Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 08
- Autóböjt
e-világ
Hozzászólás a cikkhez
Autóböjt
A böjt idén február 25-étől április 11-éig tart. Az autóböjt Ausztriában egy nappal tovább. A felhívást megfogalmazó osztrák evangélikus és katolikus egyház alighanem úgy gondolta, hogy ha valaki képes arra, hogy hamvazószerdától húsvétig egyáltalán nem vagy csak nagyon keveset autózzon, akkor kár lenne a húsvétját környezetszennyezéssel elrontania.
Németországban és Ausztriában sokéves hagyománya van az autóböjtnek. Hans-Gerd Wirtz a Trieri Katolikus Egyházmegye környezetvédelmi bizottsága nevében már 2003-ban megfogalmazta, hogy nem szeretné démonizálni az autóvezetést, de szerinte az autózástól való tartózkodás a böjt korszerű formája. Jót tesz az egészségnek, csökkenti a stresszt, javíthatja az emberi kapcsolatokat, és enyhíti a környezet terhelését.
Idén Európában többfelé készülnek az autóböjtre. Magyarországon egyházi szintű kezdeményezésről nem tudok, de a határ túloldalán Burgenland, Alsó-Ausztria és Bécs evangélikus gyülekezetei idén is megkapták a böjti felhívást. Most már a lelkészeken és a gyülekezeti tagokon múlik, hogy a garázsban hagyják-e autóikat.
A negyvennapos autóböjt nagyobb elszántságot igényel, mint a Föld napja vagy az autómentes nap egy-egy napos önkorlátozása, de minden ilyen akciószerű kezdeményezés felvet legalább három kérdést: Mi jelentősége van egy napnak – vagy akár negyvennek –, ha egész évben úgyis autózom? Mit ér néhány ember erőfeszítése, ha a nagy többség úgyis tönkreteszi valamennyiünk környezetét? Mit érnek az alulról jövő kezdeményezések, ha a döntéshozók nem akarnak változtatni a jelenlegi helyzeten? Vegyük sorra a kérdéseket!
Mit ér egy nap? Aki több száz vagy több ezer társával kerékpározott valamelyik nagyvárosunk kerékpáros rendezvényén, vagy mondjuk az európai autómentes napon keresztül-kasul sétálgatott az autósok elől lezárt Andrássy úton, annak szép élményben lehetett része. Az ilyen akciókat azért szervezik, hogy a résztvevőkkel érzékeltessék: mennyivel kellemesebb lenne a városi élet, ha nem az autók uralnák a terepet. Legalább ilyen nagy élmény, ha az ember elvetődik egy olyan városba vagy városrészbe, ahol alig vannak autók, az emberek sétálnak, kerékpároznak, buszoznak, villamosoznak – és az utcán megállva vagy egy padra leülve beszélgetnek. Megtehetik, mert meghallják egymás szavát. Az egynapos vagy negyvennapos tapasztalat tehát arra való, hogy a többi napunk is megváltozzon.
Miért pont én? Ez ugyanaz az etikai kérdés, amelyet a keresztények naponta többször feltehetnek maguknak. Miért legyek jó, ha mások rosszak; önzetlen, ha mások csak a saját hasznukat lesik? Azt tanultam, hogy a változtatást magamon kell kezdenem. Sosem hirdetném ki másról, hogy ő etikai vétséget követ el, mikor autózik. Sok olyan helyzet lehet, mikor az autó nélküli élet megoldhatatlannak látszik. Nemcsak betegeknek és öregeknek lehet rá szükségük, de például faluban élő kisgyerekes családoknak is. Abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal többen ülnek autóba, mint ahány embernek valóban szüksége van rá. Márpedig, ahogy rovatunk legutóbbi cikkében az Európai Keresztény Környezetvédelmi Hálózat állásfoglalását idéztem, minden fölöslegesen megtett autós kilométerrel a szegények, betegek, kiszolgáltatottak, a jövendő nemzedékek életesélyeit csökkentjük, a földi élet gazdagságát pusztítjuk. Talán az autóböjt esélyt ad arra, hogy időről időre kipróbáljuk, mi a szükséges, és mi a fölösleges.
Miért nem a politikusok? Az új év első napjaiban sokat lehetett hallani egy zseniális politikusról. A magyar honlapokra most jutott el Enrique Peñalosa híre, aki 1998-tól 2001-ig Kolumbia hétmilliós fővárosának, Bogotának a polgármestere volt. Aki még nem látta a kedves ősz emberről szóló filmet, és tudja, mi az a keresőprogram, csak üssön be annyit a számítógépébe, hogy Bogota + kerékpár + film, és mindjárt ráakad.
Kedvcsinálónak csak annyit, hogy Latin-Amerika egyik legrosszabb levegőjű és legszegényebb metropolisa néhány év alatt fantasztikusan átalakult. Ehhez arra volt szükség, hogy a polgármester új alapelvekre helyezze a városfejlesztést. Ilyen egyszerű kérdéseket tett fel: olyan várost kívánunk létrehozni, amely a gyermekek, idősek, szegények érdekeit szolgálja, vagy olyat, amely a gépkocsikét? Ha a közlekedési problémákat úgy próbálják megoldani, hogy több és nagyobb utat építenek, az olyan, mintha benzinnel próbálnának tüzet oltani.
A film egyik legderűsebb jelenetében a polgármester ott áll a széles kerékpárút szélén, mellette húznak el a vidám biciklisták. A kép két szélén a sárban néhány autó vergődik, a polgármester pedig valami ilyesmit nyilatkozik: „Természetesen jobban örülnék, ha az autóút is aszfaltozva lenne. Remélem, hogy előbb-utóbb ez is megvalósul. De ha egyszer kevés pénzünk van, akkor el kell döntenünk, hogy mi a fontosabb.”
Kolumbia messze van, de néhány magyar kerékpáros-szervezet úgy gondolja, a változás nálunk is lehetséges. Újévre a Bogotáról szóló film egy-egy példányát adták ajándékba a főpolgármesternek és valamennyi kerületi polgármesternek. Mi itt, Közép-Európában valószínűleg hiába várnánk egy Peñalosa-szerű felvilágosult politikusra. Arra viszont sok példa van, hogy ha a polgárok elkezdenek másképp gondolkodni, akkor előbb-utóbb a politikusok is lépnek. A gondolkodás megváltoztatásában pedig az evangélikus egyháznak is nagy szerepe lehet.
Gadó György Pál
::Nyomtatható változat::
|