Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Kré­nusz Jó­zsef, So­mo­gy­or­szág szü­löt­te négy év­ti­ze­dig volt a New York-i Met­ro­po­li­tan Ope­ra né­ző­té­ri fel­ügye­lő­je, s ti­zen­öt­ezer elő­adá­son vé­gez­te fe­le­lős­ség­tel­jes mun­ká­ját. A Met nép­sze­rű egyé­ni­sé­ge volt, hí­res éne­ke­sek kér­ték ki ta­ná­csát, nyug­díj­ba vo­nu­lá­sa­kor a vá­ros pol­gár­mes­te­re mél­tat­ta mun­ká­ját. Kré­nusz élő le­xi­kon. Ez al­ka­lom­mal az ame­ri­kai kon­ti­nens ope­rá­i­ról ő oszt­ja meg em­lé­ke­it ol­va­só­ink­kal.

Ame­ri­ka ze­nei éle­te igen fi­gye­lem­re­mél­tó, a ref­lek­tor­fény­ben ugyan csu­pán né­hány nagy ze­ne­kar áll, de min­den va­la­mi­re­va­ló vá­ros­nak meg­van a sa­ját együt­te­se. A hat­va­nas évek ele­jén, ami­kor meg­je­lent a do­bo­zos Co­ca-Co­la, a cím­kén min­dig ér­de­kes in­for­má­ci­ó­kat he­lyez­tek el „Tu­dod-e?” cím­ke alatt. Egy ilyen­ből ér­te­sül­tem ar­ról, hogy 1957-ben hat­van­hét ma­gyar kar­mes­ter dol­go­zott az Egye­sült Ál­la­mok­ban. Na­gyon nagy szám, s er­re büsz­kék is le­he­tünk. Az ope­ra­tár­su­la­tok is leg­több­ször a he­lyi ze­ne­kar­ra épí­te­nek, idény­tár­su­la­tok sze­re­pel­nek a szín­pa­do­kon.

A vi­lág ta­lán leg­is­mer­tebb ope­ra­há­za a New York-i Met­ro­po­li­tan. Le­gen­dák len­gik kö­rül, s ezek­nek a le­gen­dák­nak meg is van az alap­juk. A ré­gi Met ma már fo­ga­lom, de dol­goz­ni igen ne­héz volt ben­ne. A bel­ső csil­lo­gás mel­lett na­pon­ta szem­be­sül­tünk az­zal, hogy ki­csi a szín­pad. Ami­kor pél­dá­ul az Ai­dá­ban a sta­tisz­té­ria ki­vo­nult az egyik ol­da­lon, nem volt elég hely a szín­pad mö­gött vissza­men­ni, ezt az egyip­to­mi csa­pat – a já­ró­ke­lők de­rült­sé­gé­re – az ut­cán ol­dot­ta meg. De sok eset­ben a dísz­le­tek is az ut­cán áll­tak, ami ron­tot­ta a vá­ros­ké­pet. Rá­adá­sul a ház egy tó he­lyén épült, így a pin­ce te­le volt pat­kánnyal. Egy­szer a moszk­vai Bol­soj sze­re­pelt New York­ban, s a Hattyúk ta­va dísz­elő­adá­sán – a tán­cos­nők nagy ri­a­dal­má­ra – a süllyesz­tők­ből több száz rág­csá­ló vo­nult fel a szín­pad­ra. A ré­gi né­ző­té­ren négy­ezer em­ber fog­lal­ha­tott he­lyet, de nyolc-ki­lenc­száz olyan hely volt, ahon­nan nem vagy csak na­gyon rosszul le­he­tett lát­ni.

1967-ben nyi­tot­ták meg a Met­ro­po­li­tan­nak is he­lyet adó Lin­coln Cen­tert. Az új Met­ben há­rom­ezer-nyolc­száz ülő- és két­száz ál­ló­hely vár­ja ide­á­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött a ven­dé­ge­ket, akik kis kép­er­nyőn, négy nyel­ven kö­vet­he­tik az ope­ra szö­ve­gét. Ki­vá­ló az in­téz­mény pro­mó­ci­ó­ja is. A rá­dió­köz­ve­tí­té­sek már rég­óta is­mer­tek, újab­ban pe­dig a vi­lág több vá­ro­sá­ban film­szín­há­zi kö­rül­mé­nyek kö­zött le­het kö­vet­ni az elő­adá­so­kat. A Met­ben rang éne­kel­ni, s a ve­ze­tő­ség min­dig a vi­lág leg­hí­re­sebb éne­ke­se­it szer­ződ­te­ti.

Ta­lán ke­ve­sen tud­ják, hogy a vi­lág­vá­ros má­sik fel­leg­vá­rát, a New York Ci­ty Ope­rát Ha­lász Lász­ló, a nyolc éve el­hunyt ne­ves ma­gyar kar­mes­ter ala­pí­tot­ta 1939-ben. Az Eu­ró­pá­ban már ne­vet szer­zett mű­vészt Tosc­ani­ni hív­ta ki Ame­ri­ká­ba. Ha­lász egy­szer tisz­tel­gő lá­to­ga­tást tett Fi­o­rel­lo Hen­ry La Gu­ar­di­á­nál, a vá­ros pol­gár­mes­te­ré­nél (ne­vét ma re­pü­lő­tér őr­zi). Nem le­het­tek nyel­vi prob­lé­má­ik: La Gu­ar­dia egy­részt ma­gyar szár­ma­zá­sa mi­att, más­részt mert so­ká­ig a bu­da­pes­ti ame­ri­kai nagy­kö­vet­sé­gen dol­go­zott, jól be­szélt ma­gya­rul. Ha­lász meg­győz­te a po­li­ti­kust, hogy New York el tud tar­ta­ni még egy ope­rát. Meg­nyi­tá­sá­hoz meg is kap­ta a se­gít­sé­get. Va­ló­ban, a met­ro­po­lis új ze­nei cent­rum­mal gaz­da­go­dott, ahol a fi­a­tal ame­ri­kai te­het­sé­gek is be­mu­tat­koz­hat­nak, és pro­fil­já­nál fog­va kí­sér­le­ti elő­adá­sok­ra is nyi­tot­tabb. De szá­mos eu­ró­pai mű ame­ri­kai ős­be­mu­ta­tó­ja is a Ci­ty­hez fű­ző­dik, itt is­mer­het­te meg a kö­zön­ség Ric­hard Strauss Ari­ad­né Na­xosz szi­ge­tén cí­mű mű­vét. A két ope­ra na­gyon jól meg­fér egy­más­sal, s gyak­ran ki is se­gí­tik egy­mást.

S most men­jünk „vi­dék­re”. A Sa­int Lo­u­is-i ope­ra a há­bo­rú után volt zenitjén, Zin­ka Mi­lanov, Jus­si Björ­ling ked­venc fel­lé­pé­si he­lye volt, de Ma­rio Del Mo­na­co is gyak­ran ki­rán­dult a Mis­sis­si­ppi és a Mis­sou­ri part­ján épült vá­ros­ba. A mű­vé­szek ki­csit edző­pá­lyá­nak is hasz­nál­ták: itt, mi­előtt a Met­ben be­mu­tat­koz­tak vol­na, koc­ká­zat­men­te­sen ki­pró­bál­hat­ták új sze­re­pe­i­ket. Ma­gyar vo­nat­ko­zá­sa is van a vá­ros­nak, a már em­lí­tett Ha­lász Lász­ló gyak­ran ve­zé­nyelt Sa­int Lo­u­is­ban. A gaz­da­sá­gi ne­héz­sé­gek mi­att az ope­ra fé­nye egy ki­csit meg­ko­pott, ré­gi hír­ne­vé­ből él.

Se­att­le a szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­rá­ra ala­poz­ta ope­ra­kul­tú­rá­ját, ko­ráb­ban gyak­ran sze­re­pelt a szép fek­vé­sű vá­ros­ban a Met­ro­po­li­tan Ope­ra is. Mi­kor anya­gi for­rá­sok hí­ján a tur­nék el­ma­rad­tak, Se­att­le a het­ve­nes évek ele­jén sa­ját tár­su­la­tot ver­bu­vált Glynn Ross ve­ze­té­sé­vel. A pá­rat­lan ener­gi­á­jú me­ne­dzser Wag­ner-ra­jon­gó volt, így nem vé­let­len, hogy min­den év­ben Ring fesz­ti­vált ren­dez­nek a vá­ros­ban. Az ese­mény­so­ro­zat fel­len­dí­tet­te a kul­tu­rá­lis tu­riz­must is, a ze­ne­ra­jon­gók a vi­lág min­den ré­szé­ről ér­kez­nek, a messzi vá­rost te­hát fel­fe­dez­ték.

A phi­la­del­phi­ai ope­ra is nép­sze­rű volt az éne­ke­sek kö­ré­ben, Fran­co Co­rel­li az ot­ta­ni be­mu­ta­tó s part­ne­re, Joan Sut­her­land ked­vé­ért ta­nul­ta meg Fa­ust sze­re­pét. Több más nagy elő­adás is fű­ző­dik a ne­vé­hez, a phi­la­del­phi­ai Ro­meo-, Wert­her-, Di­ck John­son- (A Nyu­gat lá­nya) ala­kí­tá­sa már ze­ne­tör­té­ne­lem. Nic­o­lai Ged­da is le­tet­te név­je­gyét „Philly­ben”: Bel­li­ni A pu­ri­tá­nok cí­mű mű­vé­nek du­ett­jé­ben egy fel­ső F-fel káp­ráz­tat­ta el a kö­zön­sé­get. Ha­son­ló mu­tat­vány­ra itt nem tu­dunk más pél­dát.

A chi­ca­gói ope­ra­élet mél­tán hí­res volt, két ope­ra­tár­su­lat is mű­kö­dött a vá­ros­ban. Leg­hí­re­sebb egyé­ni­sé­ge az 1910-es évek­től mint­egy két év­ti­ze­dig Mary Gar­den volt, akit a kri­ti­ku­sok „az ope­ra Sa­rah Bern­hardt­ja” meg­tisz­te­lő ti­tu­lus­sal il­let­tek. A wale­si éne­kes leg­hí­re­sebb sze­re­pe a Tha­is volt, ame­lyet a film­koc­kák is meg­örö­kí­tet­tek. Saj­nos vi­szont egy 1957-es le­gen­dás Tru­ba­dúr­ról sem­mi­lyen föl­vé­tel nem ma­radt fenn. Az év­szá­zad Tru­ba­dúr­já­nak ki­ki­ál­tott elő­adá­son Ma­ria Cal­las, Jus­si Björl­ing és Gi­u­li­et­ta Si­mi­on­ato lép­tek fel.

De még foly­tat­hat­nánk a sort, szá­mos kis tár­su­lat­ról le­het­ne meg­em­lé­kez­ni. Pél­dá­ul a San­ta Fé-i Ope­ra­ház­nak szé­les a re­per­to­ár­ja, s a te­he­tős nyug­dí­ja­sok­nak kö­szön­he­tő­en anya­gi­lag is füg­get­len. No­ha idő­sebb a kö­zön­ség, az in­téz­mény ér­de­kes mó­don szí­ve­sen kí­sér­le­te­zik mo­dern mű­vek be­mu­ta­tá­sá­val.

At­lan­tá­ban az el­múlt év­ben meg­nyi­tott kul­tu­rá­lis köz­pont­ban ka­pott he­lyet az ope­ra­tár­su­lat. A Cleve­landi Ope­ra, ha­son­ló­an az egy­ko­ri Dé­ry­né Szín­ház­hoz, gyak­ran jár vi­dék­re, re­per­to­ár­ju­kon több ame­ri­kai mű is sze­re­pel. A külhoni szerzők mű­veit gyak­ran ala­kít­ják a he­lyi íz­lés­vi­lág­hoz, így Kál­mán Im­re Csár­dás­ki­rály­nő­je itt Prin­cess from Chi­ca­go (Chi­ca­gói her­ceg­nő) cím­mel ara­tott si­kert.

Néz­zünk kö­rül ki­csit dé­lebb­re. Me­xi­kóváros hí­res ope­rá­ja a Pa­la­cio de Bel­las Ar­tes. Az im­po­záns épü­let egy ha­tal­mas tér kö­ze­pén he­lyez­ke­dik el. A leg­je­len­tő­sebb éne­ke­sek sze­re­pel­tek szín­pa­dán. Két ko­ráb­bi elő­adás ma­rad em­lé­ke­ze­tes: a ma­gyar Svéd Sán­dor 1947-ben a Tos­cá­ban Scarpi­a­ként ara­tott pá­rat­lan si­kert, part­ne­rei Stel­la Ro­man és Fer­ruc­cio Tag­lia­vi­ni vol­tak. Az ope­ra az öt­ve­nes évek­ben él­te fény­ko­rát, eb­ből az idő­ből egy Ai­da-elő­adás vo­nult be az ope­ra­tör­té­ne­lem­be. Ma­rio Del Mo­na­co pá­lyá­ja csú­csán Ra­da­mest éne­kelt, part­ne­re Ma­ria Cal­las volt. Mo­na­co már az el­ső per­cek­ben a Ce­les­te Ai­da fre­ne­ti­kus elő­adá­sá­val meg­ad­ta az est han­gu­la­tát, s vé­gig csil­log­tat­ta pá­rat­lan hang­ját. Ezt Cal­las a má­so­dik fel­vo­nás vé­gé­ig bír­ta ide­gek­kel, majd ke­zé­be vet­te az irá­nyí­tást, s a zá­ró­je­le­net­ben egy ma­gas F-fel tet­te fel a ko­ro­nát sa­ját fe­jé­re. A kö­zön­ség csak nyert e presz­tízs­har­con.

A pe­rui ope­ra ki­esik a lá­tó­kör­ből, de min­den bi­zonnyal nem le­het rossz, ha olyan hí­res­sé­ge­ket adott a vi­lág­nak, mint Ju­an Di­e­go Flo­res, aki az utób­bi idő­ben si­kert si­ker­re hal­moz a Met­ben. Nem­ré­gi­ben fe­lejt­he­tet­len volt Do­ni­zet­ti Az ez­red lá­nya cí­mű ope­rá­já­ban To­nio sze­re­pé­ben. A fi­gu­rát egy­kor Pa­va­rot­ti vit­te vi­lág­si­ker­re, fő­leg a nagy­ári­á­ban lé­vő ki­lenc ma­gas C-nek a pá­rat­lan ki­ének­lé­sé­vel. Flo­res er­re is rá­ígért, egye­dül­ál­ló­an az ope­ra tör­té­ne­té­ben meg­is­mé­tel­te az ári­át. A kö­zön­ség ter­mé­sze­te­sen tom­bolt, s a dél-ame­ri­kai éne­kest a kri­ti­ka is az egek­be emel­te.

Nem le­het tel­jes a lis­ta Dél-Ame­ri­ka leg­hí­re­sebb ope­ra­há­za, a Bu­e­nos Ai­res-i Te­at­ro Co­lón nél­kül. Né­ző­te­re majd­nem a Me­té­vel ve­tek­szik, há­rom és fél ezer em­ber lá­to­gat­hat­ja es­tén­ként.

Ve­ze­tő kar­mes­te­re­i­nek lis­tá­ja pa­rá­dés: Tosc­ani­ni, Busch, Kle­i­ber, Karl Böhm, Tul­lio Se­ra­fin ne­ve dí­sze­leg a di­cső­ség­táb­lán, az éne­ke­sek név­so­ra ha­son­ló­an pa­zar. Több hí­res ma­gyar éne­kes is si­ker­rel mé­re­tett meg Ar­gen­tí­na fő­vá­ro­sá­ban, kö­zöt­tük Kó­nya Sán­dor és Pa­ta­ky Kál­mán is. Kó­nya fel­lé­pé­sé­ről egy fé­lig le­gá­lis, 1970-ben ké­szült hang­fel­vé­tel is ma­radt az utó­kor­ra, Of­fen­bach Hoff­mann me­sé­i­nek cím­sze­re­pét ének­li, part­ne­rei a hí­res fran­cia ko­lo­ra­túr­szop­rán, Ma­dy Mes­plé és az ugyan­csak jó ne­vű ba­ri­ton, Gab­ri­el Bac­qui­er. A he­lyen­ként igen za­jos fel­vé­tel­ből is ki­ve­he­tő az elő­adás jó han­gu­la­ta.

A ki­vá­ló lí­rai te­nor, Pa­ta­ky Kál­mán éle­te is össze­for­rott e szín­ház­zal. A há­bo­rú előtt öt éva­dot éne­kelt vé­gig, a dél-ame­ri­kai ma­gyar emig­rá­ció ün­ne­pel­te, s az ar­gen­tin ope­ra­ba­rá­tok is szí­vük­be zár­ták. A há­bo­rú után a már be­teg mű­vész egy­ko­ri si­ke­re­i­nek szín­te­rén, Ar­gen­tí­ná­ba ál­mod­ta meg kar­ri­er­je foly­ta­tá­sát, de a sors más­ként dön­tött.

Pa­ta­ky gyak­ran el­me­sélt egy vi­dám ese­tet, amely a Lam­mer­moo­ri Lu­cia elő­adá­sa köz­ben tör­tént. Fő­hő­se egy macs­ka volt. A tra­gi­kus sír­je­le­net­nél a paj­kos ra­ga­do­zó fel­má­szott Ed­gar jel­me­zé­re, s Pa­ta­ky hi­á­ba ráz­ta le, a ci­ca to­vább­ra is nagy­je­le­ne­tet ren­de­zett a szín­pa­don. A kö­zön­ség per­sze gu­rult a ne­ve­tés­től. A füg­gönyt sür­gő­sen le­en­ged­ték, s a kö­zön­ség dü­bör­gő taps­sal kö­ve­tel­te Pa­ta­kyt a füg­göny elé. A mű­vész ne­mes bosszút állt: a macs­kát dob­ta ki a ri­val­da­fény­be.

Lejegyezte: Cser­mák Zol­tán

::Nyomtatható változat::