Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A Híd evan­gé­li­kus ma­ga­zin­ban van egy ro­vat Ho­gyan to­vább, egy­ház? cím­mel, amely­ben igen fi­gye­lem­re­mél­tó cik­kek je­len­nek meg szám­ról szám­ra Ga­rá­di Pé­ter tol­lá­ból. Szá­mom­ra kü­lö­nö­sen is so­kat je­len­tett a 2008. IV. szám­ban a Ta­nul­ni, ta­ní­ta­ni cí­mű írás, mi­vel a kér­dés – bár kis­sé más vo­nat­ko­zás­ban, de – már fi­a­tal­ko­rom óta fog­lal­koz­tat. Most az ez­zel kap­cso­la­tos gon­do­la­ta­i­mat sze­ret­ném köz­re­ad­ni.

A be­ve­ze­tő­ből idé­zem: „Több »kény­sze­rí­tő erő« ha­tá­sá­ra (…) már úgy lá­tom, az egy­ház meg­erő­sö­dé­se, jö­vő­je függ a ta­ní­tás­tól és ta­nu­lás­tól, ezek lel­ki­sé­gé­től és ál­ta­lá­nos­sá vá­lá­sá­tól.” Ezt én is így gon­do­lom.

Ti­zen­két éves kor­ban a kon­fir­man­dus­ból „fel­nőtt gyü­le­ke­ze­ti tag” vá­lik. Ez – ha­csak ok­ta­tá­sa to­vább nem foly­ta­tó­dik – leg­alább olyan élet­ve­szé­lyes, mint­ha az el­mé­le­ti vizs­ga le­té­te­le után jo­go­sít­ványt ad­ná­nak a gép­jár­mű-ve­ze­tői tan­fo­lya­mon. Ezen leg­alább meg le­het buk­ni, de hal­lott már va­la­ki olyat, hogy kon­fir­má­ci­ói vizs­gán nem eresz­tet­tek át va­la­kit? Ha va­la­me­lyik kon­fir­man­dus a kon­fir­má­ció után nem kap­cso­ló­dik be a gyü­le­ke­zet éle­té­be (if­jú­sá­gi bib­lia­óra), szin­te biz­tos, hogy el­ve­szett az egy­ház szá­má­ra, hi­szen va­ló­já­ban még csak „fél­mű­velt” ke­resz­tény.

Ga­rá­di Pé­ter cik­ké­ben em­lí­ti, hogy van­nak le­he­tő­sé­gek a „to­vább­kép­zés­re”, ha va­la­ki igény­li, de úgy ér­zem, hogy nem ön­kén­tes to­vább­kép­zés­re, ha­nem az „alap­kép­zés” foly­ta­tá­sá­ra len­ne szük­ség, így az if­jú­sá­gi bib­lia­órá­kon tu­da­to­san kel­le­ne tö­re­ked­ni a fi­a­ta­lok érett fel­nőtt ke­resz­ténnyé ne­ve­lé­sé­re. Sok min­den­re meg kell ta­ní­ta­ni még őket: töb­bek kö­zött a nem ré­gen kéz­be ka­pott Bib­lia hasz­ná­la­tára és arra, ho­gyan le­het be­kap­cso­lód­ni a gyü­le­ke­zet éle­té­be.

Sok olyan kér­dés van, amely­hez a ti­zen­két éves kon­fir­man­dus még éret­len, ha vi­szont ki­esik az „alap­kép­zés­ből”, ak­kor mi­kor ta­nul­ja meg? Már fel­nőtt vol­tam, ami­kor rá­döb­ben­tem, hogy kö­zép­is­ko­lás ko­rom­ban még éret­len vol­tam egyes sze­rel­mes ver­sek meg­ér­té­sé­hez, de ugyan­csak fel­nőtt­ként kel­lett rá­jön­nöm ar­ra is, hogy a gye­rek­kor­ban hit­tan­órán ta­nul­ta­kat fel­nőtt fej­jel új­ra át kell gon­dol­ni ah­hoz, hogy a hi­tet erő­sí­tő biz­tos ala­pot je­lent­hes­se­nek.

A szen­zá­ció­haj­hász bul­vár­saj­tó­ban idő­ről idő­re meg­je­len­nek olyan írá­sok, ame­lyek „alap­ja­i­ban ren­ge­tik meg a ke­resz­tény val­lást”. Gye­rek­ko­rom­ban ilyen té­ma volt a kum­rá­ni te­ker­csek tar­tal­ma, ké­sőbb a to­ri­nói le­pel, nap­ja­ink­ban Jú­dás evan­gé­li­u­ma, de van­nak olyan fil­mek (pél­dá­ul a Krisz­tus utol­só meg­kí­sér­té­se) és köny­vek (pél­dá­ul a Da Vin­ci-kód) is, ame­lyek „meg­za­var­hat­ják” a fel­ké­szü­let­len (fél­mű­velt?) hí­vő lel­ki bé­ké­jét.

Ez év ele­jén egy egy­há­zi le­ve­le­ző­rend­sze­ren (Fra­ter­net) kér­dez­te – na­gyon he­lye­sen – va­la­ki, hogy el mer­jen-e ol­vas­ni egy aján­dék­ba ka­pott köny­vet, ame­lyet a cí­me alap­ján leg­alább­is „za­var­kel­tő­nek” ér­zett. Azt a vá­laszt kap­ta – na­gyon he­lye­sen –, hogy ne ol­vas­sa el. Na­gyon kell vi­gyáz­ni ugyan­is, ne­hogy erőn­ket meg­ha­la­dó fel­adat­ra vál­lal­koz­zunk! Jobb, ha óva­tos az em­ber!

Ugyan­ak­kor vi­szont kel­le­ne len­nie az egy­ház­ban olyan „kép­zett” szak­em­ber­gár­dá­nak, amely­nek a tag­jai el­ol­vas­sák az ilyen köny­ve­ket is, meg­né­zik eze­ket a fil­me­ket is, utá­na­néz­nek a bul­vár­saj­tó­ban em­lí­tett ku­ta­tá­sok­nak, és fel­dol­goz­zák a töb­bi­ek szá­má­ra, mert biz­to­san lesz­nek olya­nok, akik el­ol­vas­sák vagy megnézik őket fel­ké­szü­let­le­nül is. Nem kell el­ha­mar­ko­dot­tan ál­lást fog­lal­ni­uk (mint pél­dá­ul Ga­li­lei ese­té­ben), de in­for­má­lód­ni és in­for­mál­ni kell, nem el­hall­gat­ni az ilyen dol­go­kat!

Na­gyon jó volt, hogy én bib­lia­órán előbb hal­lot­tam a kum­rá­ni te­ker­csek­ről és a to­ri­nói le­pel­ről, mint hogy egy­há­zon kí­vü­li for­rá­sok­ban ta­lál­koz­tam vol­na ve­lük. Jó len­ne, ha má­sok is elő­ször egy­há­zi for­rá­sok­ból tá­jé­ko­zód­hat­ná­nak – még ak­kor is, ha ké­sőbb nem ér­te­né­nek egyet ve­le: leg­alább azt lás­sák, hogy az egy­ház­nak nincs el­hall­gat­ni-, tit­kol­ni­va­ló­ja. Ez per­sze nem azt je­len­ti, hogy min­den nap­vi­lá­got lá­tott ba­dar­ság­ról ta­nul­má­nyo­kat kel­le­ne ké­szí­te­ni (ne mi csi­nál­juk ne­ki a rek­lá­mot!), de van­nak olyan kér­dé­sek, ame­lyek a tár­sa­da­lom je­len­tős ré­szé­hez el­jut­nak, és fog­lal­koz­tat­ják is az em­be­re­ket. Ilyen ese­tek­ben nem sza­bad kés­le­ked­ni!

Ga­rá­di Pé­ter idé­zi egy lel­kész vé­le­mé­nyét: „A gyü­le­ke­ze­ti ta­gok több mint ki­lenc­ven szá­za­lé­ka nincs tisz­tá­ban az evan­gé­li­kus úr­va­cso­ra-ta­ní­tás­sal.” Úgy gon­do­lom, hogy en­nél sok­kal rosszabb a hely­zet: ál­ta­lá­ban nem va­gyunk tisz­tá­ban az­zal, hogy az is­ten­tisz­te­let mi­lyen ré­szek­ből és mi­ért ép­pen ezek­ből áll, mi tör­té­nik ak­kor, ami­kor a lel­kész ál­dást oszt, mi­ért mond­juk el a hit­val­lást stb.

Gye­rek­ko­rom egyik ked­venc ol­vas­má­nya volt a Tar­zan so­ro­zat. Bár elég ha­mar ki­nőt­tem be­lő­le, egy epi­zód mind­má­ig meg­ma­radt ben­nem: Tar­zant el­ra­bol­ják Op­ar vá­ros la­kói, és fel akar­ják ál­doz­ni egy szer­tar­tás ke­re­té­ben. Ezek az „em­be­rek” el­in­dul­tak az evo­lú­ci­ós fej­lő­dés­ben vissza­fe­lé, így már nem ér­tik őse­ik nyel­vét sem, és ezért a maj­mok nyel­vén be­szél­nek. Nem ér­tik a szer­tar­tást sem, amely­nek so­rán az ál­do­za­tot be­mu­tat­ják (és amely még az ősök nyel­vén fo­lyik). A ri­tu­á­lis moz­za­na­tok­kal (például hogy mi­kor kell az ál­do­za­tot az ol­tár­ra ten­ni) még tisz­tá­ban van­nak, de azt, hogy mi mi­ért tör­té­nik, már nem tud­ják.

A je­le­ne­tet már gye­rek­ko­rom­ban is fé­lel­me­tes­nek érez­tem, de ké­sőbb fel­me­rült ben­nem a kér­dés: va­jon hon­nan me­rí­tet­te az öt­le­tet az író, vé­let­le­nül nem ke­resz­tény szer­tar­tá­sok­ból? Temp­lo­mok­ban jár­va gyak­ran van olyan ér­zé­sem, hogy so­kan csak utá­noz­zák a moz­du­la­to­kat, de fo­gal­muk sincs ar­ról, hogy mi­ért kell fel­áll­ni, le­ül­ni, le­tér­del­ni vagy ke­resz­tet vet­ni (ka­to­li­ku­sok­nál).

Több­ször vá­dol­tak már az­zal, hogy min­dent meg aka­rok ér­te­ni, min­dent ér­te­lem­mel pró­bá­lok meg­kö­ze­lí­te­ni (ment­sé­gem­re le­gyen mond­va, hogy ma­te­ma­ti­kus va­gyok). Ez azon­ban csak rész­ben igaz. Tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy van­nak az élet­ben ér­te­lem­mel meg­ra­gad­ha­tat­lan dol­gok is, de ha va­la­mi ér­te­lem­mel meg­kö­ze­lít­he­tő, ha va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tó, ak­kor a ma­gya­rá­zat el­mu­lasz­tá­sa – bűn.

Em­lí­tek er­re egy pél­dát. Az utób­bi évek­ben el­ter­jedt gya­kor­lat, hogy ke­resz­te­lők al­kal­má­val a csa­lád egy gyer­tyát kap aján­dék­ba, ame­lyet az ol­tá­ron égő gyer­tya láng­já­val gyúj­ta­nak meg. A gesz­tus ked­ves, szép, csak ép­pen azt nem le­het tud­ni, hogy mi a je­len­té­se, mi a je­len­tő­sé­ge. Er­ről el­fe­lej­tik fel­vi­lá­go­sí­ta­ni a szü­lő­ket, ke­reszt­szü­lő­ket. Csak né­hány kér­dés, ame­lyet már hal­lot­tam ke­resz­te­lők al­kal­má­val (csa­lá­dunk­ban is volt már ilyen ke­resz­te­lő, így ta­pasz­ta­lat­ból be­szé­lek): Mi­kor le­het a gyer­tyát el­ol­ta­ni, ami­kor a he­lyünk­re me­gyünk, vagy csak az is­ten­tisz­te­let vé­gén? Mit csi­nál­jak, ha a gyer­tya cse­peg? Mi lesz a gyer­tya sor­sa: be­ke­rül a po­ro­so­dó em­lé­kek kö­zé, vagy meg kell őriz­ni – mond­juk kon­fir­má­ci­ó­ig? Hal­lot­tam, hogy va­la­ki­ben rossz ér­zést (ta­lán ba­bo­nás fé­lel­met?) kel­tett az, hogy a gyer­tya ma­gá­tól el­aludt!

Össze­fog­lal­va mon­da­ni­va­ló­mat úgy lá­tom, hogy a mai kö­rül­mé­nyek kö­zött kép­zett és jól in­for­mált ke­resz­té­nyek­re van szük­ség ah­hoz, hogy az egy­ház egy­ál­ta­lán meg­ma­rad­jon, és be­tölt­hes­se hi­va­tá­sát. A tu­dat­lan­ság ma is a ba­bo­nák me­leg­ágya. A „szel­le­mi áram­la­tok” mai ka­val­kád­já­ban tá­jé­ko­zód­ni, az ér­té­ke­set a bóv­li­tól meg­kü­lön­böz­tet­ni csak er­re fel­ké­szí­tett ke­resz­té­nyek lesz­nek ké­pe­sek.

He­ré­nyi Ist­ván

::Nyomtatható változat::