mon­dat­ból, be­kez­dés­ből.

Én is érez­tem így az el­múlt he­tek­ben. Még­is örü­lök an­nak, hogy vég­re jól-rosszul vi­tat­ko­zunk a múl­tunk­ról, s hogy – az el­múlt két hó­nap cik­ke­i­re utal­va – nem­csak egy­szí­nű, akár egy­ko­ri, akár mai ér­te­lem­ben vett kor­rek­ten „vo­na­las” igaz­ság­köz­lés foly­hat. Örü­lök, hogy év­ti­ze­dek lap­pan­gá­sa után egy­re vi­lá­go­sab­bá vá­lik a múl­tunk szám­ba­vé­te­lé­nek, kö­zös fel­dol­go­zá­sá­nak a fel­ada­ta s az is, hogy eb­ben nem­csak szak­mai, de em­be­ri, sőt oly­kor test­vé­ri kö­te­le­zett­sé­ge­ink is van­nak. Hi­szen a múlt nem pusz­tán szá­raz tan­köny­vi igaz­ság – ami mi­att a leg­töb­ben meg­utál­ták a tör­té­nel­met az is­ko­lá­ban –, ha­nem kö­zös­sé­gi drá­ma is, ta­lán ak­kor já­runk leg­kö­ze­lebb az igaz­ság­hoz, ami­kor szín­pad és né­ző­tér össze­ér, sőt oly­kor – za­var­ba ej­tő­en – egy­be­nyí­lik.

A tör­té­ne­lem íté­lő­szé­ke • Az új­szö­vet­sé­gi pa­rancs, hogy ke­resz­tény hit­test­vé­rek ne men­je­nek per­le­ked­ni vi­lá­gi bí­ró­ság elé, igaz az egy­ház­tör­té­net sze­rep­lőinek és a tör­té­ne­lem íté­lő­szé­kének az össze­füg­gé­sé­ben is. Sok­szor az a be­nyo­má­som, hogy a múlt meg­idé­zé­se va­la­mi­fé­le bí­ró­ság elé szó­ló ci­tá­lás. Nem fe­led­het­jük azon­ban, hogy a vég­ső szót ki­mon­dó bí­ró sze­re­pét Is­ten ki­zá­ró­lag ma­gá­nak tart­ja fenn, s amíg ben­nünk rész sze­rint van az is­me­ret és meg­ér­tés ké­pes­sé­ge, ad­dig meg­ál­la­pí­tá­sa­in­kat is csak ez­zel az alá­zat­tal sza­bad ki­mon­da­nunk.

Gaz­da­ság­tör­té­ne­tet, jog­tör­té­ne­tet vagy ép­pen a po­li­ti­kai buz­gó­ság je­gyé­ben meg­fo­gal­ma­zott prog­ra­mo­kat ta­lán könnyeb­ben le­het a szenv­te­len szak­sze­rű­ség – hadd ne mond­jam, akár a fleg­ma – at­ti­tűd­jé­vel mű­vel­ni, az egy­ház­tör­té­net azon­ban so­ha­sem le­het csu­pán kül­ső, szám­sze­rű, do­ku­men­tu­mok szá­raz­anyag-tar­tal­má­ban mér­he­tő adat­hal­maz. Nem is csu­pán val­lá­sos vagy hí­vő em­be­rek élet­tör­té­ne­té­nek egyik ér­de­kes szem­pont­ja. Az egy­ház­tör­té­net teo­ló­gia – az­az mély­sé­ges össze­füg­gés­ben áll Is­ten­nel, az­zal a mér­he­tet­len erő­fe­szí­tés­sel, hogy em­be­rek a fe­jük fö­lé ke­re­ke­dő kö­rül­mé­nyek kö­zött mi­ként küz­de­nek Is­ten aka­ra­tá­nak fel­is­me­ré­sé­ért és meg­va­ló­su­lá­sá­ért. Ép­pen ezért nem az íté­let­mon­dás, ha­nem a drá­mai meg­ér­tés, át­élés nyit­ja meg a ka­put a helyt­ál­ló és el­bu­kó – de min­den­kép­pen küz­dő – test­vé­rek meg­ér­té­sé­hez.

Pál apos­tol, Ágos­ton, As­si­si Fe­renc, Lu­ther, Or­dass La­jos vagy Szteh­lo Gá­bor nem at­tól nagy, hogy bűn­te­len vagy hi­bát­lan lett vol­na – de még­is meg­ra­ga­dó és meg­ra­gad­ha­tó ben­nük va­la­mi lé­nye­ges a tör­té­ne­lem Urá­nak aka­ra­tá­ból. Mint aho­gyan – ta­lán más for­má­ban, más in­ten­zi­tás­sal vagy csu­pán más sor­son át­szűr­ve, kí­sér­té­sek­kel más­ként küsz­köd­ve, meg­áll­va és el­buk­va – so­kan má­sok­ban, ne­ve­sek­ben és név­te­le­nek­ben is. Kál­dy Zol­tán­ban, Kál­dy Zol­tán élet­drá­má­já­ban is.

Atyák szí­ve, utó­dok szí­ve • Még­is min­den egész­sé­ges kö­zös­ség­ben, sőt egyé­ni éle­tünk­ben is szük­sé­günk van a pél­da­ké­pek­re, erőt adó, sors­for­dí­tó ese­mé­nyek kö­zös ün­ne­pé­re. A pél­da­kép, az ün­ne­pi, fel­eme­lő szim­bó­lum ál­ta­lá­nos, hosszú tá­vú, sőt oly­kor örök igaz­sá­go­kat hir­det. Alap­ja még­is va­ló­sá­gos sze­mély és el­lent­mon­dá­so­kat is hor­do­zó ese­mény. Nin­csen bűn­te­len és té­ve­dés­től men­tes em­ber, nin­csen vér­te­len for­ra­da­lom, nin­csen győ­ze­lem le­győ­zöt­tek nél­kül…

Vál­sá­gos ko­rok­ban élet­be­vá­gó­an fon­tos, hogy meg­ta­lál­juk, meg­be­szél­jük, fel­emel­jük pél­da­ké­pe­in­ket. Az em­be­ri­ség 20. szá­za­di szel­le­mi és kö­zös­sé­gi ka­taszt­ró­fái után – szél­ső­sé­ges po­li­ti­kai ideo­ló­gi­ák vál­ta­ko­zá­sa ide­jén, ta­lán még ma is – meg­ma­rad­nak ne­vek, akik­nek ez a meg­ma­ra­dás volt a kül­de­té­sük a kö­zös­ség ér­de­ké­ben: Bon­hoef­fer, Bergg­rav, Or­dass… A kér­dés most még­is az, hogy min­den más kö­zös meg­be­szé­lé­sé­hez, ne­ve­sek és név­te­le­nek év­ti­ze­de­ken át tar­tó fel­emel­ke­dé­sé­nek és bu­ká­sa­i­nak drá­mai át­élé­sé­hez is van-e ele­gen­dő kö­zös­sé­gi erőnk. Van-e min­de­nekfe­lett Is­ten­be ve­tett bi­zal­munk?

Bar­tis Fe­renc fenn idé­zett ver­se egy­re több­ször jár a fe­jem­ben: „Édes­apám, én és a fi­am / nem egy sor­ban, fel­so­ra­koz­va…” Igen, hosszú nem­ze­dé­kek óta ez volt a sor­sunk, kü­lö­nö­sen Kö­zép-Eu­ró­pá­ban, ma­gyar ha­zánk­ban is. Ge­ne­rá­ci­ók egy­más el­len for­dít­va, sőt oly­kor „egy­más­ra ál­lít­va”. Po­li­ti­kai ideo­ló­gi­ák, párt­szim­pá­ti­ák im­már év­szá­za­dos táv­lat­ban vég­ze­te­sen egy­más el­len tud­nak for­dí­ta­ni – sok­szor ci­ni­ku­san ve­zé­nyelt hí­vó­sza­vak­ra – gyer­me­ke­ket szü­le­ik­kel vagy szü­le­ik em­lé­ké­vel – vagy ép­pen meg­for­dít­va. Sok­szor még az egy­ház­ban le­vők­nek is fon­to­sab­bak a po­li­ti­kai né­ze­te­ik an­nál, mint hogy Jé­zus Krisz­tus ta­nít­vá­nyai az egy­ház kö­zös­sé­gé­ben. Pe­dig sen­ki sem szol­gál­hat tel­jes szív­vel két úr­nak…

Va­jon van-e erőnk ar­ra, hogy szem­be­néz­zünk a va­ló­ság­gal: hogy ez – is – a mi tör­té­ne­tünk? Mert „ne­künk nem mind­egy, há­nyan va­gyunk / kü­lön so­rok­ban s még­is együtt…”

Dr. Ko­rá­nyi And­rás

::Nyomtatható változat::