Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Tisz­telt ol­va­só­im, tö­re­del­mes szív­vel be kell val­la­nom, hogy az Eu­ró­pai Egy­há­zak Kon­fe­ren­ci­á­já­nak (KEK) ti­zen­har­ma­dik, ly­o­ni nagy­gyű­lé­se szá­mom­ra egy­ál­ta­lán nem oko­zott csa­ló­dást. Sőt ki­je­lent­he­tem, hogy tel­jes mér­ték­ben azt kap­tam, ami­re szá­mí­tot­tam. A kér­dés csu­pán az, hogy mi­re is szá­mí­tot­tam, vagy in­kább mi­re nem a Ren­zo Pi­a­no épí­tész ál­tal meg­ál­mo­dott ly­o­ni kong­resszu­si köz­pont pa­zar épü­le­té­ben egy hé­tig tar­tó nagy­gyű­lés­sel kap­cso­lat­ban.

Az igaz­ság az, hogy nem sok­ra, és ez a vá­ra­ko­zá­som va­la­hogy iga­zo­ló­dott is. El kell árul­nom, hogy er­re az ud­va­ri­at­lan, il­lú­zió­rom­bo­ló, ne­tán ün­nep­ron­tó ma­ga­tar­tás­ra kö­zel két év­ti­ze­des öku­me­ni­kus ta­pasz­ta­la­ta­im, va­la­mint a leg­utób­bi nagy­sze­be­ni öku­me­ni­kus ta­lál­ko­zó ki­áb­rán­dí­tó tapasztalatai jo­go­sí­tot­tak fel.

Leg­in­kább ar­ra let­tem vol­na kí­ván­csi, hogy az öt­ven­éves múlt­ra vissza­te­kin­tő KEK, amely száz­hu­szon­hat eu­ró­pai tag­egy­há­zat tö­mö­rít, ké­pes lesz-e va­la­mi­lyen új öt­let­tel, új ví­zi­ó­val, egy új prog­ram váz­la­tá­val elő­áll­ni, amely a meg­vál­to­zott eu­ró­pai kon­tex­tus­ban irányt mu­tat­na a szer­ve­zet lé­nye­gét, hasz­nát, cél­ki­tű­zé­se­it, egy­ál­ta­lán a jö­vő­jét il­le­tő­en.

Ehe­lyett a szó­no­kok, hoz­zá­szó­lók né­hány na­pon át ar­ról ér­te­kez­tek, hogy tu­laj­don­kép­pen mi­ről is kel­le­ne be­szél­ni…

Mi is volt a július 15. és 20. között le­zajlott ti­zen­har­ma­dik nagy­gyű­lés lé­nye­ge? Ha tö­mö­ren akar­nék fo­gal­maz­ni, el­in­téz­het­ném az egé­szet egy össze­tett szó­val: „ha­gyo­mány­ápo­lás”. Ha­gyo­mány­ápo­lás, mert a KEK hű ma­radt ön­ma­gá­hoz, ed­di­gi gya­kor­la­tá­hoz, hű ma­radt „ha­gyo­má­nya­i­hoz”, hű ma­radt meg­szo­kott kli­sé­i­hez, „nagy­sze­rű” el­já­rá­sa­i­hoz, pél­dá­ul a ké­nye­sebb kér­dé­sek gyors és le­le­mé­nyes sző­nyeg alá söp­ré­sé­hez, a min­denáron va­ló lát­szat­har­mó­nia és -egyen­súly meg­te­rem­té­sé­hez.

Azon­kí­vül, hogy el­vá­rá­sa­im­nak meg­fe­le­lő­en két-há­rom je­len­tés­ben, elő­adás­ban meg­je­len­tek a meg­szo­kott kor­szak­al­ko­tó szte­reo­tí­pi­ák, ál­ta­lá­nos­sá­gok, és min­den fél­órá­ban szer­tar­tá­so­san meg­ün­ne­pel­tünk va­la­mit – a KEK öt­ve­ne­dik szü­letésnap­ját, a vas­füg­göny szét­sza­kí­tá­sá­nak húsz­éves ju­bi­le­u­mát, ilyen-olyan bi­zott­sá­gok, mun­ka­cso­por­tok tíz év­vel ez­előt­ti csat­la­ko­zá­sát a KEK-hez és egyéb ha­son­ló ku­ri­ó­zu­mo­kat –, egy­szó­val fesz­tiv­iz­mus­ban és öku­me­ni­kus show-ban nem volt hi­ány.

En­nek egyik csúcs­pont­ja volt Dá­ni­el­nek, a Ro­mán Or­to­dox Egy­ház pát­ri­ár­ká­já­nak fel­lé­pé­se, aki egy hét-nyolc per­ces be­széd meg­tar­tá­sá­ra hu­szad­ma­gá­val ér­ke­zett a hely­szín­re – ter­mé­sze­te­sen a KEK költ­sé­gén és mind­nyá­junk örö­mé­re –, je­lez­ve ez­ál­tal egy­há­za ere­jét, sú­lyát és te­kin­té­lyét. Egyéb­ként – min­den­fé­le jól koz­me­ti­ká­zott do­ku­men­tu­mon és zá­ró­nyi­lat­ko­za­ton túl – az volt az ér­zé­sem, hogy az egész tör­té­net leg­in­kább er­ről szólt: meg­mu­tat­ni, minden for­má­ban demonstrálni, ki a le­gény a gá­ton, ki az erős, a nagy egy­ház, ki­nek van na­gyobb te­kin­té­lye, ki a hang­adó.

Már a szál­lá­sok el­osz­tá­sá­ban is mu­tat­ko­zott né­mi test­vé­ri diszk­re­pan­cia. Az or­to­dox egy­há­zak fő­pap­ja­it „ter­mé­sze­te­sen” a kong­resszu­si köz­pont négy­csil­la­gos szál­lo­dá­i­ban he­lyez­ték el, az öku­me­ni­kus ven­dé­gek­kel és a KEK stáb­já­val együtt, a töb­bi­ek­nek, az ilyen ma­gunk­faj­ta kis­egy­há­zak kép­vi­se­lő­i­nek pe­dig jó volt a más­fél ki­lo­mé­ter­re fek­vő mű­sza­ki egye­tem le­pat­tant kol­lé­gi­u­ma is. El­vég­re az utol­só va­cso­rá­nál sem ült min­den­ki köz­vet­le­nül Jé­zus mel­lett, a jobb­ján vagy a bal­ján, vol­tak, akik tá­vo­labb ke­rül­tek.

A je­lö­lé­sek­nél is ki­de­rült, hogy a „na­gyok” és az egyen­súly­ra, har­mó­ni­á­ra ké­nye­sen vi­gyá­zó KEK-el­nök­ség tag­jai – a mi lel­ki nyu­gal­munk­ra va­ló te­kin­tet­tel – min­den igye­ke­ze­tünk, ágas­ko­dá­sunk el­le­né­re, szo­ká­suk­hoz hí­ven ele­ve el­dön­töt­ték, hogy ki­ket fo­gunk zöld lap­ja­ink­kal meg­vá­lasz­ta­ni, di­xit et fa­cit. S ha ne­ta­lán olyan kér­dé­sek ke­rül­tek elő, me­lyek ezt a mennyei bé­két és har­mó­ni­át va­la­mi­lyen mó­don meg­za­var­ták vol­na, ak­kor az el­nök­ség új­ra és új­ra bi­zo­nyít­va rá­ter­mett­sé­gét: ud­va­ri­a­san, „de­mok­ra­ti­ku­san”, de el­lent­mon­dást nem tű­rő ha­tá­ro­zott­ság­gal le­sö­pört min­dent.

A „ré­gi szép idők” em­lé­kei kí­sér­tet­tek, azon idő­ké, ami­kor le­tűnt rend­sze­rünk­ben min­den „éke­sen és szép rend­ben” mű­kö­dött, és sem­mi sem za­var­hat­ta meg a nyu­gal­mat. Így járt a ma­gyar­or­szá­gi kül­dött­ség fel­ve­té­se is a szlo­vá­ki­ai nyelv­tör­vénnyel kap­cso­lat­ban, amely­ről – mint ki­de­rült – azért nem le­he­tett sem a plé­num­on, sem má­sutt hi­va­ta­lo­san tár­gyal­ni, ne­tán ál­lást fog­lal­ni, mert, mint mond­ták, „nem állt ren­del­ke­zés­re elég is­me­ret­anyag”. Mond­ták és tet­ték ezt an­nak el­le­né­re, hogy az elő­ter­jesz­tés igen jól do­ku­men­tált volt, és mind­an­nak el­le­né­re, amit a szer­ve­zet do­ku­men­tu­mai, nyi­lat­ko­za­tai el­vi­ek­ben ki­mond­tak.

Azért va­la­mi vá­rat­lan még­is tör­tént, va­la­mi, ami meg­moz­gat­ta a fá­sult ke­dé­lye­ket, va­la­mi, ami­ről a hi­va­ta­los ol­da­la­kon csu­pán kö­rül­író mel­lé­be­szé­lést ta­lá­lunk. Va­la­ki ki­mond­ta a va­rázs­igét: a KEK eb­ben a szer­ve­ze­ti for­má­ban nem mű­köd­het to­vább, sür­gős szer­ke­ze­ti vál­tás­ra van szük­ség. Ezért lét­re is hoz­tak egy új ad hoc bi­zott­sá­got, mely­nek fel­ada­ta lesz ezen két-há­rom évig el­mél­ked­ni.

A jobb­hi­sze­mű­ek ar­ra gon­dol­tak el­ső hal­lás­ra, hogy – va­la­mi­fé­le szel­le­mi, tar­tal­mi pa­ra­dig­ma­vál­tás ér­de­ké­ben – szer­ke­ze­ti szin­ten még­is­csak el­in­dult va­la­mi. A té­nyek ha­mar le­hű­töt­ték a na­iv re­mény­ke­dő­ket. Ki­de­rült, hogy szó sincs tar­tal­mi, esz­mei pa­ra­dig­ma­vál­tás­ról, a hely­zet sok­kal pró­za­ibb: el­fo­gyott a pénz. Pénz nél­kül, ezt jól tud­juk, Krisz­tus ko­por­só­ját sem őriz­ték. A mé­reg­drá­ga ly­o­ni kong­resszusi köz­pont­ban de­rült ki, hogy né­hány száz­ezer eu­ró­nyi de­fi­cit pro­du­ká­lá­sa után még ar­ra se na­gyon van pénz, hogy a kon­fe­ren­cia költ­sé­ge­it ki­fi­zes­sék.

Itt ér­tet­tem meg, hogy az öt­ve­ne­dik év­for­du­ló al­kal­má­ból tar­tott ti­zen­har­ma­dik ly­o­ni nagy­gyű­lés mi­ért tűz­te zász­ló­já­ra a „re­mény­ség Krisz­tus­ban” mot­tót: mert két­ség­te­len, hogy eb­ben a hely­zet­ben már csak ő se­gít­het.

S ha a nagy szín­já­ték el­le­né­re va­la­mi mi­att va­ló­ban ér­de­mes volt ott len­ni, az – Ly­on fes­tői szép­sé­ge és a fran­cia kony­ha cso­dá­la­tos ízei mel­lett – a sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás örö­me sok ré­gi és új ba­rát­tal, is­me­rős­sel. Bár fon­to­sak a hang­za­tos zá­ró­nyi­lat­ko­za­tok, do­ku­men­tu­mok, char­ták, szá­mom­ra az anya­szent­egy­ház iga­zi lel­ki egy­sé­ge leg­mé­lyeb­ben, leg­re­le­ván­sab­ban még­is ezek­ben a sze­mé­lyes test­vé­ri ta­lál­ko­zá­sok­ban, a kö­zös imá­ban és ige­hall­ga­tás­ban vá­lik ér­zé­kel­he­tő­vé.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::