Keresztény szemmel

Hoz­zá­szó­lás He­ré­nyi Ist­ván írá­sá­hoz

Hozzászólás a cikkhez

El­ső gon­do­la­tom Herényi Istvánnak az Evan­gé­li­kus Élet jú­li­us 26-i és au­gusz­tus 2-i szá­má­ban meg­je­lent írása ol­vas­tán ez volt: a bib­li­ai szö­ve­gek több mint ezer­ki­lenc­száz év­vel ez­előt­ti hall­ga­tók­nak szól­tak.

Mi­vel a Bib­lia Is­ten sza­va em­be­ri szó­ban, van, akit így is szí­ven ta­lál, de ter­mé­sze­tes, hogy tol­má­csol­ni kell. Vi­szont a „fel­vi­lá­go­so­dás”, vagy­is hogy az eszün­ket min­de­nek – és fő­leg Is­ten sza­va – fö­lé emel­jük, a re­for­má­ci­ó­nak ide­gen szel­lem­től nem­zett iker­test­vé­re.

Ha a temp­lo­mi be­széd nem Is­ten igé­jét tol­má­csol­ja és al­kal­maz­za, mi­nek ér­te temp­lom­ba men­ni? De ha azt pró­bál­ja, ak­kor „mit szól be­lé az én dol­gom­ba?!” Ha má­so­kat bí­rál, az le­het ér­de­kes, azt jó hall­gat­ni – de ez leg­jobb eset­ben ön­tu­da­to­mat hiz­lal­ja.

A nép­sze­rű anyag­el­vű-anya­gi­as gon­dol­ko­dás tár­sa­dal­munk több­sé­gé­ben meg­ma­radt a mar­xiz­mus ha­ta­lom­vesz­té­se után is. Akik a ter­mé­szet­fö­löt­ti ta­ga­dá­sá­tól meg­csö­mör­löt­tek, ta­lá­lom­ra kós­tol­nak be­lé a gom­ba­mód bur­ján­zó, (meg­té­vesz­tő­en) egy­ház­nak ne­ve­zett val­lás­fé­lék ízesen bó­dí­tó kí­ná­la­tá­ba.

Az is­ten­tisz­te­let kö­tött ré­szei ke­ve­se­ket szó­lí­ta­nak meg, fő­leg, ha teo­ló­gi­a­i­lag le van­nak tom­pít­va, vagy ha a hall­ga­tók-együtt­mon­dók nem kom­pe­ten­sek (nem ér­tik). Az is­ten­tisz­te­le­ten nem­ csak mi tisz­tel­jük meg Is­tent, er­re ne­ki nincs szük­sé­ge. Is­ten akar meg­tisz­tel­ni, „meg­em­be­rel­ni” en­gem és té­ged, hogy meg­em­be­rel­jük ma­gun­kat. Meg akar szó­lí­ta­ni er­re ké­pes és ké­pe­sí­tett szol­gái ál­tal. Per­sze ezt más­képp is te­he­ti, „kés­lel­te­tett ha­tá­sú” em­be­rei (szent­írók, szü­le­ink, nagy­szü­le­ink, hit­ok­ta­tó­ink stb.) ese­mé­nyek­től „be­gyúj­tott” ha­tá­sá­val.

A temp­lo­mi be­széd­be nem il­lik be­lé­szól­ni, mert nem a Par­la­ment­ben va­gyunk, sem is­ko­lá­ban (kis­is­ko­lá­tól a nagy­mes­te­rek to­vább­kép­zé­sé­ig). De a „nem gyen­gén be­prog­ra­mo­zott”, sőt eszét hasz­ná­ló ige­hir­de­tő ma­ga is föl­ve­szi „az ör­dög ügy­véd­je” sze­re­pét, és ki­mond­ja az el­len­ke­ző gon­do­la­to­kat. Csak ar­ra vi­gyáz, hogy ne ezek ma­rad­ja­nak (az össze­füg­gés­ből ki­sza­kít­va) a hall­ga­tó­ban.

Jó két év­szá­za­da a lel­ki álom­ból éb­re­dő fin­nek a nem igét tol­má­cso­ló pré­di­ká­ci­ót is meg­hall­gat­ták, és mind­ad­dig, amíg Mi­atyánk is el­hang­zott a temp­lom­ban, oda­csó­na­káz­tak. Ugyan­ak­kor tar­tot­tak nem temp­lo­mi, nyílt, min­den­kit szó­hoz jut­ta­tó úgy­ne­ve­zett szeu­ra­to­kat is. (En­nek ha­gyo­má­nya annyi­ra meg­ma­radt, hogy nem val­lá­sos tár­sa­sá­gok is tar­ta­nak pél­dá­ul ha­lot­ti szeu­ra­tot.)

Ok­ta­tá­sunk ál­ta­lá­ban csak lát­szó­lag in­ter­ak­tív, mert úgy­ne­ve­zett teszt­kér­dé­sek­re kell fe­lel­ni (há­rom vá­lasz kö­zül me­lyik jó?). A vér­on­tá­son túl­ju­tó jó­lé­ti szo­ci­a­lis­ta dik­ta­tú­ra – mint min­den po­li­ti­kai, osz­tály-, nem­ze­ti­sé­gi, gaz­da­sá­gi vagy ka­to­nai dik­ta­tú­ra – nem sze­re­ti az ön­ál­ló gon­dol­ko­dást. Csak a szem­el­len­ző­set. Az an­ti­dik­ta­tú­rát ját­szó új sza­ba­dos­ság pe­dig ser­ken­ti az el­bur­ján­zó meg­fon­to­lat­lan tév­esz­mé­ket.

Ma­gam olyat so­sem mond­tam vagy je­len­tet­tem ki szó­szé­ken, bib­lia­órán stb. vagy lel­ki be­szél­ge­tés­ben, ami­ről nem vol­tam meg­győ­ződ­ve, vagy ami­ről nem volt elég­sé­ges is­me­re­tem. Az is­ten­tisz­te­le­ti al­kal­mak vé­gén pe­dig nem­csak kéz­fo­gás­ra ál­lok a ka­pu­ba, ha­nem elő­re meg­mon­dom, hogy kö­szö­net­tel fo­ga­dom, ha va­la­ki sze­ret­ne va­la­mit mon­da­ni vagy kér­dez­ni.

Nem árt hang­sza­lag­ra ven­ni a pré­di­ká­ci­ót. Nem­egy­szer tör­tént, hogy hall­ga­tóm el­kér­te a sze­rin­te ér­té­kes be­szé­de­met.

Van, hogy egy jó pré­di­ká­ció sem szó­lít meg en­gem sze­mé­lye­sen, de szük­sé­gem van hit­mé­lyí­tés­re, ta­ní­tás­ra is. Le­het, hogy egy – leg­föl­jebb húsz­per­ces – pré­di­ká­ci­ó­ból egyet­len mon­dat fog meg va­la­kit, de tud­juk, a gyógy­szer mil­li­gram­mnyi ha­tó­anya­gá­hoz több cen­ti­gram­mnyi kí­sé­rő­anyag tar­to­zik. Hogy ki­re ho­gyan hat a „hal­lott be­széd”, az nem­csak a pa­pon, de a hall­ga­tón is mú­lik.

Az alap­ige ál­ta­lá­ban tol­má­cso­lást kí­ván. Ha jól fel­épí­tett és em­lé­ke­zet­ben tart­ha­tó a pré­di­ká­ció, van fő mon­da­ni­va­ló­ja, és an­nak van meg­je­gyez­he­tő (kel­lő­en meg­is­mé­telt) há­rom pont­ja, ak­kor a ti­zen­öt-húsz perc he­lyett elég le­het har­mad­annyi is.

Nem tu­dom, ma mennyi pré­di­ká­lás­tant (ho­mi­le­ti­kát) ta­ní­ta­nak a hit­tu­do­má­nyi egye­te­men – és fő­leg, hogy mit –, de azt lá­tom, hogy kez­dő hall­ga­tót is ki­kül­dünk szup­li­kál­ni.

A mi időnk­ben Kiss Je­nő pro­fesszor egy év alatt vé­gig­ma­gya­ráz­ta pél­dá­ul a két ko­rinthu­si le­ve­let (leg­alább ál­ta­lá­nos tá­jé­koz­ta­tá­sul), vi­szont Kar­ner Ká­roly csak egy-egy tö­re­dé­két mond­ta el a ka­ted­rá­ról egy-egy – sze­ren­csé­re nyom­ta­tás­ban is el­ér­he­tő – igen ala­pos új­szö­vet­sé­gi írás­ma­gya­rá­zatá­nak.

Mi a hely­zet ak­kor, ha a lel­kész az alap­igé­ről nem tud ele­get mon­da­ni? Nos, a tex­tus pár­hu­za­mos he­lye­it már a meg­ér­tés­hez is meg kell néz­ni. (A pré­di­ká­lás stresszét al­ko­hol­lal ol­dó lel­kész test­vér Bib­li­á­já­ban „nem volt ben­ne” 3Móz 10,9–11; Ez 44,21.23; Ef 5,13.)

Több­pa­pos gyü­le­ke­zet­ben eset­leg nem a pré­di­ká­ció szép­sé­ge, ha­nem igaz­sá­ga mi­att vá­lo­gat né­mely hí­vünk a lel­ké­szek kö­zött. Saj­nos egy­há­zunk­ban nem­csak az er­köl­csi és igaz­ga­tá­si fe­gye­lem gyen­ge (eny­hén szól­va), de a li­tur­gia- (ami vi­ta tár­gya le­het!) és a tan­fe­gye­lem is.

Ha nem érek rá pré­di­ká­ci­ó­mat meg­ta­nul­ni leg­alább annyi­ra, hogy „pus­ká­ból” be­szél­jek, baj van. De mi­kor egész he­ti ci­vil mun­kánk után né­met is­ten­tisz­te­let tar­tá­sá­ra ké­szül­tünk éj­jel kö­zö­sen né­met anya­nyel­vű fe­le­sé­gem­mel: ha csak váz­la­tig ju­tot­tunk, ő be­szélt; ha meg ki­dol­go­zott szö­ve­gem volt, azt bi­zony én (fé­lig pus­káz­va) ol­vas­tam.

Van or­szág, ahol a nem ol­va­sott pré­di­ká­ci­ót rög­tön­zés­nek, ké­szü­let­len­ség­nek tart­ják. – A li­tur­gi­kus szö­ve­ge­ket ol­vas­ni kell, hogy el ne hi­báz­zuk! (Én már hi­báz­tam a Mi­atyánk­ban is!)

A lel­ké­szek túl­ter­helt­sé­ge ab­ból is adó­dik, hogy sok he­lyütt ne­kik kell szer­ve­zők­nek, köz­gaz­dá­szok­nak stb. len­ni­ük. Pe­dig eh­hez nem kell öt-hat év teo­ló­gia.

Ré­gi mon­dás, hogy a pap hat na­pon át lát­ha­tat­lan, a he­te­di­ken ért­he­tet­len. Ez le­het a pap hi­bá­ja, de a hall­ga­tók „egy­há­zi mű­ve­let­len­sé­gé­nek” a kö­vet­kez­mé­nye is. Én min­den­eset­re (az ér­tel­mi­sé­gi né­met szol­gá­la­to­mon kí­vül) úgy igye­kez­tem be­szél­ni, hogy a hat­ele­mi­sek is ért­sék, de ha dip­lo­má­sok is hall­gat­nak, azok se érez­zék szín­vo­nal­ta­lan­nak.

Más­fél ge­ne­rá­ci­ót el­vesz­tet­tünk a párt­ál­la­mi év­ti­ze­dek­ben. Amit nem be­csü­lünk, azt el­ve­he­ti Is­ten. Aho­gyan az a szer­vünk, ame­lyi­ket nem hasz­nál­juk, sor­vad. – De há­la Is­ten­nek, van­nak fel­nőtt­ke­reszt­sé­gek.

Az ide­jét­múlt (?) kö­te­le­ző pré­di­ká­ció he­lyett mit ja­va­sol He­ré­nyi István va­sár­nap dél­előtt­re? Ha­gyo­má­nyos vagy sza­bad li­tur­gi­át, Ta­más-mi­sét? Jó szö­ve­gű gi­tá­ros mi­sét? Vagy „di­csér­jé­tek az Úr ne­vét tánc­cal” (Zsolt 150,4)?!

Ró­ma na­gyot vesz­tett a la­tin mi­se tel­jes el­ha­gyá­sá­val, mert aki is­mer­te an­nak szö­ve­gét – mint tíz­éves ko­rom­ban a la­tin­ta­nu­lá­som­ba be­lé­szó­ló cse­léd­lá­nyunk (!) –, az kül­föl­dön is tud­ta, mit ol­vas a pap. Lu­ther is meg­tar­tan­dó­nak ítél­te a di­á­kok mi­att a la­tin „mi­sét”, sőt föl­ve­tet­te a bib­li­ai gö­rög és hé­ber nyelv hasz­ná­la­tát. Min­den­eset­re má­ig gö­rö­gül mond­juk (az­az nem mond­juk) a „Kü­rie”-t, ron­tott hé­be­rül az „Ámén”-t, a „Hal­lé­lú-Jáh”-ot, a „Hó­si­án­ná”-t – az utób­bi­ak (még) él­nek a hét­köz­na­pi be­széd­ben is.

A nem kö­te­le­ző pré­di­ká­lás kér­dé­sé­re már fe­lel­tem, a cö­li­bá­tus­ról nem „itt és most” kell esz­me­cse­ré­be fog­nunk. – A „mi­nist­rál­ta­tás” for­má­lis, tar­tal­mat­lan pót­lás az apos­to­li és sza­bad­egy­há­zi ima­kö­zös­ség, a szeu­rat és a bib­lia­órai kö­zös imád­ko­zás he­lyett.

A mon­da­ni­va­ló­hoz igét ke­re­sés nem biz­tos, hogy min­dig kö­ve­ten­dő/kö­vet­he­tő! Prőh­le Ká­roly pro­fesszo­rom sze­rint le­het tex­tus nél­kül is pré­di­kál­ni.

Új­ra elő­ven­ni a jó ré­git? Hal­lot­tam egy pes­ti pap­ról, aki­nek meg­szo­kott – pél­dá­ul új­évi – pré­di­ká­ci­ó­ját hí­vei már el­ső mon­da­tai után föl­is­mer­ték (és nem biz­tos, hogy ez hi­tük mé­lyí­té­sét szol­gál­ta).

A szem­lél­te­tés vagy a szó­já­ték nem bűn. A ré­gi pró­fé­ták is gya­ko­rol­ták. Per­sze nem kell ál­lan­dó mód­szer­ré ten­ni.

Ennyi kí­ván­ko­zott ki a majd­nem nyolc­van­éves pa­pi fe­jem­ből. Ha ná­lam fel­húz­zák a zsi­li­pet, meg­in­dul a szó. Majd a szer­kesz­tő­ség, ha úgy lát­ja, „meg­­húz­za” vagy vissza­ad­ja a kéziratot.

::Nyomtatható változat::