Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Két he­te ol­vas­hat­tuk eb­ben a ro­vat­ban Fa­bi­ny Ta­más kol­lé­gám írá­sát Tánc Kál­vin temp­lo­má­ban cím­mel. A Kál­vin-év al­kal­má­ból Genf­ből köz­ve­tí­tett ün­ne­pi is­ten­tisz­te­let szá­mos, re­for­má­tus temp­lom­ban szo­kat­lan, meg­le­pő ele­met vo­nul­ta­tott fel a tánc­tól a rap­stí­lu­sú éne­ken át egé­szen a dia­ló­gus­pré­di­ká­ci­ó­ig.

De va­jon mi fér be­le ná­lunk egy evan­gé­li­kus temp­lom áhí­ta­tá­ba? Ro­va­tunk cí­mé­nek szel­le­mé­ben – Ég­tá­jo­ló – kö­zös gon­dol­ko­zás­ra, tá­jé­ko­zó­dás­ra, út­ke­re­sés­re hí­vom most Ol­va­só­in­kat. A kér­dés a leg­ke­vés­bé sem el­mé­le­ti, hi­szen a kö­zel­múlt­ban, pün­kösd­hét­főn, a 20. Bach-hét nyi­tó­est­jé­nek vé­gén fel­csat­ta­nó taps igen­csak el­len­té­tes ér­zel­me­ket, mi több, in­du­la­to­kat vál­tott ki a je­len­lé­vők­ből a De­ák té­ren.

Íme, a „pün­kös­di taps­vi­har” rö­vid előz­mé­nye: a De­ák té­ri ha­gyo­mány sze­rint ez­út­tal is el­hang­zott a be­ve­ze­tő hir­de­tés­ben, hogy a ze­ne­mű­vek kö­zé majd rö­vid pré­di­ká­ció éke­lő­dik, az al­ka­lom pe­dig imád­ság­gal és ál­dás­sal fe­je­ző­dik be. Ezért kér­tük a taps mel­lő­zé­sét, he­lyet­te a lel­kész kö­szön­te meg már elő­re, név sze­rint, a fel­lé­pő mű­vé­szek szol­gá­la­tát.

Csak­hogy ezen az es­tén más­ként ala­kul­tak az ese­mé­nyek. Há­rom iga­zi öröm­ze­ne szó­lalt meg egy­más után: a bran­den­bur­gi ver­seny, majd az úgy­ne­ve­zett me­nyeg­zői kan­tá­ta, vé­gül pe­dig a h-moll szvit fer­ge­te­ges fu­vo­la­szó­ló­ja ko­ro­náz­ta meg a kon­cer­tet. Szin­te vib­rált a ma­gas­fe­szült­ség a le­ve­gő­ben.

Tu­da­to­san már a zá­ró­té­tel alatt fel­men­tem a szó­szék­re, hogy a „kö­zön­ség” – ilyen­kor jó­val több a kül­ső ven­dég, mint a gyü­le­ke­ze­ti tag – ér­zé­kel­je: most jön az elő­re jel­zett ha­gyo­má­nyos zá­rás imád­ság­gal és ál­dás­sal. De az utol­só ütem után töb­ben tap­sol­ni kezd­tek. Kö­rül­te­kint­ve a szó­szék­ről döb­be­ne­tes lát­vány volt a taps­ra emel­ke­dő ke­zek so­ka­sá­ga, töb­bek kér­dő, ké­rő te­kin­te­te: ugye le­het, ugye sza­bad, még­is, min­den ha­gyo­mány el­le­né­re? Egy vil­la­nás alatt kel­lett dön­te­nem, ho­gyan to­vább? Ki­élez­ve és szim­bo­li­kus­sá mé­lyít­ve a kér­dést: fe­gye­lem vagy ke­gye­lem? Tör­vény vagy evan­gé­li­um? A múlt ha­gyo­má­nyá­nak szol­gai tisz­te­le­te vagy a je­len pil­la­nat va­rá­zsá­nak fel­sza­ba­dult el­fo­ga­dá­sa?

Má­ig sem tu­dom, hogy he­lye­sen dön­töt­tem-e, ami­kor a kö­vet­ke­ző sza­vak­kal pró­bál­tam ol­da­ni a ta­pint­ha­tó fe­szült­sé­get: „Tes­sék bát­ran tap­sol­ni! Nem sza­bad le­foj­ta­ni a há­lás öröm ki­fe­je­ző­dé­sét. Mind­ez nem hi­szem, hogy szem­ben áll­na Bach »so­li Deo glo­ria« hit­val­lá­sá­val. Is­ten­nek le­gyen di­cső­ség, hogy ilyen mű­vé­szek­kel aján­dé­ko­zott meg min­ket ma es­te…” Hosszú, fel­sza­ba­dult, bol­dog taps­vi­har volt a vá­lasz.

En­nek vé­gén – im­már új­ra áhí­ta­tos csend­ben – kér­tem, hogy a taps­ra len­dült ke­zek kul­cso­lód­ja­nak imád­ság­ra. A ha­tal­mas gyü­le­ke­zet fel­áll­va, han­go­san, im­már ol­dott, har­mo­ni­kus kö­zös­ség­ben imád­koz­ta együtt az Úr­tól ta­nult kö­nyör­gést, és fo­gad­ta az ál­dást. En­nek zá­ró­mon­da­ta ezen a pün­kösd­hét­főn a De­ák té­ren kü­lö­nö­sen is ak­tu­á­lis­sá és át­él­he­tő­vé vált: „A Szent­lé­lek Is­ten, aki kö­rül­öle­li az egész vi­lá­got, ad­jon ne­ked Is­ten­re só­vár­gó szí­vet, és áld­jon meg té­ged tel­jes örö­mé­vel!”

A tör­tén­tek vissz­hang­ja, amint sejt­he­tő, ve­gyes volt. Töb­ben há­lál­kod­tak, hogy vég­re „meg­tört a jég”… Akad­tak, akik za­va­ró „puccs­ként” él­ték meg a taps­vi­hart… Tá­vol áll tő­lem, hogy pün­kös­di cso­dá­nak, jel­nek mi­nő­sít­sem ezt a kis in­ci­denst. De azt sem hi­szem, hogy va­la­mi­fé­le anar­chis­ta me­rény­let tör­tént vol­na a ré­gi, jó és szent rend el­len.

Pál apos­tol ar­ra ta­nít, hogy Is­ten igé­je és imád­ság szen­te­li meg Is­ten aján­dé­ka­it. Ez igaz az ének és a ze­ne aján­dé­ká­ra is. A De­ák té­ren ezen az es­tén is hang­zott az élő ige és a kö­zös imád­ság. Mind­ez gyü­le­ke­ze­tünk leg­ne­me­sebb, so­ha fel nem ad­ha­tó ha­gyo­má­nya. Nincs ze­nei al­ka­lom ige­szol­gá­lat nél­kül! To­váb­bá nincs be­lé­pő­díj, mert Is­ten aján­dé­kai meg­fi­zet­he­tet­le­nek. Ada­koz­ni le­het, de a be­lé­pés min­den­ki szá­má­ra in­gye­nes.

Eh­hez ké­pest – sze­rin­tem – a taps til­tá­sa vagy meg­en­ge­dé­se má­sod­la­gos, úgy­ne­ve­zett adi­a­fo­ron kér­dés. Ki­fe­je­zet­ten li­tur­gi­kus és bib­li­kus szö­ve­gű mű­vek – kan­tá­ták, pas­si­ók – ese­tén va­ló­ban le­het za­va­ró, áhí­tat­rom­bo­ló a taps. En­nek meg­fe­le­lő­en az idei Bach-hé­ten sem volt ilyen za­jos tet­szés­nyil­vá­ní­tás a két­szer is elő­adott h-moll mi­se után. De pün­kösd­hét­fő es­te, tör­té­ne­te­sen, olyan cso­dá­la­tos Bach-mű­vek szó­lal­tak meg, ame­lyek nem tar­toz­nak a mu­si­ca sac­ra, a szent mu­zsi­ka, az egy­há­zi ze­ne kö­ré­be.

Va­jon a taps hi­á­nya te­rem­te­ne áhí­ta­tot egy ma­gá­val ra­ga­dó fu­vo­la­szó­ló után? Va­jon tény­leg a taps ten­né si­ker­haj­hász em­be­ri pro­duk­ci­ó­vá a mű­vé­szek fel­lé­pé­sét? Va­jon há­lás örö­münk hall­ha­tó ki­fe­je­ző­dé­sé­vel va­ló­ban Is­ten di­cső­sé­gé­be gá­zo­lunk?!

Ér­té­kes li­tur­gi­kus kin­cse­ink meg­őr­zé­se és ápo­lá­sa mel­lett nem kel­le­ne-e egy ki­csit több le­ve­gőt ad­nunk temp­lo­ma­ink­ban a spon­tán öröm meg­szó­la­lá­sá­nak is? En­nek egyik, min­den bi­zonnyal nem is a leg­nél­kü­löz­he­tet­le­nebb for­má­ja le­het a taps is.

Gyak­ran ke­ser­günk azon, hogy az if­jabb ge­ne­rá­ció ne­he­zen, sőt alig ta­lál­ja a he­lyét is­ten­tisz­te­le­te­in­ken. Va­jon nem kel­le­ne-e több sza­bad­sá­got, kre­a­tív fan­tá­zi­át en­ged­ni az úgy­ne­ve­zett „szent tér­be és idő­be”? Va­jon sok­szor nem azért tű­nik-e a kí­vül­ál­lók szá­má­ra öröm­te­len­nek, le­foj­tott­nak, szür­ké­nek a temp­lo­mi at­mosz­fé­ra, mert hi­ány­zik be­lő­le a spon­tán vissza­jel­zés le­he­tő­sé­ge? Ho­vá „fér­nek” a Lé­lek meg­le­pe­té­sei, ha min­dent elő­re meg­ha­tá­ro­zunk, meg­kö­tünk, szin­te be­prog­ra­mo­zunk? Fe­nye­get a gé­pi­es ru­tin, a meg­fá­ra­dás, a ki­üre­se­dés. A fá­sult meg­szo­kás, a ki­szá­radt, meg­me­re­ve­dett tra­dí­ci­ók szín­te­len­né, élet­te­len­né te­he­tik a temp­lo­mi li­tur­gi­át épp­úgy, mint az ige­hir­de­tői szol­gá­la­tot. Ha ép­pen az öröm fris­sí­tő il­la­ta tű­nik el is­ten­tisz­te­le­ti éle­tünk­ből, ak­kor alig­ha va­gyunk mél­tó­ak az el­kö­te­le­ző evan­gé­li­kus jel­ző­re.

Sok nyit­va ha­gyott kér­dést ve­tet­tem föl a to­váb­bi kö­zös gon­dol­ko­dás, tá­jo­ló­dás re­mé­nyé­ben. Mind­ezt se­gít­he­ti ta­lán a 98. zsol­tár né­hány bá­to­rí­tó, kö­zös ör­ven­de­zés­re fel­sza­ba­dí­tó so­ra: „Uj­jong­ja­tok az Úr előtt az egész föl­dön! Ör­ven­dez­ve vi­gad­ja­tok, zsol­tárt éne­kel­je­tek! Éne­kel­je­tek az Úr­nak hár­fa­kí­sé­ret­tel zen­gő éne­ket! Har­so­nák­kal és kürt­zen­gés­sel uj­jong­ja­tok a ki­rály, az Úr előtt! Zúg­jon a ten­ger a ben­ne le­vők­kel, a föld­ke­rek­ség és a raj­ta la­kók! Tap­sol­ja­nak (!) a fo­lya­mok, a he­gyek mind uj­jong­ja­nak az Úr előtt…”

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::