ÉnekKincsTár

Hozzászólás a cikkhez

„Es­to mi­hi in De­um pro­tec­tor­em” – „Légy ne­kem párt­fo­gó Is­te­nem!” Így kez­dő­dik a be­ve­ze­tő zsol­tár öt­ve­ned va­sár­na­pon. És foly­ta­tó­dik: „Hoz­zád fu­tok, Uram, ne vall­jak szé­gyent, ments meg en­gem ir­gal­ma­san!”

„Légy párt­fo­góm!” – va­la­mi ilyes­mit gon­dolt, re­mélt a va­sár­nap evan­gé­li­u­má­ban (Lk 18,31–43) sze­rep­lő vak em­ber is, ami­kor az őt csön­de­sí­tő sza­vak el­le­né­re ki­tar­tó­an ki­ál­tott Jé­zus­hoz: „Dá­vid Fia, kö­nyö­rülj raj­tam!” Jé­zus – is­mer­jük a tör­té­ne­tet – meg­szán­ja őt, és vissza­ad­ja a sze­me vi­lá­gát. Egy ré­geb­bi for­dí­tás sze­rint: „És azon­nal lá­ta és kö­ve­té őt, ma­gasz­tal­ván az Is­tent.”

Va­jon mi­lyen út­ra kö­vet­te a je­ri­kói vak Jé­zust? S va­jon med­dig tud­ta őt kö­vet­ni azon az úton? Hi­szen ez az út Je­ri­kón át egye­ne­sen Je­ru­zsá­lem­be és a Gol­go­tá­ra ve­ze­tett. Lu­kács evan­gé­li­u­ma sze­rint Jé­zus köz­vet­le­nül a vak em­ber meg­gyó­gyí­tá­sa előtt je­len­ti be har­mad­szor ta­nít­vá­nyai szű­kebb kö­ré­nek sa­ját szen­ve­dé­sét, meg­aláz­ta­tá­sát és ha­lá­lát.

Az egy­ház li­tur­gi­á­ja év­ről év­re lé­lek­ben vé­gig­jár­ja Krisz­tu­sá­val ezt az utat. Az öt­ve­ned va­sár­nap­ját kö­ve­tő szer­dán kez­dő­dik a böj­ti idő, amely nagy­pén­te­ken ér­ke­zik majd csúcs­pont­já­hoz, s ame­lyet hús­vét meg­rá­zó öröm­hí­re old­hat csak fel.

En­nek az út­nak az ele­jén éne­kel­jük te­hát az ün­nep gra­du­ál­éne­két (EÉ 441): „Lel­kem, vi­gyázz, ké­szülj fel, / Is­tent buz­gón kér­ve; / Vá­rat­lan ne ér­jen el / A kí­sér­tés éje.” Le­gyen nagy ben­nünk az el­szá­nás, hogy meg­áll­juk a pró­bát! Le­gyen nagy ben­nünk az el­szá­nás, hogy ébe­ren szol­gál­junk! Le­gyen nagy ben­nünk az el­szá­nás, még ak­kor is, ha tud­juk, hogy nagy­pén­te­ken a Bá­rány­ról már úgy ének­lünk majd, mint aki egyes-egye­dül in­dul a szen­ve­dés út­já­ra: „…És szól: El­tű­röm ér­ted!” (EÉ 370) Az utat egye­dü­li­ként vé­gig­já­ró Jé­zus ne­vé­ben kér­het­jük ma a go­nosszal vi­as­kod­va Is­ten ere­jét és ke­gyel­mét – ahogy az éne­ket le­zá­ró vers­szak is bi­zony­sá­got tesz er­ről.

Böjt ka­pu­já­ban – Es­to mi­hi va­sár­nap­ján – év­szá­za­dok óta hang­zik a kö­nyör­gés a kol­lek­ta imád­ság­ban: Sza­ba­díts meg bű­ne­ink bi­lin­csé­ből, és tartsd tá­vol tő­lünk a go­nosz min­den csel­ve­té­sét! A kol­lek­ta imád­ság ép­pen on­nan kap­ta ne­vét, hogy össze­gyűj­ti és ké­rés for­má­já­ban össze­fog­lal­ja egy-egy ün­nep ki­emelt mon­da­ni­va­ló­ját.

Ezt az imád­sá­got ol­vas­va szin­te úgy érez­zük, mint­ha a Lel­kem, vi­gyázz, ké­szülj fel kez­de­tű ének gon­do­la­ta­it fog­lal­ná össze. Az imád­ság­ban ezt hall­juk: Sza­ba­díts meg bű­ne­ink bi­lin­csé­ből! Az ének­ben így éne­kel­jük: „Kér­jük Is­te­nün­ket, / Ol­doz­zon fel, és te­gyen / Sza­bad­dá ben­nün­ket.” Az imád­ság­ban ez áll: „…tartsd tá­vol tő­lünk a go­nosz min­den csel­ve­té­sét!” És az ének­ben: „Vá­rat­lan ne ér­jen el / A kí­sér­tés éje”, majd: „Mel­lénk áll, úgy kí­nál, / Úgy ad erős lel­ket, / Új meg új győ­zel­met.”

A bűn el­le­ni küz­de­lem­re buz­dít, lel­ke­sít az ün­nep éne­ke. Lel­ke­sí­tő és len­dü­le­tes a hoz­zákap­csolt dal­lam is. Dal­lam­vo­na­la szin­te mind­vé­gig fel­fe­lé tö­rek­szik, s emi­att a so­rok vé­gén csak fur­csa nagy le­ug­rás­sal tud az alap­hang­ra vissza­ér­kez­ni. Rit­mu­sa a szö­veg té­má­já­hoz il­lő­en fe­szes, s még kí­sé­ret nél­kü­li ének­lés­kor is hall­juk a dal­lam­hoz il­lő fé­nyes har­mó­ni­á­kat. Ere­de­ti­leg vi­lá­gi ének (La­men­te-dal­lam) le­he­tett, s bár a 17. szá­zad vé­gén ez már rit­ka­ság­nak szá­mí­tott, új szö­ve­get kap­va – Straf mich nicht in de­i­nem Zorn – egy­há­zi hasz­ná­lat­ba ke­rült: Bra­unsch­weig, 1686; Drez­da, 1694.

A vers köl­tő­je a drez­dai jog­tu­dós Jo­hann Bur­chard Freys­te­in (1671–1718), aki ko­rán meg­mu­tat­ko­zó te­het­sé­ge és tu­dá­sa ré­vén Erős Ágost her­ceg ud­va­ri ta­ná­cso­sa lett: a her­ceg kü­lön­bö­ző re­form­ter­ve­ze­tek ki­dol­go­zá­sá­val bíz­ta meg. Ver­se a pi­e­tis­ta köl­tők stí­lu­sá­hoz áll kö­zel, de az egyes szám el­ső sze­mély­ben fo­gal­ma­zott kez­de­ti gon­do­la­tok után töb­bes szám­ra vált, s a tel­jes gyü­le­ke­ze­tet ta­nít­ja köl­te­mé­nyé­vel. Az ere­de­ti­leg hat vers­sza­kos mű­ből – Túr­me­zei Er­zsé­bet di­a­ko­nissza test­vér for­dí­tá­sá­ban – né­gyet kö­zöl éne­kes­köny­vünk.

Ben­ce Gá­bor

::Nyomtatható változat::