Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Va­la­ki azt mond­ta egy­szer, a ha­tár­idő a leg­jobb mú­zsa…” – gon­dol­ta az író, mi­köz­ben ide­ge­sen fel-alá jár­kált a la­kás­ban. Ami azt il­le­ti, a le­adá­si ha­tár­idő vé­sze­sen kö­ze­le­dett. A na­pi­lap szer­kesz­tő­sé­ge jegy­ze­tet várt tő­le a szom­ba­ti szám­ba, de a mú­zsát – nem a ha­tár­időt, a má­si­kat, aki­nek a hom­lok­csók­ját vár­ják az al­ko­tó em­be­rek – va­la­hol el­té­rít­het­ték, ed­dig nem volt ér­ke­zé­se meg­lá­to­gat­ni az írót, hiszen csak nem akart el­ké­szül­ni az a frá­nya kéz­irat.

Kiss-Hor­váth Gé­za na­gyot só­haj­tott, és új­ra le­ült a szá­mí­tó­gép elé. Ne­ki­fu­tott megint. Órá­kon ke­resz­tül kí­sér­le­te­zett, hi­á­ba. Az­tán dü­höd­ten fel­pat­tant, vet­te a ka­bát­ját, és el­in­dult, hogy ki­szel­lőz­tes­se a fe­jét.

Fi­gyel­met­len volt, oly­annyi­ra, hogy a lép­cső­ház­ban ne­ki­üt­kö­zött Ámb­ris Ma­ris­ká­nak.

– Tisz­te­le­tem az író úr­nak! – üd­vö­zöl­te őt a nő, majd mi­u­tán vé­gig­né­zett Kiss-Hor­vát­hon, így szólt:

– Ne ha­ra­gud­jon már, hogy ilyet kér­de­zek, de mi a baj?

– Sem­mi ko­moly, épp csak nem tu­dom, mi­ről ír­jak… – hang­zott a vá­lasz.

– Hát ír­ja meg az én tör­té­ne­te­met, ha gon­dol­ja. Jöj­jön be, író úr, el­mon­dom!

Az író meg­le­pő­dött, de nem mu­tat­ta, el­fo­gad­ta az in­vi­tá­lást, és kö­vet­te Ámb­ris Ma­ris­kát a csöpp föld­szin­ti la­kás­ba. Köz­ben azon tű­nő­dött, hogy ha most nem lesz is be­lő­le írás, már az meg­ér­te, hogy itt le­het. Hi­szen be­ku­kucs­kál­hat va­la­ki­nek az éle­té­be… az­tán ki tud­ja, mi sül­het még ki be­lő­le.

Le­ült a ko­pott dí­vány­ra, és vá­ra­ko­zás­tel­je­sen a nő­re emel­te te­kin­te­tét. Tu­laj­don­kép­pen most néz­te meg elő­ször iga­zán. Ma­ris­ka ha­ja őszült, ar­cát ezer ba­ráz­da szántotta, kör­me­it sár­gá­ra szí­nez­te a ni­ko­tin.

Ámb­ris Ma­ris­ka meg­érez­te a fe­lé ára­dó kí­ván­csi­sá­got és bi­zal­mat. De mi­előtt hal­kan, szé­gyen­lő­sen be­le­fo­gott vol­na éle­te tör­té­ne­té­be, így szólt:

– Ne ha­ra­gud­jon már az író úr, hogy csak úgy meg­szó­lí­tot­tam, de tud­ja, né­ha olyan jó len­ne be­szél­get­ni va­la­ki­vel, és én még nem na­gyon is­me­rek sen­kit eb­ben a ház­ban. Le­het, hogy nem is ta­lál­ja olyan ér­de­kes­nek a tör­té­ne­te­met, de azt gon­dol­tam, hogy az olyan író­em­ber, mint ma­ga, ta­lán csak ka­nya­rít be­lő­le va­la­mit.

Szó­val az úgy volt, ké­rem szé­pen, hogy én egy nap el­ha­tá­roz­tam, meg­tudom, mi­ért ért en­gem annyi szen­ve­dés eb­ben az élet­ben. Tet­szik tud­ni, fa­lu­ról jöt­tem én fel a fő­vá­ros­ba nem is olyan ré­gen. A kis há­za­mat si­ke­rült pénz­zé ten­nem, és ez nagy szó, ugye, a mai ne­héz vi­lág­ba’. Rá­adá­sul még ezt a kis la­kást is meg tud­tam ven­ni ma­gam­nak itt a Jó­zsef­vá­ros­ba’. Igaz, csak húsz négy­zet­mé­ter, de meg­van ben­ne min­den, ami kell, hű­tő, re­zsó, zu­ha­nyo­zó… És hát még­is­csak az enyém, tud­ja. És rá­adá­sul még ál­lá­som is van, ké­rem, reg­gel hat­tól dél­után ket­tő­ig dol­goz­ha­tok a bolt­ban, tud­ja, pa­ko­lom az árut ha­vi hat­van­ezer net­tó­ért.

Száz szó­nak is egy a vé­ge, egyik reg­gel egy pa­pot lát­tam be­jön­ni a bolt­ba. Mind­járt tud­tam, hogy af­fé­le, mert fe­ke­te ing volt raj­ta, a nya­ká­nál meg az a kis fe­hér csík, mint a mi plé­bá­no­sunk­nak is a fa­lu­ban. Ko­rán volt, nem volt sok ve­vő, és va­la­hogy szó­ba ele­gyed­tünk, egy idő után hí­vott is az atya a temp­lo­má­ba. „Gye­re, lá­nyom, mi­sé­re, ott majd meg­vi­gasz­tal az Is­ten, meg­lá­tod” – aszon­ta. De én nem bó­lin­tot­tam rá, csak azt ígér­tem meg ne­ki, hogy egy­szer majd meg­ke­re­sem, hogy me­sél­jen má’ ne­kem a szen­ve­dés­ről.

El is men­tem a na­pok­ban, mert tud­ja, nem fért a fe­jem­be, hogy mér’ vert en­gem az anyám, ha kel­lett, ha nem. És az apám mér’ ivott annyit, hogy me­ne­kül­nünk kel­lett elő­le, ki a hi­deg éj­sza­ká­ba? És mér’ nem fájt ne­kem, ami­kor meg­halt az öreg? Mer’ tud­ja, szin­te örül­tem, ami­kor a sír­ásók dob­ták rá a hi­deg, fe­ke­te föl­det…

Egye­dül ma­rad­tunk hát anyám­mal, de ha­mar meg­halt ő is, az or­vos sze­rint a sok ve­rést nem bír­ta a szer­ve­ze­te. Pe­dig ő már csak olyan volt, hogy so­ha nem lá­zadt a sor­sa el­len, min­dig azt mond­ta: „Tu­dod, lá­nyom, min­den­ki­nek meg­van a ma­ga ke­reszt­je”…

Én fi­a­tal vol­tam még ak­kor, ami­kor el­ment az anyám, gon­dol­tam, ide­je vol­na már férj­hez men­ni, hoz­zá is men­tem hát gyor­san a Jós­ká­hoz, mert már rég ke­rül­ge­tett en­gem. Szép bar­na sze­me és kac­ki­ás baj­sza volt az én em­be­rem­nek. So­kat dol­go­zott, volt kis föl­dünk, ke­vés­ke jó­szá­gunk, gya­ra­pod­tunk szé­pen, ahogy men­tek az évek. Gye­re­künk nem szü­le­tett, va­la­mi­ért így volt ez meg­ír­va. Nem vert az én uram, áld­ja meg az Is­ten, még csak nem is ivott, gon­dol­tam is né­ha, mi­vel szol­gál­tam én meg ezt a nagy sze­ren­csét…?

Az­tán egy nap, ami­kor fá­ért ment az er­dő­re, le­lőt­te egy va­dász, aszon­ta, vé­let­len ta­lál­ta el őtet, mi­nek kó­dor­gott ar­ra, ahol pus­kás em­be­rek jár­nak. Mit te­het­tem, men­tem új­ra a te­me­tő­be. Most ott nyu­go­szik az uram is a fa­lu­vé­gen, a szü­lei mel­lett. Ami­kor a Jós­kám el­ment, ne­kem már nem volt ma­ra­dá­som, tud­ja, ezér’ va­gyok most itt eb­be’ a nagy, han­gos vá­ros­ba’.

Nem­so­ká töl­töm be a negy­ven­ötöt. Már nem vá­rok nagy dol­go­kat az élet­től. Ezt me­sél­tem én el nem­rég an­nak az atyá­nak, és ar­ra vár­tam, hogy ő majd meg­mond­ja ne­kem, mi vég­re is volt az a sok mun­ka, gyász és küz­de­lem az éle­tem­be’. De ő ke­ve­set be­szélt. Csak né­zett rám a nagy bar­na sze­me­i­vel, fi­gyel­me­sen hall­ga­tott, né­ha-né­ha bó­lin­tott. Mi­előtt el­jöt­tem tő­le, még imád­koz­tunk is. Már­mint ő imád­ko­zott. Én meg vol­tam szep­pen­ve erő­sen, nem va­gyok én eh­hez hoz­zá­szok­va, nem így vol­tam én ne­vel­ve, ké­rem. Fél­ve te­kin­get­tem a pap­ra, de ami­kor lát­tam és érez­tem, hogy mi­lyen nyu­ga­lom és sze­re­tet árad be­lő­le, ar­ra gon­dol­tam, el­jö­vök én még ide hoz­zá majd más­kor is, tán még el­me­gyek a mi­sé­re is, hogy töb­bet hall­jak az Is­ten­ről.

Ugye nem ha­rag­szik, író úr, hogy ra­bol­tam az ide­jét? Le­het eb­ből va­la­mi írása magának…?

Gaz­dag Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::