Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 21
- Utat találni egymás felé
Keresztutak
»Kellemes volt nálatok… Nagyon tetszik Magyarország…«
Hozzászólás a cikkhez
Utat találni egymás felé
Interjú az Olaszországi Evangélikus Egyház lelkészi vezetőjével
Egyházunk vendége volt a napokban Holger Milkau esperes (ahogyan hazájában nevezik: dékán), az Olaszországi Evangélikus Egyház lelkészi vezetője. Amint arról az Égtájoló rovatban lapunk is beszámolt, látogatásának előzménye Ittzés János elnök-püspök 2008 tavaszán Szicíliában, illetve dr. Fabiny Tamás püspök 2009 tavaszán Rómában tett vizitje volt. Találkozásunkra a fasori evangélikus gimnáziumban kerítettünk sort. Milkau esperes ugyanis meghívást kapott egyházunk zsinatának ülésére – akárcsak bő két hete Fabiny püspök Rómában az olaszhoni lutheránusokéra. A vendég felszólalt, köszöntőt mondott, és ismertette egyháza történetét, utalva az olasz és a magyar evangélikusság történetében fellelhető közös szálakra.
– Esperes úr, nagyon jó érzés tudni, hogy Itáliában is élnek evangélikusok… A lutheránus hívek a katolicizmus fellegvárában, Róma és a Vatikán „árnyékában” is jelen vannak tehát, ha kis számban is, de tevékenyen és lelkesen. Bemutatná néhány mondatban egyházát?
– Az olasz evangélikusság gyökerei a 16. századra, vagyis a reformáció idejére nyúlnak vissza. Legrégebbi, velencei gyülekezetünket kalmárok alapították. Innen később más itáliai városokba is elvitték a protestáns eszméket: Triesztben, Nápolyban, Rómában, Bolzanóban, Milánóban, sőt Szicíliában is vannak évszázados múltú gyülekezeteink, csakúgy, mint „fiatalok”, 20. századi születésűek. A német–svájci hittérítő hullámnak köszönhető számos gyülekezetünk s az egyház maga is kétnyelvű: német–olasz. Talán nem kell hangsúlyoznom, milyen nehéz feladat volt gyökeret eresztenünk a katolikus többségű Olaszországban. Ismerjük, milyen „üldözöttnek” lenni, de mi ezt a helyzetet elfogadva szerveztük meg éppen hatvan évvel ezelőtt itáliai egyházunkat – betűszóval CELI, illetve ELKI – hivatalosan is közösséggé.
– Érdekes, hogy „csak” hatvan éve, hiszen – ahogyan említette – Luther tanai már közvetlenül a reformáció után befogadásra találtak Itália földjén…
– Korábban azonban csak önálló gyülekezetek voltak. A második világháború után érett meg a helyzet arra, hogy egységes egyházzá szerveződjenek.
– Miben lát esperes úr hasonlóságot, illetve különbséget egyházaink között? Arra gondolok, hogy mindkettő katolikus többségű országban, számarányát tekintve kisebbségi egyházként létezik, és végzi szolgálatát. Milyen tapasztalatokkal tudjuk egymást segíteni, gazdagítani?
– A számarányok lényegesen jobbak Magyarországon, hiszen Önök háromszázezren vannak, mi pedig csak hétezren… Ezenkívül Magyarországon a protestáns egyházak ereje – a reformátusokkal kiegészülve – lényegesen nagyobb, mint Olaszországban, ahol igen „extrém kisebbségben” élünk. Nálunk konkordátum mondja ki, hogy a katolikus az államvallás, és ez – úgymond – „elnyomott pozícióba” helyez bennünket. Tudom az Önök egyháztörténelméből, hogy Magyarországon a protestáns egyházak össze tudtak fogni a katolikus többséggel szemben, Itáliában ez lehetetlen.
Fontos, hogy a magyar evangélikus egyház felismerje, milyen súlya van annak, hogy társadalmi kérdésekben megnyilvánulhat. Élnie kell ezzel a lehetőséggel, hiszen nálunk például a „véleményt” mindig csak a katolicizmus állásfoglalása jelenti. A nevelés, az oktatás is ilyen nagy lehetőség. Ahol most vagyunk, a fasori evangélikus gimnáziumban magam is szembesülök azzal, hogy milyen értékeket tud az egyházuk létrehozni az oktatás-nevelés terén. Délután pedig a lelkészképző intézetbe, a teológiára megyek…
– A két egyház vezetői testvéregyházi kapcsolatok kiépítésén fáradoznak, kölcsönös látogatásaiknak ez az elsőrendű céljuk. Reményei szerint a kapcsolatépítés milyen területekre fog kiterjedni?
– Úgy vélem, kisebbségi egyházakként nyitnunk kell egymás felé, hiszen az általános olasz vélekedés ellenére – mely szerint a kisebbség egyfajta magába zárkózó elitet jelenthet – szükséges közeledni és párbeszédet folytatni egymással. A nemzetközi szervezetek – a Lutheránus Világszövetség, az Egyházak Világtanácsa, az Európai Kisebbségi Evangélikus Egyházak Kommunikációs Bizottsága – eddig is segítettek minket ebben, de fontos, hogy közvetlenül is megtaláljuk az utat egymás felé.
A teológián a diákcsereprogram felelősével, dr. Korányi Andrással fogok tárgyalni. Mi az ökumenikus Melanchthon Központban kínálunk egyéves tanulmányi lehetőséget magyar diákok számára Rómában. Szeretnénk szorosabbra fűzni a szálakat a pr-marketing, a média, a kommunikáció területén is, hiszen nagyon jól tudjuk, milyen fontos „eladni” magunkat, megismertetni magunkat a világgal – tudatni, hogy létezünk. Ahogyan Pál apostol is tette az Areopágoszon (ApCsel 17), szólnunk kell a nyilvánosság előtt arról az Istenről, aki egyikünktől sincs messze…
– Esperes úr nagyszerű kiejtéssel „beszél” magyarul… Hol tanulta? Megismételné, kérem, mondatait, amelyekkel a zsinat résztvevőit anyanyelvükön köszöntötte?
– Nos, a tudásom természetesen az útikönyvből származik… (nevet) Egy pillanat, már keresem is a jegyzeteimben: „Jó napot kívánok. Nagyon tetszik Magyarország. Sokáig szeretnék maradni. Nagyon kellemes volt nálatok. Köszönöm szépen.”
– Köszönöm szépen én is…!
Kőháti Dóra
::Nyomtatható változat::
|