Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Má­ria ezt mond­ta: „Rá­te­kin­tett az Úr szol­gá­ló­le­á­nya meg­alá­zott vol­tá­ra: nagy dol­go­kat tett ve­lem a Ha­tal­mas.” Lk 1,48–49 (1Móz 32,11a; Lk 14,/15/16-24; Ef 2,17–22; Zsolt 28) Azok kö­zé tar­to­zom, akik nem sze­ret­nek ki­dob­ni sem­mit, hát­ha jó lesz még va­la­mi­re. Így az­tán min­dig ren­ge­teg ka­cat gyű­lik össze a ga­rázs­ban, a padláson… A fe­le­sé­gem per­sze idő­ről idő­re ki­do­bál min­dent, ami­kor már nincs több hely. Olyan­kor min­dig egy ki­csit össze­ka­punk, de vé­gül az­tán be­lá­tom, hogy hi­á­ba, no, én nem va­gyok Is­ten: úgy­sem fo­gom tud­ni hasz­nál­ni sem­mi­re azo­kat az el­rom­lott, ket­té­tört, el­ko­pott va­ca­ko­kat. Ez egye­dül ne­ki si­ke­rült ve­lünk. • Uram! Te­kints rám s ön­ma­gá­ban ér­ték­te­len éle­tem­re, és add, hogy a te ke­zed­ben még­is nagy dol­go­kat vég­hez­vi­vő esz­köz­zé vál­has­sak.

Hét­fő

Si­mon Pé­ter le­bo­rult Jé­zus lá­ba elé, és így szólt: „Menj el tő­lem, mert bű­nös em­ber va­gyok, Uram!” Jé­zus ak­kor így szólt hoz­zá: „Ne félj, ezen­túl em­ber­ha­lász le­szel!” Lk 5,8.10b (Jer 3,12b–13a; Péld 9,1–10; Ap­Csel 11,19–30) A pék egy­szer szo­kat­la­nul nagy pe­re­cet sü­tött. „Ez biz­to­san va­la­mi kü­lön­le­ges meg­ren­de­lő­nek ké­szült” – gon­dol­ta az inas. A pe­rec azon­ban még más­nap is ott pi­hent a pék­ség­ben. „Nem jött ér­te sen­ki, kár, most már las­san ki le­het dob­ni” – gon­dol­ta az inas. A pe­rec azon­ban egész hé­ten ott ma­radt az asz­ta­lon. „Biz­to­san meg­fe­led­ke­zett ró­la a mes­ter” – tű­nő­dött az inas. Ám ek­kor a pék egy do­boz fém­fes­ték­kel a ke­zé­ben oda­lé­pett a pe­rec­hez, és elöl-há­tul be­fes­tet­te. Más­nap­ra eb­ből a meg­szá­radt, ott fe­lej­tett, össze­fes­tett, ehe­tet­len pe­rec­ből lett a pék­ség cé­gé­re. • …hogy min­den­ki lát­has­sa ha­tal­ma­dat, amellyel a meg­té­rő bű­nös em­be­rek tet­te­in és sza­va­in ke­resz­tül szer­zel ma­gad­nak di­cső­sé­get.

Kedd

Nem megy le töb­bé na­pod, és hol­dad nem fogy el. Az Úr lesz örök vi­lá­gos­sá­god. Ézs 60,20 (Fil 2,14- 15; 2Móz 2,11- 15/16–22/23–25; Ap­Csel 12,1–17) Egy szü­le­té­sé­től fog­va vak em­ber egy­szer meg­kér­dez­te lá­tó ba­rát­já­tól, mi­lyen ér­zés a fényt lát­ni. Az né­mi töp­ren­gés után így vá­lasz­olt: „ A fény irányt mu­tat, biz­ton­ság­ér­ze­tet kelt, nél­kü­le nem ven­néd ész­re, kik és mik van­nak kö­rü­löt­ted. Lá­gyan si­mo­gat me­le­gé­vel, úgy ér­zed, át­ölel és ve­zet, él­etet és erőt ad. Nél­kü­le hi­deg és sö­tét, ha­lott és moz­du­lat­lan len­ne az egész vi­lág.” „De hi­szen ak­kor én lá­tok!” – ki­ál­tott a vak, és ke­resz­tet ve­tett. • …és hir­de­ted sze­re­te­te­det az egész vi­lág­nak, ame­lyet meg­vál­tot­tál és ve­zetsz mind­vé­gig…

Szer­da

Já­nos mond­ta: „Te­rem­je­tek meg­té­rés­hez mél­tó gyü­möl­csö­ket!” Lk 3,8 (2Móz 19,6a; Lk 1,57—67/68—75/76-80; Ap­Csel 12,18–25) Meg­halt egy szent éle­tű pap, és a menny­or­szág­ba ju­tott. Ahogy ott járt-kelt az ár­nyas fák lob­jai kö­zött, és hall­gat­ta az an­gya­lok éne­két, für­ké­sző te­kin­te­te is­me­rős ar­cok után ku­ta­tott. De csu­pa ide­gent lá­tott ma­ga kö­rül. Egy­re rosszabb ér­zés ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba, míg vé­gül meg­for­dult, és si­kolt­va ro­hant vissza a be­já­rat­hoz. „Ho­va, ho­va?” – ál­lí­tot­ta meg a ka­pu­ban Szent Pé­ter. „Baj van! Ott fe­lej­tet­tem a töb­bi­e­ket, vissza kell men­nem ér­tük!” • …a cél fe­lé, hogy vé­gül egy szív­vel, egy lé­lek­kel kö­vet­ve té­ged mind­annyi­an a te nyá­jad­hoz tar­toz­zunk.

Csü­tör­tök

Tart­sa­tok meg és tel­je­sít­se­tek min­den igét, ame­lyet én pa­ran­cso­lok nek­tek! Sem­mit se tégy hoz­zá, se el ne végy be­lő­le! 5Móz 13,1 (Mt 5,19; 1Tim 6,11–16; Ap­Csel 13,1–12) Tó. Aj­tó. Haj­tó. Óhaj­tó. Adó­be­haj­tó. Pe­dig min­dig csak egy ki­csit tet­tem hoz­zá az ere­de­ti­hez… • …meg­va­ló­sít­va a ma­gunk okos­ko­dá­sai és ön­ző szán­dé­kai he­lyett a te örök ural­ma­dat.

Pén­tek

Ta­níts en­gem he­lyes ér­te­lem­re és is­me­ret­re. Zsolt 119,66 (1Thessz 4,2; Mal 3,19–24; Ap­Csel 13,13–25) Ami­kor meg­ta­nul­tam jár­ni, foly­ton el­kó­bo­rol­tam, hogy a szü­le­im­nek ál­lan­dó­an úgy kel­lett elő­ke­res­ni­ük. Ami­kor meg­ta­nul­tam be­szél­ni, foly­ton ki­ko­tyog­tam olyas­mit, amit nem lett vol­na sza­bad. Ami­kor meg­ta­nul­tam ol­vas­ni, el kel­lett dug­ni elő­lem azo­kat a köny­ve­ket, ame­lyek nem vol­tak ne­kem va­lók. Az­tán meg­ta­nul­tam ta­nul­ni, és meg­ta­nul­tam azt is, me­lyik tu­dás mi­re va­ló. Ak­kor ta­nul­tam meg imád­koz­ni is. Az­óta úgy ér­zem, bár­mi­lyen sok új dol­got ta­nul­jak is még, a leg­fon­to­sab­bat már tu­dom. Tu­dok a szí­vem­mel gon­dol­kod­ni. • …ahol szín­ről szín­re lát­ha­tunk majd, és meg­is­mer­he­tünk té­ged úgy, aho­gyan te is­mersz ben­nün­ket.

Szom­bat

Akik­nél pe­dig a jó föld­be esett, azok igaz és jó szív­vel hall­gat­ják az igét, meg is tart­ják, és ter­mést hoz­nak áll­ha­ta­tos­ság­gal. Lk 8,15 (Ez 36,9; Mt 27,46–49; Ap­Csel 13,26–43) Az ital­au­to­ma­ta csen­de­sen áll­do­gált a sa­rok­ban, raj­ta ákom­bá­kom be­tűk­kel fel­irat: „Rossz!” Jé­zus oda­lé­pett az au­to­ma­tá­hoz, elő­vett egy szá­zast, és be­dob­ta. Az ér­me vé­gig­csör­gött a szer­ke­ze­ten, majd alul ki­esett a vissza­já­ró he­lyé­re. Jé­zus ki­vet­te a pénzt, majd új­ra be­dob­ta. A gép most sem fo­gad­ta el. Így ment ez jó da­ra­big. „Nem lát­ja, hogy rossz?” – ve­tet­te oda ne­ki egy ar­ra já­ró. „Nem – vá­la­szol­ta Jé­zus. – Én csak azt lá­tom, hogy nem fo­gad­ja el a pénzt.” Majd – hogy el­higgyék, hogy őt az Atya küld­te – új­ra be­dob­ta az ér­mét, az au­to­ma­ta pe­dig fő­zött egy ká­vét. • …és éle­te­det ad­tad ér­tünk, hogy meg­tér­ve hoz­zád örök éle­tünk és üd­vös­sé­günk le­gyen Krisz­tus, a mi Urunk ál­tal. Ámen!

Zsí­ros And­rás

::Nyomtatható változat::