A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Sok haj­lott há­tú kér­dő­jel­lel kö­szön­tött ránk 1957. Nagy­apám több­nyi­re az ágyat nyom­ta, alig volt már több negy­ven ki­ló­nál. Az or­vos több­ször ja­va­sol­ta, hogy meg kel­le­ne ope­rál­ni a gyo­mor­rák­ját. Ő azon­ban össze­szo­rí­tott ajak­kal csó­vál­ta a fe­jét.

– Raj­tam ne kí­sér­le­tez­ze­nek a dok­to­rok – mond­ta. – Túl va­gyok a het­ve­nen, mit akar­hat­nék még? Ele­get él­tem, sőt olya­no­kat is meg kel­lett él­nem, ami­ket sen­ki­nek se kí­vá­nok. Lát­tam Szi­bé­ri­át, is­me­rem a ha­lál száz­fé­le ar­cát, volt mó­dom meg­ba­rát­koz­ni ve­le. Ha le­het, a sa­ját ágya­mon aka­rom meg­vár­ni, nem va­la­mi vé­res mű­tő­asz­ta­lon.

A dok­tor szét­tár­ta a kar­ját, nagy­apám pe­dig a kö­vet­ke­ző ka­rá­csony el­ső nap­ján csend­ben vissza­ad­ta lel­két Te­rem­tő­jé­nek. Csend­ben, mert már annyi ere­je se volt, hogy han­gos szó­val mond­ja ki az aka­ra­tát.

No, de még majd egy év vá­laszt el et­től. Még azon ta­na­ko­dik a csa­lád, hogy mi­té­vő le­gyen ve­lem. Vissza mer­je­nek-e en­ged­ni Sze­ged­re, a Vas­út­for­gal­mi Tech­ni­kum­ba, ahol épp az ősszel kezd­tem meg a ta­nul­má­nya­i­mat, át­íras­sa­nak a kun­szent­mik­ló­si gim­ná­zi­um­ba, vagy asz­ta­los­inas­nak ad­ja­nak a fa­lu má­sik mes­te­ré­hez? A má­sik­hoz, a Ju­hász­hoz, mert ugye az egyik, a rang­idős az apám volt. Rang­idős, mert élet­kor­ban is ő volt az elő­re­ha­la­dot­tabb, a szak­mát Pes­ten ta­nul­ta egy jó ne­vű mes­ter­nél, az­tán meg nagy­apám mel­lett dol­go­zott majd hu­szon­öt évig, aki köz­tu­dot­tan a kör­nyék leg­jobb asz­ta­lo­sa volt. Tő­le vet­te át a mű­helyt is, ami­kor az ő ke­zé­ből már ki­esett a gya­lu. Én let­tem vol­na a har­ma­dik a sor­ban, ha meg­szer­zem a se­géd­le­ve­let.

Igen ám, de áll-e még a mű­hely há­rom év múl­va? Lesz-e még ki­nek aj­tót, ab­la­kot csi­nál­ni? A fő­vá­rost nem­rég lőt­ték rom­má az orosz tan­kok. A fa­lun is át­szá­gul­dott né­hány nagy csö­röm­pö­lés­sel. A gép­pus­ka­torony­ban a nya­kát a két vál­la kö­zé húz­va úgy pis­lo­gott az a sze­ren­csét­len pu­faj­kás kis­ka­to­na, mint a ri­mó­ci nyúl. Szin­te meg­saj­nál­ta őket, aki lát­ta. Azért csak „szin­te”, mert köz­ben azok ne­vét so­rol­ta, aki­ket az ef­fé­le tan­kok tor­nyá­ból lőt­tek szi­tá­vá a pes­ti ut­cá­kon.

A fa­lu­ból is el­in­dul­tak né­há­nyan, ka­to­na­vi­selt, há­za­su­lan­dó le­gé­nyek, hogy se­gít­se­nek a for­ra­dal­má­rok­nak Pest ha­tá­rá­ban meg­ál­lí­ta­ni az orosz tan­ko­kat. Nem tud­ni pon­to­san, hogy kik vol­tak, nem tud­ni, mer­re jár­tak, mit csi­nál­tak. S ha ne­tán va­la­ki még­is meg­em­lí­te­ne egy-egy ne­vet, rög­tön akad egy má­sik, aki a szá­já­ra ta­paszt­ja a te­nye­rét, s hi­tet­len­ked­ve meg­csó­vál­ja a fe­jét: „Ér­de­kes, pe­dig mint­ha itt­hon lát­tam vol­na ak­kor. Meg mer­nék es­küd­ni rá, hogy a part­ol­da­lon vág­ták a ku­ko­ri­ca­szá­rat.”

Szin­te min­den ház­ban hall­gat­ták es­tén­ként a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ót. Sö­tét­ben, le­füg­gö­nyö­zött ab­la­kok mö­gött, ahol csak a kály­ha­ros­té­lyon pat­to­gó iz­zó szén vi­lá­gí­tott, ahogy éve­ken át meg­szok­ták. Hall­gat­ták az üze­ne­te­ket Bécs­ből, Olasz­or­szág­ból. Hát­ha va­la­ki meg­ke­rül az el­ve­szett is­me­rő­sök kö­zül.

Akadt is is­me­rős. Egyik es­te a mé­hész fia, And­ris üzent a szü­le­i­nek, hogy ne ag­gód­ja­nak, él, jól van, most in­dul Ame­ri­ká­ba. Nyu­god­ja­nak be­le, jobb lesz ne­ki így. Há­rom év múl­va ha­za­jött. Am­nesz­ti­át ka­pott. Büsz­kén csil­log­tat­ta a fa­lu­ban az an­gol­tu­dá­sát. Mun­kát is ad­tak ne­ki egy gyár­ban va­la­hol So­rok­sá­ron vagy Er­zsé­be­ten. Az­tán egyik es­te ha­za­fe­lé jö­vet ki­esett a ro­bo­gó vo­nat­ból és ször­nyet­halt. A vén­asszo­nyok azt sut­tog­ták, ki­lök­te va­la­ki. Az­tán jött két ci­vil nyo­mo­zó, és azt ku­tat­ták, ki ter­jeszt ilyen os­to­ba plety­kát, de min­den­ki a má­sik­ra hi­vat­ko­zott. Ne­ki csak mond­ták. A fi­út el­te­met­ték, a fa­lu el­csön­de­se­dett. Sen­ki se fir­tat­ta to­vább, ho­gyan esett ki a vo­nat zárt aj­ta­ján az a sze­ren­csét­len. Kü­lön­ben is új hí­rek­kel ri­o­gat­ták a gaz­dá­kat: el­in­dul­tak a té­esz­csé­szer­ve­zők.

Lám, megint elő­re­fu­tott a tol­lam. Még öt­ven­hét ele­jén tar­tunk, még tér­dig ér a hó, az em­be­rek re­mény­ked­ve hall­gat­ják a rá­di­ót, és vál­tig ta­gad­ják, hogy ők ott let­tek vol­na ok­tó­ber­ben azon a bi­zo­nyos tün­te­té­sen. Tün­te­tés? Ugyan… Né­hány gaj­do­ló ré­szeg össze­állt a kocs­ma előtt. Va­la­hon­nan ke­rí­tet­tek egy nem­ze­ti szí­nű zász­lót, az­tán el­kezd­ték alat­ta éne­kel­ni a Him­nuszt. Mi­ért, mi­ért? Mert ép­pen az ju­tott eszük­be. Azt min­den­ki tud­ta. A szov­jet him­nuszt, azt nem. Meg az In­ter­na­ci­o­ná­lét se tud­ta min­den­ki.

Hogy mi­ért ép­pen a ta­nács­há­za elé vo­nul­tak? A fe­ne em­lék­szik már er­re. Ta­lán azért, mert mel­let­te volt a párt­iro­da. Így az­tán a párt­tit­kár meg a ta­nács­el­nök együtt vit­ték a zász­lót, és ők éne­kel­tek a leg­han­go­sab­ban. Nem, nem volt ott az egész fa­lu. Az öreg Kri­zsán­né pél­dá­ul épp ak­kor hal­dok­lott. Ne­ki még a lá­nya se volt ott, csak a ka­pu­ba sza­ladt ki meg­néz­ni, mi a fe­ne ez a la­ko­dal­mas me­net. A fő­jegy­ző úr, mármint aki ré­gen a fő­jegy­ző volt, ő tény­leg ott volt. A párt­tit­kár mond­ta, hogy őt is vi­gyék ma­guk­kal, mert a múlt­kor is olyan szív­hez szó­ló, szép be­szé­det tu­dott ka­nya­rí­ta­ni a ve­te­rán par­ti­zán te­me­té­sén, hogy csu­da. Igaz, hogy az öreg so­ha nem volt par­ti­zán, csak orosz ha­di­fo­goly az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban, de ez nem szá­mít. Et­től még na­gyon szép je­len­tést le­he­tett ír­ni ró­la a já­rá­si párt­bi­zott­ság­ra.

Hát így az­tán a fa­lu né­pe, már aki ott volt, ki­bal­la­gott a te­me­tő­be, és az is­me­ret­len ka­to­na sír­já­nál mond­ták a fő­jegy­ző úr­nak, hogy be­szél­jen. Tar­tott is olyan szép, ha­za­fi­as szó­nok­la­tot, hogy a fél fa­lu né­pe sír­va fa­kadt tő­le. Az­tán el­éne­kel­ték a Him­nuszt meg a Szó­za­tot, és el­men­tek ha­za.

– Igen? – kap­ta föl a fe­jét a nyo­mo­zó elv­társ. – A volt fő­jegy­ző úr, a ta­nács­el­nök meg a párt­tit­kár? Hogy is van ez? Meg­néz­zük.

Meg­néz­ték. A fa­lu né­pét nem le­het le­csuk­ni. A ta­nács­el­nök­re meg a párt­tit­kár­ra nem le­he­tett rá­bi­zo­nyí­ta­ni sem­mit. A volt fő­jegy­ző­re se, ezért csak fél évet ült Ki­star­csán. A ta­nács­há­zán tar­tóz­tat­ták le egyik dél­előtt. At­ti­la ba­rá­tom – mert az ő ap­ja volt a fő­jegy­ző – két­ség­be­eset­ten mond­ta, hogy az ap­ja nem ment ha­za ebé­del­ni. Meg dél­után se, a hi­va­ta­li idő le­tel­té­vel. Két ci­vil ru­hás fér­fi vit­te el ko­csi­val. Va­la­ho­vá… Az­tán hó­na­po­kig nem volt sza­bad meg­kér­dez­ni, hol van. Azt meg még ké­sőbb se, hogy mi­ért. Ami­kor ki­sza­ba­dult, meg­en­ged­ték ne­ki, hogy nyi­kor­gó ke­re­kű ta­lics­kán hord­ja ki a vas­for­gá­csot a Cse­pel Au­tó­gyár egyik fél­re­e­ső mű­he­lyé­ből.

Nem ér­tet­ték oda­fönt, mi­ért olyan ke­vés a je­lent­ke­ző a rend­őr­to­bor­zó lak­ta­nyák­ban. Pe­dig szép kez­dő fi­ze­tést ígér­tek, meg ott a va­do­nat­új posz­tó egyen­ru­ha… A ré­gi rend­őrök jó ré­sze át­állt a fel­ke­lők­höz, az­tán vagy disszi­dált, vagy ép­pen a ha­lá­los íté­le­tét vár­ta. Kel­lett vol­na az új, meg­bíz­ha­tó csa­pat, de nem tü­le­ked­tek a fi­a­ta­lok. A po­li­ti­kai rend­őr­sé­get meg még­se le­he­tett ki­ve­zé­nyel­ni köz­le­ke­dé­si jár­őr­nek… És ek­kor va­la­ki­nek ki­pat­tant a fe­jé­ből a nagy öt­let: zsa­rol­ni kell a gya­nú­sí­tot­ta­kat. Az­az fel kell aján­la­ni ne­kik a le­he­tő­sé­get. Vagy rend­őr lesz, vagy el­ítélt. Ta­nú ak­ko­ri­ban min­den­re akadt.

Sa­nyi, a har­ma­dik szom­szé­dunk fia nemrég sze­relt le a ka­to­na­ság­tól. Csi­nos meny­asszo­nya volt, a ta­vasz­ra ter­vez­ték az es­kü­vőt. Az ap­ja be­te­ges, szi­kár em­ber volt, té­len-nyá­ron kö­hé­cselt. In­kább csak be­se­gí­tett a fi­á­nak a gaz­da­ság­ba, ami­kor job­ban érez­te ma­gát. Úgy gon­dol­ta, az es­kü­vő után át is ad­ja az egé­szet a fi­a­ta­lok­nak.

– Kép­zel­je, szom­széd­asszony! – zo­kog­ta Sa­nyi any­ja nagy­anyám­nak. – Be­idéz­ték a Sany­i­mat a já­rá­si ka­pi­tány­ság­ra. Szem­be­sí­tet­ték va­la­mi so­rok­sá­ri em­ber­rel, aki rá­val­lott, hogy lát­ta va­la­hol Pes­ten a ba­ri­ká­don, ami­kor be­jöt­tek az oro­szok. Az én fi­am vál­tig ta­ga­dott, hogy ő éle­ti­be se lát­ta ezt az em­bert, de azt mond­ta ne­ki a nyo­mo­zó, az a ro­hadt ávós, hogy ő azt mond, amit akar, an­nak az em­ber­nek a val­lo­má­sa alap­ján bár­mi­kor föl­akaszt­hat­ják. Ha­csak… Ha­csak nem áll be rend­őr­nek. Ak­kor haj­lan­dók el­fe­lej­te­ni az egé­szet. Hát hal­lott még ilyen al­jas­sá­got?! Az én Sany­i­mat be­ruk­kol­tat­ni rend­őr­nek… Most el­en­ged­ték, de há­rom nap múl­va el­jön­nek a vá­la­szért.

– Rend­őr­nek? – ké­pedt el nagy­anyám. – Az­tán a gaz­da­ság­gal mi lesz? A ma­ga ura már nem bír­ja egye­dül.

– Ezt is mond­ta ne­kik a Sa­nyim, de hát ezek nem em­be­rek! Azt mond­ták rá, hogy majd a té­esz­csé meg­dó­goz­za azt a fő­det.

Nem telt be­le egy hét, lát­tuk Sa­nyit ha­za­jön­ni kék posz­tó rend­őr­egyen­ru­há­ban. Ha­ma­ro­san meg is tar­tot­ták az es­kü­vőt, és a fi­a­ta­lok át­köl­töz­tek a szom­széd fa­lu­ba va­la­mi szol­gá­la­ti la­kás­ba. At­tól kezd­ve na­gyon rit­kán járt fe­lénk. Ha jött is, in­kább csak es­te, sö­té­te­dés után.

Nagy, je­ges csönd bo­rult a fa­lu­ra. Bált nem ren­dez­het­tek, s a kocs­ma is kon­gott az üres­ség­től. Más­kor a tej­csar­nok kö­rül zsong­tak a le­gé­nyek. A lá­nyo­kat vár­ták, hogy az­tán el­kí­sér­jék őket az ar­té­zi kút­hoz kan­nát öb­lö­get­ni, s ha­zá­ig ci­pel­hes­sék a vi­zet. Most itt is min­den­ki si­e­tett, hogy le­he­tő­leg sö­té­te­dés előtt ha­za­ér­jen. So­se le­het tud­ni… S ha ne­tán még­is meg­állt a sar­kon két em­ber né­hány szót vál­ta­ni, a har­ma­dik fi­gyel­mez­tet­te őket a gyü­le­ke­zé­si ti­la­lom­ra.

A mű­hely­be se jött sen­ki. Se meg­ren­de­lő, se olyan, aki csak né­hány ba­rá­ti szó­ra nyi­tott vol­na be­. Unal­munk­ban el­kezd­tünk ren­dez­ked­ni apám­mal. Az egyik sa­rok­ban glé­dá­ba ál­lí­tot­tuk a desz­ka­hul­la­dé­kot: „Még jó le­het va­la­mi­re…” A má­sik­ban lá­dá­ba rak­tuk az ab­lak­üveg-ese­dé­ket. Nagy kincs volt ez ak­kor, még pult alól se le­he­tett ab­lak­üve­get sze­rez­ni. Da­ra­bok­ból rak­tuk össze az ab­lak­sze­me­ket, s gitt he­lyett – mert az se volt – há­rom­szög­le­tű­re vá­gott fa­léc­cel szö­gel­tük be, hogy ki ne po­tyog­jon. De bár­hogy pró­bál­tuk is el­fog­lal­ni ma­gun­kat, ott vib­rált köz­tünk a meg­fog­ha­tat­lan tü­rel­met­len­ség. Apám ki­né­zett az ab­la­kon, és a vál­lam­ra tet­te a ke­zét.

– Nézd, mi­lyen szép idő van – mond­ta. – Las­san ta­va­szo­dik. Akár el is kezd­het­nénk ki­nyit­ni a sző­lőt.

Az öt­le­tet tett kö­vet­te. A fé­szer­ből elő­ke­res­tük a hosszú po­fá­jú nyi­tó­ka­pát, föl­pat­tan­tunk a ke­rék­pár­ra, és meg se áll­tunk a sző­lő­ig. Tény­leg gyö­nyö­rű, ta­vaszt idé­ző dél­előtt volt. Se­hol egy fel­hő az égen, száz ág­ra sü­tött a nap, s a tá­vol­ban mint va­la­mi tün­dér­álom, re­me­gett, rin­gott a fel­szál­ló pá­ra. Még ko­pár volt a ha­tár, a fák csu­pasz ágai me­red­tek az ég fe­lé, meg a szom­széd fa­lu tor­nya. Szin­te kar­nyúj­tás­nyi­ra zsu­go­rod­tak a ki­lo­mé­te­rek. A vas­út­ál­lo­más­ra ve­ze­tő út alig több mint fél ki­lo­mé­ter­nyi­re le­he­tett tő­lünk. Jól lát­tuk az ar­ra já­ró ke­rék­pá­ro­so­kat meg a lo­va­i­kat ösz­tö­ké­lő fu­va­ro­so­kat. Ta­lál­gat­tuk, ki le­het az.

Egy­szer­re csak erős mo­tor­zaj, nyi­kor­gó csö­röm­pö­lés nyom­ta el a fu­va­ro­sok kur­jon­ga­tá­sát. A kö­ves­úton há­rom ha­tal­mas orosz tank vo­nult Kun­szent­mik­lós fe­lé. Apám ke­zé­ben meg­állt a szer­szám. Arc­vo­ná­sai meg­ke­mé­nyed­tek, el­for­dult, a föld­re kö­pött.

– Ad­ja Is­ten, hogy ez le­gyen az utol­só uta­tok!

Én meg a vál­lam­hoz emel­tem a ka­pát, s meg­cé­loz­tam ve­le a kö­zép­ső tan­kot.

– Ha Is­ten akar­ja, a ka­pa­nyél is el­sül­het – mond­tam. – Hát ak­kor most akar­ja!

Sze­ren­csé­re nem akar­ta. Apám vi­szont vil­lám­gyor­san ki­ütöt­te a ke­zem­ből a ka­pát, és le­rán­tott a föld­re. A ma­gas­ra hú­zott bo­roz­da­hát mind­ket­tőn­ket el­ta­kart. A tan­kok meg­tor­pan­tak. Az egyik­ből egy pe­risz­kóp emel­ke­dett ki. Kör­be­pász­táz­ta a vi­dé­ket. Egy kis ide­ig még né­ze­lőd­tek, az­tán föl­búg­tak a mo­to­rok, és las­san in­dul­tak to­vább.

– Sze­ren­csénk van, hogy ennyi­re si­et­nek va­la­ho­vá – mond­ta apám, és meg­tö­röl­te gyön­gyö­ző hom­lo­kát.

Ott­hon le­vél várt rám. A kun­szent­mik­ló­si gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja írt, hogy át­vesz­nek a má­so­dik fél­év­re, ha az el­ső­ből kü­lön­bö­ze­ti vizs­gát te­szek.

– Na lá­tod – si­mí­tot­ta meg a fe­je­met apám –, van úgy, hogy az a jobb, ha nem tel­je­sül az em­ber kí­ván­sá­ga. Hogy ké­szül­nél a vizs­gá­ra, ha még­is el­sült vol­na az a ka­pa­nyél?

T. Ágos­ton Lász­ló

::Nyomtatható változat::