|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 21
- Csak együtt!
A vasárnap igéje
HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP (EXAUDI) – RÓM 14,13–19
Hozzászólás a cikkhez
Csak együtt!
„Csak ezekkel, a fiaiddal együtt üdvözülhetsz!” Több mint fél század messzeségéből, de nem tompuló élességgel hallom Túróczy Zoltán püspök szavát, amikor a soproni templomban beiktatta szolgálatába Veöreös Imrét, a Teológusotthon, a későbbi Lelkésznevelő Intézet igazgatóját. Isten már mindkettőjüket hazahívta, a „fiak” is már hazafelé készülődnek, de a személyre kiélezett prédikáció nem vált a múló idő zsákmányává, hanem Exaudi vasárnap igéjében egész egyházunkat megszólító üzenetté tágul.
Mindenkit meghökkentett akkor ez a megfogalmazás. A zömében ébredés szelétől érintett gyülekezet fel is kapta rá a fejét, hiszen a személyes hit, a személyes Megváltóba vetett hit öröme vagy vágya volt ennek a kornak hazai viszonylatban is fő keresztény kérdése. A „csak ezekkel együtt” hangsúlya nem is akarta elhomályosítani, megkérdőjelezni a személyes Krisztus-hit mindent megelőző fontosságát. Csak élesen kimondta a teljes igazságot: a személyes Krisztus-hit nem privát vagyon, hanem összekapcsol azzal a testvérrel, akit nem én választok ki, hanem az a Krisztus, akiről az egyház így énekel: „Ki elterjesztvén a keresztfán a kezedet, mind e világot magadhoz foglalád.”
Pál apostol gyülekezeti ügyről beszél, és ezért nehéz, ha egyáltalán lehetséges a mondanivalóját általánosítani, bár „akiért a Krisztus meghalt” köre a belterjesítést nemigen engedi meg. Az igaz, hogy ilyen távlatot nehéz átlátni, de legalább a helyi gyülekezet területét le kell hogy fedje, össze kell hogy fogja ez a krisztusi mozdulat, amely bennünk emberi-keresztényi szándékká és gondolkodásmóddá akar testesülni. Krisztus, aki a vasárnap evangéliumában Pártfogónak nevezi a Szentlelket, nem hagy bennünket a személyes üdvösség birtokosi örömében, hanem pártfogóvá akar tenni bennünket.
A pártfogóvá újjáteremtett keresztény nem annak örül, hogy minél több skandalumot, botrányt tud újságként tálalni magunkról és másokról, hanem legalább megpróbálkozik a „jóra magyarázás” sokszor nehéz és hálátlan szándékával. Arról nem is beszélve, amikor valaki maga válik skandalummá, megütközést, elbotlást okozó „tényezővé”.
Vasárnaponként a buszmegállónkban már legalább arcról ismerjük egymást. Nagyjából azt is tudjuk, ki melyik templomba igyekszik. Egyik vasárnap mosdatlan szájjal, de tele torokból osztott ki valaki valakiket. Szégyellem, hogy nem a pap, hanem egy „civil” szólalt meg először, csendesen, de határozottan: „Ugye, templomba igyekszünk?” Ez az ember érzékelte és rejtve ki is mondta, hogy nem egyszerűen kívülállókat ítél meg végérvényesen valaki, hanem azt a várakozó, látszólag legalábbis egy irányba tartó testvériséget is sérti, sőt rombolja ez a hang. Csöndes kérdésével nem a védhetetlent védte, hanem legalább ezt a lazának tűnő, reménység szerint mégsem csak alkalmi testvériséget vette pártfogásába. A pártfogó keresztény nem nagyvonalúságáról tanúskodik, hanem a másikra vigyázva, saját üdvösségét is becsüli és védi. „Vigyázzatok, ne káromoljátok azt a jót, amelyben részesültetek.” (16. vers) Egy másik fordítás szerint: „Ne engedjétek ócsárolni szabadságotokat.” A pártfogásra, a mentésre, a botlástól és botránkozástól, botránkoztatástól való mentésre vagyunk szabadok. Csak együtt üdvözölhetünk.
Egyszer egy felolvasó szeme előtt összegabalyodott ez a szöveg. A „ne tedd tönkre ételeddel” helyett „ne tedd tönkre életeddel” sikeredett. Talán nem is botlott nagyot. Hol vagyunk már az ételen való botránkozástól! A felelőtlenségen azonban sohasem lehetünk túl. Azt soha nem lehet megszokni, hogy az „étel”, az életlehetőség kívül essék az üdvösséget, a Krisztust keresők és kívánók horizontján.
Jól tudjuk ugyan, hogy kevesen vannak közöttünk, akiknek döntő szava lenne „étel” és „élet” ügyében. Akinek azonban bármilyen csekély mértékben is lehetősége van erre, életigenlő, az üdvösséget az egész ember minden életmegnyilvánulásával együtt látó szeretettel álljon helyt. Bátran hiheti, hogy menti azokat, akikért Krisztus meghalt. Ne törődjön azzal, hogy a mentésre szorulók gondolnak-e Jézusra. A pártfogó felelősség a felelőtlenek iránt kötelességünk. Csak együtt!
Érdemes elgondolkodni azon, hogy az Újtestamentum legdogmatikusabb levele, amely az üdvösséget Krisztusban ragyogtatja fel, milyen etikai-magatartásbeli következményekkel kapcsolja össze az üdvösséget. Pártfogóvá szenteli azokat, akiknek a Pártfogó Szentlélek nyúlt a hónuk alá. Csak azokkal együtt üdvözülhetünk, akiket az üdvösség reménységében élők a felelős szeretet és imádság pártfogásával támogatnak. Ámen.
Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, egyházad közösségében áldunk, hogy haláloddal és feltámadásoddal az üdvösség örököseivé tettél bennünket. Kérünk, őrizz meg minket az önző hittől, a felelőtlenségtől és embertelenségtől. Ajándékozz meg bennünket Lelkeddel, a Pártfogóval, hogy egybegyűjtő szereteted munkatársai lehessünk, és együtt láthassuk meg országod minden elgondolást meghaladó örömét. Ámen.
Fehér Károly
::Nyomtatható változat::
|
