Evangélikusok

igé­je örök­ké meg­ma­rad

Hozzászólás a cikkhez

Gerő­fi Gyu­lá­né Bre­bovsz­ky Éva evan­gé­li­kus lel­kész­nő a na­pok­ban véd­te meg az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­te­men dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­ját, amely­nek cí­me: „Ver­bum Do­mi­ni Ma­net In Aeter­num” – Az Ószö­vet­ség re­cep­ci­ó­já­nak vizs­gá­la­ta a Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben az in­ter­tex­tu­á­lis mód­szer se­gít­sé­gé­vel. El­ső rá­né­zés­re bon­col­gat­ni kezd­tem a cí­met, de az­tán in­kább a disszer­tá­ció szer­ző­jét kér­tem meg, hogy bo­goz­zuk ki együtt a szá­la­kat. Bol­la Zsu­zsan­na in­ter­jú­ja.

– El­ső hal­lás­ra csak sej­tel­me­im van­nak ar­ról, mit rejt­het ez a bo­nyo­lult cím. El­mon­da­ná ne­künk pár mon­dat­ban a dol­go­zat lé­nye­gi gon­do­la­ta­it?

– Leg­job­ban az ér­te­ke­zé­sem­hez ki­adott té­zis­fü­zet cím­lap­ké­pé­vel tu­dom meg­vi­lá­gí­ta­ni a lé­nye­gi mon­da­ni­va­lót. A ké­pen a De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom ol­tár­ké­pe fe­let­ti tim­pa­no­non lé­vő dom­bor­mű lát­ha­tó. Egyik ol­da­lon az „Úr Igé­je örök­ké meg­ma­rad” evangéliumi fel­irat ol­vas­ha­tó la­ti­nul – ez a disszer­tá­ci­óm la­tin cí­me is –, a má­sik ol­da­lon Mó­zes két kő­táb­lá­ja van a pa­ran­cso­la­tok­kal. Alat­tuk a há­rom­szög­ben Is­ten ne­ve ol­vas­ha­tó hé­be­rül.

Ez a há­rom együtt pon­to­san azt fe­je­zi ki, hogy az Ószö­vet­sé­get és az Új­szö­vet­sé­get ugyan­an­nak az Is­ten­nek a sze­mé­lye kap­csol­ja össze. A kép lé­nye­gi mon­da­ni­va­ló­ja egye­zik a Zsi­dók­hoz írt le­vél alap­meg­ál­la­pí­tá­sá­val, mely sze­rint Is­ten ré­gi sza­va az Ószö­vet­ség­ben és vég­ső sza­va Krisz­tus­ban ugyan­an­nak az Is­ten­nek a sza­va. Te­hát fo­lya­ma­tos­ság van az Ószö­vet­ség és az Új­szö­vet­ség kö­zött, ezért idé­zi az is­me­ret­len szer­ző olyan so­kat az Ószö­vet­sé­get Is­ten sza­va­ként. Idé­zi és be­fo­gad­ja an­nak gon­do­la­ta­it, ké­pe­it sa­ját szö­ve­gé­be: ezt ne­vez­zük re­cep­ci­ó­nak. A re­cep­ció azon­ban sok­kal több mint pusz­ta idé­zet­hal­maz. Az át­vett szö­veg be­épül új kör­nye­ze­té­be, mó­do­sul a je­len­té­se, de egy­ben át­ala­kít­ja az őt be­fo­ga­dó gon­do­lat­me­ne­tet, és így egy lé­nye­gi­leg új szö­veg szü­le­tik. Az iro­da­lom­tu­do­mány ezt ne­ve­zi in­ter­tex­tu­a­li­tás­nak, a szö­ve­gek ter­mé­keny dia­ló­gu­sá­nak. Az ószö­vet­sé­gi fo­gal­mak, ké­pek, in­téz­mé­nyek új ér­tel­me­zé­se krisz­to­lo­gi­ku­san tör­té­nik. Krisz­tus a kul­csa az ószö­vet­sé­gi ki­je­len­tés­nek.

– Jé­zus sze­mé­lye ho­gyan kö­ti össze az Ó- és Új­szö­vet­sé­get? A le­vél ho­gyan ír ró­la?

– Elő­ször is kü­lön­le­ges­ség, hogy az evan­gé­li­u­mok után ez az irat fog­lal­ko­zik a leg­töb­bet Jé­zus föl­di éle­té­vel. Be­szél az ő együtt­ér­zé­sé­ről, hoz­zánk ha­son­ló­sá­gá­ról, en­ge­del­mes­sé­gé­ről, ar­ról, hogy szen­ve­dé­sei ál­tal lett tö­ké­le­tes fő­pap. Egye­dül ez a le­vél ne­ve­zi Krisz­tust az Új­szö­vet­ség­ben fő­pap­nak, még­pe­dig Mel­ki­sé­dek rend­je sze­rint. Krisz­tus ha­lá­lá­nak az ér­tel­me­zé­sét az Ószö­vet­ség­ből ve­ze­ti le. A Tó­ra kul­ti­kus szö­ve­ge­i­ből ki­eme­li a fő­pap sze­mé­lyét és a nagy en­gesz­te­lés na­pi ál­do­zat­be­mu­ta­tá­sát, amely ál­tal a né­pet meg­tisz­tít­ja az év so­rán el­kö­ve­tett bű­nök­től. A szer­tar­tás vé­gez­té­vel meg­nyí­lik az em­ber út­ja Is­ten­hez, és az Is­ten­nel va­ló kap­cso­lat hely­re­áll. Ezt a kul­ti­kus cse­lek­ményt és funk­ci­ót al­kal­maz­za me­ta­fo­ri­ku­san Jé­zus­ra.

A le­vél író­ja azon­ban még to­vább lép, és Jé­zus­ról el­mond­ja, hogy ő nem­csak fő­pap, ha­nem egy sze­mély­ben az ál­do­zat is. Az ő ál­do­za­ta vi­szont tö­ké­le­tes, ezért nem szük­sé­ges meg­is­mé­tel­ni, mert egy­szer és min­den­kor­ra meg­nyit­ja az utat Is­ten­hez, a mennyei szen­tély­be, és vég­ér­vé­nye­sen ren­de­zi Is­ten­nek és né­pé­nek a kap­cso­la­tát.

Föl­me­rül­het a kér­dés, hogy mi­ért van szük­ség er­re a kul­ti­kus me­ta­fo­rá­ra Jé­zus ke­reszt­ha­lá­la je­len­tő­sé­gé­nek be­mu­ta­tá­sa­kor. Tud­juk, hogy a ke­reszt bot­rányt je­len­tett a zsi­dó­ság­nak és bo­lond­sá­got a po­gá­nyok­nak. Nem le­he­tett könnyű szem­be­sül­ni az óko­ri ke­resz­tény­ség­nek az­zal a ténnyel, hogy Jé­zus Krisz­tus, az ő Uruk szé­gyen­fán vé­gez­te, amely a ró­ma­i­ak sze­mé­ben a leg­gya­lá­za­to­sabb, leg­meg­alá­zóbb ki­vég­zést, a rab­szol­gák és gyil­ko­sok ha­lál­ne­mét je­len­tet­te.

Szá­mos ku­ta­tó­val együtt fel­té­te­le­zem, hogy a le­vél egy Ró­má­ban ta­lál­ha­tó, ér­tel­mi­sé­gi gyü­le­ke­zet­hez író­dott, amely­nek tag­jai ala­po­san is­mer­ték az Ószö­vet­sé­get. A gyü­le­ke­ze­tet az a vád ér­het­te, hogy ate­is­ták. Ek­ko­ri­ban (80-90 kö­zött) már a zsi­dó­ság el­ha­tá­ro­ló­dott a ke­resz­tény­ség­től. Azon­ban nem so­rol­hat­ták be a mű­velt ró­ma­i­ak a ke­resz­té­nye­ket más is­mert val­lás­ba sem, mi­vel nem volt kul­tu­szi he­lyük – temp­lo­muk –, nem mu­tat­tak be ál­do­za­ti szer­tar­tást, és nem ren­del­kez­tek fő­pap­pal. Az ate­iz­must ak­ko­ri­ban a leg­mé­lyebb meg­ve­tés­sel súj­tot­ták, és ál­lam­el­le­nes­nek tar­tot­ták. Ez a vád a kö­zös­ség­ben iden­ti­tás­vál­sá­got oko­zott.

Írá­sá­val a szer­ző meg akar­ta mu­tat­ni a gyü­le­ke­zet­nek, hogy van fő­pap­juk, aki egy­sze­ri ál­do­za­tot mu­ta­tott be ér­tük, van mennyei szen­té­lyük, te­hát szi­lárd a val­lá­si iden­ti­tá­suk. Ez a fő­pap pe­dig ma­ga Jé­zus Krisz­tus, és az ő ál­do­za­ta azo­nos ke­reszt­ha­lá­lá­val. A 12. fe­je­zet el­ső ver­se­i­ben vá­lik nyil­ván­va­ló­vá, hogy a fő­pap me­ta­fo­ra va­ló­já­ban a ke­reszt­ha­lált je­len­ti. Így akar­ja a szer­ző a hi­tük­ben meg­fá­radt, bi­zony­ta­lan test­vé­re­it erő­sí­te­ni egy kul­ti­kus teo­ló­gi­á­val. A mai ol­va­só­nak saj­nos ép­pen ez je­lent ne­héz­sé­get a le­vél ké­pi vi­lá­gá­nak meg­ér­té­sé­ben. Pon­to­san itt jön se­gít­sé­günk­re az in­ter­tex­tu­a­li­tás, amely rá­mu­tat a le­vél­ben össze­dol­go­zott szö­ve­gek hát­te­ré­re, és se­gít a meg­ér­té­sük­ben.

– Mit je­lent az, hogy az in­ter­tex­tu­a­li­tás mód­sze­rét al­kal­maz­ta a le­vél vizs­gá­la­ta­kor?

– Elő­ször a ti­po­ló­gia mint mód­szer se­gít­sé­gé­vel vizs­gál­tam a le­vél­ben az ószö­vet­sé­gi ele­mek meg­lé­tét. Ami­kor Ne­u­en­dett­el­sa­u­ban 2003-ban egy­há­zunk se­gít­sé­gé­vel ku­tat­hat­tam, az ot­ta­ni új­szö­vet­sé­ges pro­fesszor, Wolf­gang Ste­geman hív­ta fel a fi­gyel­me­met az in­ter­tex­tu­a­li­tás­ra, egy új, ad­dig még bib­li­ai köny­vek­re alig al­kal­ma­zott írás­ma­gya­rá­za­ti mód­szer­re. En­nek lé­nye­ge az, hogy a for­rá­sok fel­tá­rá­sán túl rá­mu­tat ar­ra, hogy a pre­tex­tu­sok­ból – az idé­zett mű­ből – át­vett szö­ve­gek vég­ső he­lyü­kön új szel­le­mi egy­ség­gé nőt­tek össze az író gon­do­la­ta­i­val, és je­len­té­sük meg­vál­to­zott. Ezért egé­szen új tar­tal­ma­kat fe­jez­het­nek ki az ol­va­só szá­má­ra, ami akár el­len­té­tes is le­het az ere­de­ti kon­tex­tu­suk je­len­té­sé­vel. Ez a Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben is így van, hi­szen úgy épí­ti be az író az uta­lá­so­kat, hogy sok­szor ész­re sem vesszük, hogy az Ószö­vet­ség nyel­vén be­szél Jé­zus is­ten­fi­úi mél­tó­sá­gá­ról. Csak aki jól is­me­ri a Bib­li­át, az fe­de­zi fel eze­ket az uta­lá­so­kat és vissz­han­go­kat a szö­veg­ben. Ez az ol­va­só­ra kon­cent­rá­ló mód­szer le­he­tő­sé­get ad ar­ra, hogy a szö­ve­get több szin­ten ér­tel­mez­zük. Ami­kor az ol­va­só fel­is­me­ri az idé­ze­tet, em­lé­ke­ze­té­be idé­ző­dik an­nak ere­de­ti szö­veg­kör­nye­ze­te, és ez meg­gaz­da­gít­ja a me­ta­tex­tus – a vég­szö­veg – ér­tel­me­zé­sét.

– Mon­da­na pél­dát er­re?

– Ha ol­vas­suk Mó­zes ne­vét a 3. fe­je­zet ele­jén, eszünk­be jut mind­az, amit ró­la ta­nul­tunk, és ez be­le­kap­cso­ló­dik ér­tel­me­zé­sünk­be. A 3,1–6 össze­ha­son­lí­tá­sá­ban azon­ban Mó­zes sze­mé­lye a Fiú alá ren­de­lő­dik, ő szol­ga, míg Jé­zus a Fiú az Is­ten há­zá­ban. A ver­sek­ben meg­je­le­nő uta­lás a 4Móz 12,7-re Mó­zes hű­sé­gét di­csé­ri az Iz­ra­el há­za ve­ze­té­sé­ben. Az új he­lyen azon­ban meg­for­dul a je­len­té­se: azt bi­zo­nyít­ja, hogy Mó­zes szol­ga­ként vég­zett hű­sé­gé­nél mennyi­vel na­gyobb Jé­zus hű­sé­ge Is­ten iránt. Mind­ezek egy­ben jel­zé­sek az ős­ke­resz­tény gyü­le­ke­zet szá­má­ra ar­ra vo­nat­ko­zó­an, ho­gyan le­het krisz­to­lo­gi­ku­san ol­vas­ni az Ószö­vet­sé­get. Ho­gyan le­het meg­ta­lál­ni a ne­künk szó­ló, ma is re­le­váns üze­ne­tét. Ezt ér­tem az Ószö­vet­ség re­cep­ci­ó­ján. A le­vél át­ve­szi Is­ten sza­va­ként az Ószö­vet­ség ki­je­len­té­se­it, azo­kat in­ter­tex­tu­á­li­san be­épí­ti és nyel­vi­leg fel­hasz­nál­ja a Krisz­tus­ban meg­je­lent új ki­fe­je­zé­sé­re

– De azért van, amit még­sem ve­szünk át…

– Igen, a kon­ti­nu­i­tás mel­lett je­len van egy­faj­ta disz­kon­ti­nu­i­tás is. Ma­ga a Zsi­dók­hoz írt le­vél is azt mond­ja, hogy az ál­do­za­tok so­ra vé­get ér Krisz­tus­sal, ezek­nek nin­csen foly­ta­tá­suk, mert szük­ség­te­len. A szen­télyt a bű­nös em­ber­től el­vá­lasz­tó kár­pit meg­nyílt, és el­ső­ként be­ment oda Krisz­tus, hogy ő le­gyen az út min­den­ki szá­má­ra Is­ten­hez. A Zsi­dók­hoz írt le­vél ez­zel nem uta­sít­ja el az Ószö­vet­sé­get, nem ne­ve­zi ide­jét­múlt­nak, ha­nem úgy mu­tat­ja be, mint ami nél­kül nem ért­het­jük meg Krisz­tus ha­lá­lá­nak iga­zi teo­ló­gi­ai je­len­tő­sé­gét. Az el­ső szö­vet­ség­ben meg­ígért új szö­vet­ség tel­je­se­dik be Jé­zus­ban. Ez azt je­len­ti szá­munk­ra, mai ke­resz­té­nyek­nek, hogy az Ószö­vet­ség nél­kül nem tud­juk he­lye­sen meg­ér­te­ni az újat. Ez a szo­ros kap­cso­lat ad­ja meg a ke­resz­tény egy­ház szá­má­ra azt a teo­ló­gi­ai ala­pot, amely meg­véd ben­nün­ket at­tól, hogy fel­ol­dód­junk a kü­lön­bö­ző mo­dern val­lá­sos irány­za­tok­ban.

Ko­runk­ban van­nak úgy­ne­ve­zett „ezo­te­ri­kus Krisz­tus-ké­pek”, és szá­mos szel­le­mi irány­zat meg­pró­bál­ta már Krisz­tust be­fo­gad­ni rend­sze­ré­be. Pél­dá­ul a Kris­na-hí­vők ál­lít­ják, hogy Jé­zus is egy Budd­ha, az­az meg­vi­lá­go­so­dott volt. Az isz­lám kö­ve­tői is tisz­te­lik, ben­ne van a Ko­rán­ban. Az ezo­te­ri­ká­ban, New Age-ben is utal­nak Jé­zus­ra és sza­va­i­ra. A ke­resz­tény egy­ház úgy tud­ja meg­őriz­ni iden­ti­tá­sát és sa­já­tos jel­le­gét, ha ra­gasz­ko­dik az Ószö­vet­ség­hez, és ki­mond­ja: Jé­zus Krisz­tus Is­te­ne azo­nos az Ószö­vet­ség Is­te­né­vel, akit ak­kor ér­tünk meg he­lye­sen, ha Jé­zu­son ke­resz­tül ér­tel­mez­zük.

– Mi­ért éppen ezt a té­mát vá­lasz­tot­ta?

– Rég­óta iz­ga­tott en­gem, hogy mi­ért idé­zi annyit a le­vél az Ószö­vet­sé­get, és mi­lyen mód­szer­rel. Már 1987-ben, ami­kor le­he­tő­sé­gem nyílt egy évet ösz­tön­dí­jas­ként Er­langen­ben, az egye­te­men töl­te­ni, fog­lal­koz­tam ez­zel a her­me­ne­u­ti­kai prob­lé­má­val. Ír­tam is egy dol­go­za­tot Jür­gen Ro­loff pro­fesszor­nál a pá­li és a Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben meg­lé­vő ti­po­ló­gi­á­ról. Az in­ter­tex­tu­á­lis mód­szer, amely az ol­va­só­ra kon­cent­rál, sok­kal job­ban meg­fe­lel azon­ban a szö­ve­gek dia­ló­gu­sá­nak ku­ta­tá­sá­ra.

Egyéb­ként a mód­szer nem is­me­ret­len a ma­gyar ol­va­sók előtt sem. Um­ber­to Eco vi­lág­hí­rű köny­ve, A ró­zsa ne­ve in­ter­tex­tu­á­li­san van meg­ír­va. Az író ma­ga is be­vall­ja, hogy va­ló­já­ban majd­nem min­den mon­da­ta kö­zép­ko­ri kó­dex­ből, teo­ló­gi­ai vagy fi­lo­zó­fi­ai mű­ből szár­ma­zik, eze­ket össze­szö­vi egy sa­ját me­se­fo­lyam­má. Az ér­tő, kö­zép­ko­ri írá­so­kat is­me­rő ol­va­só fel­is­mer­he­ti az idé­ze­te­ket, tud­hat­ja, hon­nan va­lók, és ez szá­má­ra meg­nö­ve­li a je­len­tés gaz­dag­sá­gát. Ám aki nem is­me­ri eze­ket az idé­ze­te­ket, az is él­ve­zi a mű­vet egy má­sik szin­ten.

– De mi a kü­lönb­ség a plá­gi­um és az idé­ze­tek­kel te­le­ra­kott könyv kö­zött?

– Plá­gi­um­nak azt ne­vez­zük, ami­kor va­la­ki más­tól el­tu­laj­do­ní­tott fel­is­me­ré­se­ket, gon­do­lat­me­ne­tet sa­ját­ja­ként ál­lít az ol­va­só­kö­zön­ség elé, és ezért el­is­me­rést vár. Az in­ter­tex­tu­a­li­tás lé­nye­ge pon­to­san az, hogy épít az ol­va­só meg­lé­vő is­me­re­te­i­re: a be­épí­tett idé­ze­tek, uta­lá­sok, vissz­han­gok ki­vál­ta­nak az ol­va­só­ból egy „Aha!” él­ményt, amely­nek se­gít­sé­gé­vel ré­gi ol­vas­mány­él­mé­nye­it össze­kap­csol­ja a szer­ző gon­do­la­ta­i­val, és ak­tu­a­li­zál­ja azo­kat sa­ját hely­ze­té­re. A Zsi­dók­hoz írt le­vél szer­ző­je a Jé­zus sze­mé­lyé­hez fű­ző­dő teo­ló­gi­ai ki­je­len­té­se­ket ószö­vet­sé­gi idé­ze­tek­kel fe­je­zi ki, így té­ve azo­kat meg­fo­gal­maz­ha­tó­vá, kéz­zel­fog­ha­tó­vá. Ugyan­ak­kor ez­zel el­fo­gad­ja az Ószö­vet­ség alap­ve­tő teo­ló­gi­ai meg­lá­tá­sa­it Is­ten­ről, ke­gye­lem­ről, és be­épí­ti eze­ket sa­ját teo­ló­gi­á­já­ba.

– Mi­ben lett más en­nek a mód­szer­nek tük­ré­ben az Új­szö­vet­ség­ben idé­zett ószö­vet­sé­gi ré­szek elem­zé­se?

– Ez a mód­szer meg­sza­ba­dít­ja a ku­ta­tót azok­tól az elő­íté­le­tek­től, ame­lyek az al­leg­ri­kus vagy a ti­po­lo­gi­kus Ószö­vet­ség-ér­tel­me­zés­hez ta­pad­nak. Ez a mód­szer ér­ték­sem­le­ges. Le­he­tő­sé­get ad ar­ra, hogy ma­guk a szö­ve­gek jus­sa­nak szó­hoz, és meg­ért­sük: egy­más­ra ha­tá­suk so­rán ho­gyan jött lét­re a le­vél­ben egy új krisz­to­ló­gia, egy új bib­lia­ma­gya­rá­zat és egy új ekk­le­zio­ló­gia. A Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben a szö­ve­gek dia­ló­gu­sa jól ki­mu­tat­ha­tó in­ter­tex­tu­á­lis há­lót ho­zott lét­re. A szer­ző kü­lön­bö­ző pon­to­kon be­szél Jé­zus fő­pap­sá­gá­ról, mi­előtt rész­le­tez­né, mit ért ezen. Ez a re­to­ri­ka­i­lag pom­pá­san meg­szer­kesz­tett mű ez­zel a há­ló­val is se­gí­ti a me­ta­fo­ra he­lyes meg­ér­té­sét.

– Az Ószö­vet­sé­get a ko­rai ke­resz­tény­ség szá­má­ra ma­gya­ráz­ni kel­lett. Kor­ban tő­lünk az Új­szö­vet­ség is tá­vol van. Mi ad se­gít­sé­get ah­hoz, hogy fel­fejt­sük, a le­vél mai kon­tex­tus­ban mit je­lent­het a szá­munk­ra? Ho­gyan te­het­jük eze­ket a ré­gi szö­ve­ge­ket ma­gunk és gyü­le­ke­ze­te­ink szá­má­ra kéz­zel­fog­ha­tó­vá?

– A kér­dés­ben is em­lí­tett idő­be­li tá­vol­ság mi­att na­gyon fon­tos a Bib­lia köny­ve­i­nek ma­gya­rá­za­ta. A tör­té­ne­ti mód­szer se­gít­sé­gé­vel meg­ért­jük a kort, az el­ső ol­va­sók vi­lá­gát. Ez­után ke­rül sor a ne­künk szó­ló in­terp­re­tá­ci­ó­ra. A dol­go­za­tom­ban „gyü­le­ke­ze­ti ol­va­sat” cím­szó alatt be­szé­lek ar­ról, hogy mi­ként le­het ko­runk­ra ak­tu­a­li­zál­ni az üze­ne­tét. Ki­fej­tem, hogy sa­ját kon­tex­tu­sunk­ból ho­gyan ért­het­jük a le­ve­let. Ön­ma­guk­ban a szö­ve­gek fél­re­ért­he­tő­ek, mert az em­be­rek bib­li­ai és egy­ház­is­me­re­ti hát­te­re cse­kély. Az in­ter­tex­tu­á­lis vo­nat­ko­zá­sok fel­tá­rá­sa ko­moly mun­kát igé­nyel.

– Dol­go­za­tának fel­is­me­ré­se­it ho­gyan tud­ta ed­dig hasz­no­sí­ta­ni a gya­kor­lat­ban?

– Elő­ször is meg­nyug­tat, hogy az Új­szö­vet­ség írói nem il­le­gi­tim mó­don ér­tel­mez­ték az Ószö­vet­sé­get. Mód­sze­rük el­len­őriz­he­tő, her­me­ne­u­ti­kai alap­ál­lá­suk le­het a mi bib­lia­ol­va­sá­sunk meg­ha­tá­ro­zó ele­me. Mi­vel az ős­ke­resz­tény­ség igent mon­dott az Ószö­vet­ség­re, és Bib­li­á­já­vá tet­te, ezért ez ben­nün­ket is kö­te­lez az Ószö­vet­ség jobb meg­is­me­ré­sé­re. A Zsid 1,2 olyan írás­ér­tel­me­zé­si kul­csot ad a mi ke­zünk­be is, amely­nek se­gít­sé­gé­vel le­he­tő­vé vá­lik az Ószö­vet­ség krisz­to­lo­gi­kus ér­tel­me­zé­se a szó­szé­ken, bib­lia­órá­kon és az egyé­ni csen­des­ség­ben.

A gyü­le­ke­ze­ti mun­ka során több bib­lia­órán vet­tem már ala­pul a Zsi­dók­hoz írt le­ve­let, több­ször pré­di­kál­tam a tex­tu­sok­ról, és na­gyon so­kat gaz­da­god­tam a mun­kám ál­tal. Fon­tos­nak tar­tom, hogy rá­mu­tas­sak ar­ra, hogy ne­künk, ke­resz­té­nyek­nek zsi­dó gyö­ke­re­ink van­nak, és rá va­gyunk utal­va az Ószö­vet­ség­re. Ne­künk is úgy kell néz­nünk az Ószö­vet­sé­get, hogy ez a mi­enk, kö­zel áll hoz­zánk, hi­szen a hi­tünk alap­ja. A gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­la­ton kí­vül óra­adó­ként ok­ta­tok a hit­tu­do­má­nyi egye­te­men, és ott is fel tu­dom hasz­nál­ni a ku­ta­tá­si ered­mé­nye­ket.

– Ste­gemann és Ro­loff pro­fesszor ne­vét em­le­get­te, mint olya­no­két, akik kint se­gí­tet­ték a mun­ká­jában. Itt­hon ki volt az, aki­hez kér­dé­se­ivel for­dul­hatott?

– Té­ma­ve­ze­tőm dr. Fa­bi­ny Ta­más egye­te­mi ta­nár, püs­pök volt. So­kat se­gí­tett a dol­go­zat­tal kap­cso­lat­ban. Egye­te­münk könyv­tá­ro­sa­i­nak is so­kat kö­szön­he­tek. A disszer­tá­ci­ó­val las­san ké­szül­tem el, gyü­le­ke­ze­ti mun­ka és csa­lád mel­lett nem min­dig ju­tott rá idő.

– Volt olyan, ami­kor fel akar­ta ad­ni?

– Nem, ilyen nem volt, bár vol­tak, akik azt mond­ták, hogy nem fo­gom én ezt már be­fe­jez­ni. De Is­ten­nek adok há­lát, hogy gyü­le­ke­zet mel­lett, csa­lád mel­lett is le­he­tett tu­do­má­nyos mun­kát vé­gez­ni, és el­jut­hat­tam a be­fe­je­zé­sig. Meg­ér­te.

– Ha­bi­li­tál­ni is sze­ret­ne?

– Ezen még nem gon­dol­ko­dom. Szá­mom­ra na­gyon so­kat je­lent a gyü­le­ke­ze­ti lel­ké­szi szol­gá­lat. Örü­lök an­nak is, hogy a teo­ló­gi­án ka­ma­toz­tat­ha­tom is­me­re­te­i­met. Sze­ret­nék azon­ban to­vább fog­lal­koz­ni a Zsi­dók­hoz írt le­vél rej­tel­me­i­vel és eset­leg kom­men­tárt ír­ni ró­la.

::Nyomtatható változat::