A vasárnap igéje

ÖT­VE­NED VA­SÁR­NAP – Mt 23,23–36

Hozzászólás a cikkhez

Az evan­gé­li­u­mi sza­kasz ol­va­sá­sa köz­ben az a kér­dés ve­tőd­het fel ben­nünk, hogy ki­hez szól­nak Jé­zus sza­vai. Ta­lán hoz­zánk, akik rend­sze­re­sen já­runk temp­lom­ba, min­den­nap ol­vas­suk a Bib­li­át, akik Jé­zust kö­vet­jük, őben­ne bí­zunk? Ne­künk mond­ja, hogy jaj ne­künk, kép­mu­ta­tók­nak, mert meg­szűr­jük a szú­nyo­got, a te­vét pe­dig le­nyel­jük? Jaj ne­künk, mert kí­vül­ről szép­nek lát­szunk, de be­lül te­le va­gyunk un­dok­ság­gal? Jaj ne­künk, mert kí­gyók és vi­pe­rák faj­za­tai va­gyunk, és ezért nem me­ne­kü­lünk meg a kár­ho­zat­tól? Va­ló­ban ne­künk szól­ná­nak ezek az igen ke­mény sza­vak? És nem ta­lán azok­nak, akik Krisz­tus-hit nél­kül, a ba­bo­nák­ban, a pénz min­den­ha­tó­sá­gá­ban, a vé­let­len­ben vagy ép­pen sa­ját ma­guk­ban hisz­nek?

Azt biz­to­san tud­juk, hogy Jé­zus sza­vai el­hang­zá­suk ide­jén a fa­ri­ze­u­sok­nak és az írás­tu­dók­nak szól­tak. Őket úgy is­mer­jük, hogy kép­mu­ta­tók vol­tak, szok­tuk is mon­da­ni: fa­ri­ze­us, az­az kép­mu­ta­tó, ál­szent, ala­kos­ko­dó. Ez az ál­ta­lá­nos fel­fo­gás azon­ban csak rész­ben igaz, mi­vel tény­leg kép­mu­ta­tók vol­tak, de nem ál­szen­tek, nem ala­kos­ko­dók. Kép­mu­ta­tók vol­tak a szó iga­zi ér­te­mé­ben: más­nak kép­zel­ték és tar­tot­ták ma­gu­kat, mint ami­lye­nek va­ló­já­ban vol­tak! Az Is­ten előtt igaz­nak, tisz­tá­nak tar­tot­ták ma­gu­kat, pe­dig nem vol­tak azok!

Na­gyon ko­mo­lyan vet­ték Is­ten aka­ra­tát, a tör­vényt, és el­szán­tan, ha­tá­ro­zot­tan meg akar­ták tar­ta­ni. Ezért ap­ró rész­le­tek­re bon­tot­ták, hogy az élet min­den te­rü­le­tén meg­tart­has­sák. Sza­bá­lyoz­ták éle­tük min­den ré­szét, az is­ten­tisz­te­let­től kezd­ve az imád­sá­gon, ada­ko­zá­son, ru­ház­ko­dá­son, tisz­tál­ko­dá­son át az étel­fo­gyasz­tá­sig és a há­zi­mun­ká­ig be­zá­ró­lag. Ki­dol­goz­ták az ap­ró­lé­kos sza­bá­lyo­kat, hogy az Is­tent sze­re­tő em­be­rek min­den hely­zet­ben és al­ka­lom­mal meg tud­ják tar­ta­ni Is­ten aka­ra­tát.

Mind­eköz­ben nem vet­ték ész­re, hogy el­vesz­nek az elő­írá­sok, az Is­ten tör­vé­nyé­nek va­ló meg­fe­lel­ni aka­rás rész­le­te­i­ben. Éle­tük­ben fel­bo­rult a he­lyes arány­ér­zék: az elő­írá­sok pon­tos be­tar­tá­sa fon­to­sabb lett, mint a lel­kü­let! Nem vet­ték ész­re, hogy mi­köz­ben kí­no­san ügyel­tek a ke­zük és ru­há­juk tisz­ta­sá­gá­ra, hogy tisz­tán áll­ja­nak Is­ten elé, aköz­ben a szí­vük tisz­tá­ta­lan ma­radt! Úgy gon­dol­ták, hogy az élet­vi­te­lük, a cse­le­ke­de­te­ik iga­zol­ják őket, hi­szen ők be­tart­ják az elő­írá­so­kat. Eköz­ben el­fe­lej­tet­ték, hogy ki­zá­ró­lag az Úr ke­gyel­mé­ben bí­zó hit tart­ja meg az em­bert. A fa­ri­ze­u­sok tisz­tel­ték Is­ten em­be­re­it, a pró­fé­tá­kat, szent áhí­tat­tal ol­vas­ták az írá­sa­i­kat, azon­ban nem is­mer­ték el és nem is­mer­ték fel, hogy Jé­zus­ban ma­ga a te­rem­tő Is­ten lá­to­gat­ta meg őket, és ő szólt hoz­zá­juk.

Jé­zus sza­va ak­kor a fa­ri­ze­u­sok­nak szólt. Ma, öt­ve­ned va­sár­nap­ján hoz­zánk is szól, és ke­mény sza­va ön­vizs­gá­lat­ra in­dít most, köz­vet­le­nül a böj­ti idő­szak előtt. Néz­zük meg, hogy a lel­künk mé­lyén min­den rend­ben van-e! Rend­ben van-e min­den a ke­gyes­sé­günk­ben, az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tunk­ban? Nem ve­szünk-e el mi is az ál­ta­lunk vagy má­sok ál­tal fel­ál­lí­tott sza­bá­lyok ten­ge­ré­ben úgy, hogy a kö­ve­tel­mé­nyek, elő­írá­sok kény­sze­res meg­tar­tá­sa és tar­ta­tá­sa fon­to­sabb lesz az igaz­sá­gos, hű­sé­ges, sze­re­tet­tel­jes, kö­nyö­rü­le­tes lel­kü­let­nél!?

Jé­zus sza­va hoz­zánk is szól, hogy lás­suk és tud­juk, nem a kül­ső­sé­gek – az élet­mó­dunk és a cse­le­ke­de­te­ink – iga­zol­nak ben­nün­ket Is­ten előtt, ezért ne a sza­bá­lyok be­tar­tá­sá­nak tö­ké­le­te­sí­tő ere­jé­ben bíz­zunk, ha­nem egye­dül a raj­tunk kö­nyö­rü­lő, ke­gyel­mes Úr Krisz­tus­ban! A szí­ve­ket, a mi­én­ket is, csak egye­dül ő tisz­tít­ja meg bűn­bo­csá­tó ke­gyel­mé­vel. A meg­tisz­tult szív­ből pe­dig Is­ten­nek tet­sző, jó cse­le­ke­de­tek fa­kad­nak.

Jé­zus sza­va ma ne­künk szól, hogy meg­hall­juk Is­ten­nek most, a je­len­ben meg­szó­la­ló ak­tu­á­lis üze­ne­tét, hogy tud­juk és meg­ért­sük: Is­ten most is szól hoz­zánk, nem­csak a rég­múlt idők­ben szólt őse­ink­hez. Sza­va ezért nem holt be­tű, ha­nem ele­ven, élő és lel­ket meg­újí­tó ige: bűnt le­lep­le­ző, ön­vizs­gá­lat­ra kész­te­tő szó!

Jé­zus ke­mény sza­va ma azért hang­zik, hogy so­se fe­lejt­sük el: egye­dül őben­ne van biz­tos re­mé­nyünk, igaz­sá­gunk, meg­tar­ta­tá­sunk, örök éle­tünk.

Isó Zol­tán

::Nyomtatható változat::