Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ha utam a Mó­ricz Zsig­mond körtér fe­lé visz, min­dig meg­ál­lok ne­gyed órá­ra. Az új­sá­gos­bó­dé mel­lől né­zem az író szót­lan szo­bor­alak­ját. Ott áll a for­ga­tag­ban, áll és fi­gyel, mint éle­té­ben, mi­kor elő­vet­te jegy­zet­fü­ze­tét. Min­dent le­írt, jót és rosszat, pár­be­szé­de­ket, rit­ka, ízes sza­va­kat, hogy sem­mi és sen­ki ne vesszen el. De ad­dig nagy utat tett meg. Ke­re­sett, vir­raszt­va fo­gal­maz­ta mon­da­ni­va­ló­ját, de az nem ta­lál­ta a med­rét. Pe­dig már if­jan er­re ké­szült, min­dig író akart len­ni: ez­rek szó­szó­ló­ja.

Az 1879-ben – a csa­lá­di em­lé­ke­zet sze­rint jú­ni­us 29-én, az anya­köny­vi be­jegy­zé­sek sze­rint jú­li­us 2-án – szü­le­tett Mó­ricz Zsig­mond kis­gyer­mek­ko­rá­nak há­rom szín­te­re há­rom va­rázs­la­tos, kü­lön­bö­ző vi­lág. Ti­sza­csé­cse, a szü­lő­fa­lu, az arany­kor szín­he­lye, te­le fénnyel és bol­dog­ság­gal. Túr­ist­ván­di minden­nek az el­len­ke­ző­je: szo­mo­rú fo­nák­ja a ré­gi öröm­nek. Prügy még tá­vo­labb so­dor­ja, s rá­sza­kad­nak a sze­gény­ség ko­pár nap­jai.

A vál­to­zás elő­ször le­tör­te Mó­ri­czot, de az­után cse­lek­vés­re sar­kall­ta: vissza­hú­zó­dott ma­gá­nyá­ba, gyűj­töt­te a ta­pasz­ta­la­to­kat. És ez szin­te vé­gig­kí­sér­te egész éle­té­ben: egye­dül van, ír és dol­go­zik sza­ka­dat­la­nul.

A Deb­re­ce­ni Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um­ban kezd­te meg ta­nul­má­nya­it, Sá­ros­pa­ta­kon foly­tat­ta, és Kis­új­szál­lá­son fe­jez­te be. Be­irat­ko­zott a teo­ló­gi­á­ra, majd a jog­tu­do­má­nyi ka­ron pró­bál­ko­zott; 1900 ok­tó­be­ré­ben Bu­da­pest­re jött… 1905-ben há­zas­sá­got kö­tött Ho­lics Jan­ká­val, és vég­re annyi új­ra­kez­dés, kí­sér­let és gyöt­rő­dés után 1908-ban Os­vát Er­nő fel­fe­dez­te te­het­sé­gét: a Nyu­gat­ban köz­re­ad­ta Hét kraj­cár cí­mű no­vel­lá­ját. Meg­je­lent el­ső no­vel­lás­kö­te­te. Meg­is­mer­ke­dett Ady­val.

„Meg­lel­ted a ma­gyar­sá­got, mely­ről már azt kezd­tük hin­ni, hogy nincs – ír­ta a köl­tő. – Hi­szen itt van­nak, akik a Kál­vin is­te­né­ből bölcs, kü­lön ma­gyar Is­tent csi­nál­tak, er­re­fe­lé nem ko­ro­náz Ugo­csa, ezen a tá­jon ve­rő­dött össze Esze Ta­más ku­ruc ha­da. Ez itt a ma­gyar föld, az el­ső fog­la­ló­ké, ma­gyar, te­hát vé­res, szo­mo­rú, fá­radt, si­vár, de har­cos, de szép, de el­pusz­tít­ha­tat­lan.”

Mó­ricz Ady­ban a fel­sza­ba­dí­tó­ját lát­ta, ba­rát­ja szá­má­ra ő az iga­zo­lás volt. Egy­re tisz­táb­ban érez­te, hogy a ko­ra­be­li ma­gyar élet láp­vi­lág, amely el­pusz­tít min­den em­be­ri tö­rek­vést, és meg­fojt min­den ma­ga­sabb­ra tö­rő aka­ra­tot. Sár­arany cí­mű re­gé­nyé­nek fő­alak­ja, Tu­ri Da­ni is a ma­gyar ugar­ral küzd, aho­gyan A fák­lya el­bu­kó hő­se, Ma­tolcsy Mik­lós… Mó­ricz min­den új mun­ká­ja egy-egy in­du­la­tos til­ta­ko­zás a ma­gyar élet va­la­mely rossz je­len­sé­ge el­len. Író­ink kö­zül ő mond­ta a leg­le­súj­tóbb kri­ti­kát az ak­ko­ri tár­sa­da­lom­ról, ő mu­tat­ta fel leg­mé­lyebb se­be­in­ket.

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban ha­di­tu­dó­sí­tó­ként jár­ta a fron­tot. Szer­ve­ző­je és 1918. de­cem­ber 1-jé­től egyik al­el­nö­ke volt a meg­ala­ku­ló Vö­rös­mar­ty Aka­dé­mi­á­nak. A nagy­be­teg Ady he­lyett ő mon­dott ün­ne­pi be­szé­det. A for­ra­da­lom bu­ká­sa után tá­ma­dá­sok érték, meghurcolták. Le­ány­fa­lu­ra hú­zó­dott vissza; itt szü­le­tett meg a Légy jó mind­ha­lá­lig. Előtte ma­gyar író nem fo­gal­ma­zott meg a gye­rek­kor sa­já­tos vi­lá­gá­ról ilyen hi­te­les és szív­szo­rí­tó val­lo­mást.

Kis pi­he­nő után fo­gott hoz­zá leg­na­gyobb ter­vé­hez: Beth­len Gá­bor­ról szó­ló re­gé­nyé­hez. Az el­ső kö­tet, a Tün­dér­kert 1922-ben je­lent meg, hat év múl­va kö­vet­te a má­so­dik, A nagy fe­je­de­lem, majd 1934-ben el­ké­szült a zá­ró­kö­tet, A nap ár­nyé­ka. (1935-ben Er­dély cí­men egy kö­tet­ben lá­tott nap­vi­lá­got a ha­tal­mas tör­té­nel­mi tab­ló.)

A Ki­vi­lá­gos ki­vir­rad­tig cí­mű Mó­ricz-re­gény­ben a kör ha­tal­ma­sat tá­gult. Már nem em­be­rek­ben, de nem­ze­dé­kek­ben áb­rá­zolt. Ezt kö­vet­te az Úri mu­ri. A dzsent­ri tár­gyú mű­vek so­rát a Ro­ko­nok zár­ta le, tel­jes il­lú­zió­vesz­tés­sel.

És írt, dol­go­zott fá­rad­ha­tat­la­nul. Jár­ta az or­szá­got, min­den­ről tud­ni akart. Ta­lá­ló­an je­gyez­te meg Illyés Gyu­la: „Mó­ricz Zsig­mond mint köz­éle­ti em­ber af­fé­le Du­na-völ­gyi Gan­dhi volt. De ő – na­gyon ma­gá­nyos.”

Mi­ért ez a szün­te­len ten­ni aka­rás? A té­nyek hi­te­les be­mu­ta­tá­sá­ért. Mert kép­te­len volt egy be­tű­nyit fer­dí­te­ni vagy ha­zud­ni. Szem­től szem­ben meg­mond­ta a vé­le­mé­nyét bár­ki­nek, fé­lel­me­te­sen igaz, bor­zal­mas hely­zet­ron­tó dol­go­kat is, ma­gát a föl­há­bo­rí­tó tényt. A sze­ret­te­i­nek. De a vi­lág­nak is. Sze­re­tett sze­gé­nye­i­nek. Ezért volt ko­rá­ban a leg­for­ra­dal­mibb író. Oly­kor per­sze ő is té­ve­dett, nem volt iga­za, de cél­já­ban igen: min­dig ja­ví­ta­ni és job­bí­ta­ni akart! Köny­ve­it, tör­té­ne­te­it ő nem ki­ta­lál­ta, va­la­mennyi a va­ló­ság­ból vett lel­ki ké­pek­ből szár­ma­zott. Éle­te vé­ge fe­lé hi­te­les­sé­gé­vel emel­ke­dett óri­á­si­ra.

Ha­tal­mas és pon­tos tör­té­nel­mi tu­dá­sa volt. Eh­hez tár­sult ele­men­tá­ris te­het­sé­ge. Ki­vé­te­les te­rem­tő kép­ze­lő­ere­je. Olvasatomban az Er­dély a 20. szá­zad leg­na­gyobb ma­gyar re­gé­nye. Ele­ven sod­rá­sa, höm­pöly­gé­se, iz­zó mon­da­tai az ott élő­ket se­gí­tet­ték él­ni! A pró­zá­ban Mó­ricz Zsig­mond­nak si­ke­rült mo­nu­men­tá­lis nyel­vi re­me­ket lét­re­hoz­nia, az Er­dély-tri­ló­gi­á­ban az ar­cha­i­kus és ter­mé­sze­tes oly ké­nyes egyen­sú­lyát va­ló­sí­tot­ta meg, ami­re sen­ki nem vál­lal­ko­zott. A köl­té­szet­ben is egye­dül anya­nyel­vünk leg­na­gyobb mű­vé­szé­nek, Arany Já­nos­nak si­ke­rült.

De még en­nél is fon­to­sabb az, hogy a ma­gyar pró­za ég­bolt­ját ki­tá­gí­tot­ta. Új, fé­nye­sebb na­pot, iz­zóbb csil­la­go­kat ra­gasz­tott rá. Az er­kölcs­re gon­do­lok, amely ré­gi szá­za­dok­ban is so­kat je­len­tett. Mó­ricz szen­ve­dé­lyes er­köl­csi­sé­ge az, ami író­elő­dei, -tár­sai – Jókai, Mik­száth, Krú­dy, Kosz­to­lá­nyi – fö­lé he­lye­zi őt. Mó­ricz Zsig­mond óta ma­gyar író – de azt is mond­ha­tom, ma­gyar em­ber – nem le­het a ve­szen­dő élet ke­dé­lyes szem­lé­lő­je. Ko­moly­ság kell. Helyt­ál­lás és ál­do­zat­ho­za­tal. Ak­kor és most is. Min­den idő­ben! Er­re fi­gyel­mez­tet, er­re buz­dít 20. szá­za­di iro­dal­munk egyik leg­na­gyobb mes­te­re.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::