Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Mint nyár­idő­ben meg­annyi tár­sas­ház­ban, a lép­cső­ház a Lo­go­di ut­ca 7.-ben is fel­újí­tá­si mun­ká­la­tok­ról árul­ko­dik. Egy-két tárgy szo­kat­lan „hal­mo­zó­dá­sá­tól” el­te­kint­ve azon­ban a leg­fel­ső eme­le­ten a föld­szin­ti fel­for­du­lás­hoz ké­pest pe­dáns rend és tisz­ta­ság fo­gad. Pe­dig itt is ja­vá­ban zaj­lik a ta­ta­ro­zás, hi­szen szep­tem­ber­től új lel­kész köl­tö­zik a bu­dai né­met aj­kú gyü­le­ke­zet – lel­ké­szi hi­va­talt, pa­ró­ki­át és ven­dég­szo­bát egy­aránt ma­gá­ban fog­la­ló – in­gat­la­ná­ba. Az au­gusz­tus 30-i bú­csú-is­ten­tisz­te­le­té­re ké­szü­lő And­re­as Well­mert ki­lenc­évi szol­gá­la­tá­nak ta­pasz­ta­la­ta­i­ról kér­dez­zük. Nincs ne­héz dol­gunk, mert Czen­the Mik­lós tör­té­nész, aki a gyü­le­ke­zet pres­bi­té­ri­u­má­ban – kül­dött­ként – a bu­da­vá­ri ma­gyar gyü­le­ke­zet pres­bi­té­ri­u­mát kép­vi­se­li, elő­ze­te­sen írá­sos össze­fog­la­ló­ba sű­rí­tet­te a leg­fon­to­sabb tud­ni­va­ló­kat. Tol­mács­ként azon­ban nem­igen van szük­ség a se­gít­sé­gé­re, And­re­as Well­mer ugyan­is ki­tű­nő­en be­szél ma­gya­rul, s ha oly­kor még­is el­akad, ked­vün­kért an­go­lul is könnye­dén szi­por­ká­zik.

– Jól­le­het a né­met nyel­vű szol­gá­lat már a het­ve­nes évek­ben el­kez­dő­dött a Bu­da­vá­ri Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség­ben, a né­met kö­zös­ség 1993-ban vált a Né­met­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház (Evan­gelis­che Kirche Deutsch­lands, EKD) kül­föl­di gyü­le­ke­ze­té­vé (Aus­lands­ge­me­in­de). Önt te­hát an­nak ide­jén már az EKD ál­tal ki­írt pá­lyá­zat­ra je­lent­ke­zők kö­zül vá­lasz­tot­ták meg lel­ké­szük­nek. Mi in­dí­tot­ta ar­ra, hogy öt­ven­há­rom éve­sen bu­da­pes­ti szol­gá­lat­ra pá­lyáz­zon?

– El kell mon­da­nom, hogy min­dig is meg­kü­lön­böz­te­tett ér­dek­lő­dés­sel vi­sel­tet­tem a kül­misszió iránt. Né­met­or­szá­gi gyü­le­ke­zet lel­ké­sze­ként is szá­mos af­ri­kai és ázsi­ai or­szág­ban töl­töt­tem he­te­ket, hó­na­po­kat. E tá­vo­li or­szá­gok­ban még klasszi­kus mó­don gya­ko­rol­ha­tó a misszi­o­ná­ri­u­si hi­va­tás: hir­det­ni, ter­jesz­te­ni az evan­gé­li­u­mot és köz­ben cse­lek­vő mó­don se­gí­te­ni az em­be­re­ket. Kész­nek azon­ban csak szü­le­im és fe­le­sé­gem szü­le­i­nek ha­lá­la után érez­tem ma­gam ar­ra, hogy hosszabb kül­szol­gá­lat­ra je­lent­kez­zem. Az ez­red­for­du­ló­ra há­rom le­á­nyunk is ki­re­pült már a csa­lá­di fé­szek­ből.

Tud­ni kell, hogy az EKD-nak vi­lág­szer­te mint­egy száz­hat­van né­met aj­kú gyü­le­ke­zet is tag­ja, ezek­kel ná­lunk kü­lön püs­pök­ség tart­ja a kap­cso­la­tot. Ak­ko­ri­ban azon­ban a kül­föl­dön szó­ba jö­he­tő szol­gá­la­ti he­lyek kö­zül Bu­da­pest és Ki­jev volt a „leg­eg­zo­ti­ku­sabb”. Őszin­tén szól­va nyu­gat-eu­ró­pai or­szá­gok gyü­le­ke­ze­tei en­gem nem tud­tak láz­ba hoz­ni…

– Meg­le­het, be­mu­tat­ko­zá­sá­ra ide­ér­ke­zé­se­kor il­lett vol­na te­ret szen­tel­nünk la­punk­ban, de ha már el­mu­lasz­tot­tuk, le­gyen sza­bad most, szol­gá­la­ti ide­jé­nek le­jár­ta előtt meg­kér­nünk er­re…

– Nagy­szü­le­im élő hi­tű em­be­rek vol­tak, ám a szü­le­im – ele­in­te – nem. Én úgy ti­zen­hat éves le­het­tem, ami­kor ná­lunk tett lá­to­ga­tá­sa al­kal­má­val a he­lyi lel­kész meg­kér­dez­te, nem se­gí­te­nék-e ne­ki a gyer­mek-is­ten­tisz­te­le­te­ken. Ezt én nem azért vál­lal­tam öröm­mel, mert már hí­vő vol­tam, ha­nem a sza­bad be­széd gya­ko­ro­lá­sá­nak le­he­tő­sé­ge mi­att. A ter­mé­szet­tu­do­má­nyi gim­ná­zi­um­ban ugyan­is – ahol hat­száz fiú kö­zött csak egyet­len lány akadt – sok gon­dot oko­zott, ho­gyan fe­jez­zem ki ma­gam szó­ban, gyak­ran be­le­pi­rul­tam a fe­le­le­tek­be. Anél­kül te­hát, hogy én ma­gam hit­tem vol­na ben­nük, a bib­li­ai tör­té­ne­te­ket igye­kez­tem mi­nél ér­de­ke­seb­ben el­me­sél­ni a gye­re­kek­nek. Ma azt gon­do­lom, va­ló­já­ban már ez­zel a gya­kor­lat­tal is Is­ten ké­szí­tett fel a lel­ké­szi szol­gá­lat­ra. Hit­re azon­ban csak va­la­mi­vel ké­sőbb, egy pün­kös­di gyü­le­ke­zet­ben ju­tot­tam…

– Teo­ló­gi­ai stú­di­u­ma­it vi­szont evan­gé­li­kus hit­tu­do­má­nyi egye­te­men vé­gez­te…

– Igen, még­pe­dig Göt­tin­gen­ben. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ott jöt­tem rá: az evan­gé­li­um igaz­sá­ga­i­nak fel­is­me­ré­sé­hez nincs szük­ség teo­ló­gi­á­ra. Más­ként fo­gal­maz­va: a hit­tu­do­má­nyi egye­te­men csak az is­me­re­tek­ben gya­ra­pod­hat az em­ber, és a teo­ló­gi­ai is­me­re­tek nem fel­tét­le­nül erő­sí­tik a hi­tet. Oly­kor épp el­len­ke­ző­leg… Ám Göt­tin­gen­ben kap­cso­lat­ba ke­rül­tem az Evan­gé­li­u­mi Ke­resz­tyén Di­ák­szö­vet­ség né­met­or­szá­gi szer­ve­ze­té­vel (Stu­den­ten­mis­si­on Deutsch­land, SMD), mely­nek csak­ha­mar helyi ve­ze­tő­je let­tem. Csep­pet sem mel­lé­ke­sen eb­ben az iga­zán nem­zet­kö­zi szer­ve­zet­ben ké­sőb­bi fe­le­sé­gem volt a he­lyet­te­sem…

Mi­kor az­után egy Dort­mund kö­ze­li nagy­vá­ros­ba – Wanne-Eic­kel­be (ma Her­ne része) – ke­rül­tem vi­ká­ri­us­nak, nem­zet­kö­zi kap­cso­la­ta­im meg­ma­rad­tak. A Ruhr-vi­dék ak­ko­ri­ban ko­moly lel­kész­hi­ánnyal küz­dött, így már hu­szon­négy éve­sen tel­jes kö­rű lel­ké­szi mun­kát kel­lett vé­gez­nem a mint­egy négy­ezer-öt­száz gyü­le­ke­ze­ti tag kö­zött. Az em­lí­tett – és több­nyi­re szak­em­be­rek tár­sa­sá­gá­ban zaj­lott – kül­föl­di misszi­ós te­rep­szem­lék­re 1979-től vál­lal­koz­hat­tam: elő­ször Moszk­vá­ban jár­tam, majd Srí Lan­kán, In­di­á­ban, In­do­né­zi­á­ban, Thai­föl­dön, Kí­ná­ban, Mon­gó­li­á­ban és több af­ri­kai or­szág­ban…

– Le­het­sé­ges, hogy több hely­re el­ju­tott, mint édes­ap­ja? Pe­dig, ha jól tu­dom, ő ha­jós­ka­pi­tány volt.

– No, azért nem. Sok nyel­vet be­szé­lő édes­apám – Kí­na ki­vé­te­lé­vel – min­den ten­ge­ri ki­kö­tő­vel ren­del­ke­ző or­szág­ban meg­for­dult.

– Azért a kül­misszió irán­ti ér­dek­lő­dé­sé­ben va­la­me­lyest – gon­do­lom – édes­ap­ja pél­dá­ja is köz­re­ját­szott…

– Annyi­ban fel­tét­le­nül, hogy kis­gye­rek­ko­rom­tól vá­gyam volt lát­ni a vi­lá­got – nem csak néz­ni. Sze­ret­ném azon­ban hang­sú­lyoz­ni, hogy ál­lás­pon­tom sze­rint a misszi­o­ná­ri­u­sok tá­mo­ga­tá­sa alap­ve­tő­en gyü­le­ke­ze­ti fel­adat. Mind­két ko­ráb­bi né­met­or­szá­gi gyü­le­ke­ze­tem na­gyon ko­mo­lyan vet­te ezt a fel­ada­tot: vagy egy-egy misszi­ós pro­jek­tet tá­mo­gat­tunk, vagy konk­ré­tan egy-egy misszi­o­ná­ri­us csa­lá­dot. Ez ki­ter­jedt ar­ra is, hogy ha egy misszi­o­ná­ri­us­nak – mond­juk – ha­za kel­lett tér­nie a szol­gá­lat­ból, ak­kor a gyü­le­ke­ze­tünk biz­to­sí­tott ne­ki in­gye­ne­sen la­kást. Lé­nye­gé­ben ez az oda­fi­gye­lés is egy­faj­ta lá­tó­kör­tá­gu­lást ered­mé­nye­zett, im­már az egész gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­ge szá­má­ra.

Gyü­möl­csö­ző ez a hit­élet szem­pont­já­ból is, hi­szen ke­resz­tény­ként az sem mind­egy, hogy kö­zös­sé­gi hit­éle­tünk bel­ter­jes ma­rad, avagy új im­pul­zu­sok ré­vén fo­lya­ma­to­san tá­gul, erő­sö­dik. Igen ve­szé­lyes, ha egy gyü­le­ke­zet­ben a hit­élet gya­kor­lá­sát ki­zá­ró­lag a lel­kész „mo­del­le­zi”. Szük­ség van a kül­ső ha­tá­sok­ra. Rüg­ge­ber­gi gyü­le­ke­ze­tem­ben és Bu­da­pes­ten is ezért lel­ke­sí­tett pél­dá­ul az, hogy – szá­mos ak­tív pres­bi­ter mel­lett – gyak­ran kap­hat­tam se­géd­lel­ké­sze­ket és gya­kor­no­ko­kat. Azt gon­do­lom ugyan­is, hogy a he­lyet­tes és gya­kor­nok egyik fel­ada­ta, hogy kri­ti­zál­ja a fe­let­te­seit, hogy azok job­­ban tud­janak dol­goz­ni.

– A Köln mel­let­ti Rüg­ge­berg­ből ér­ke­zett az­után Bu­da­pest­re. Mik vol­tak az el­ső be­nyo­má­sai?

– Be­ik­ta­tá­som­ra 2000 au­gusz­tu­sá­nak utol­só va­sár­nap­ján ke­rült sor. Ha­mar ki­de­rült, hogy az it­te­ni pres­bi­té­ri­um tag­ja­i­val is na­gyon jól együtt le­het dol­goz­ni. Az it­te­ni gyü­le­ke­zet több szem­pont­ból is kü­lön­le­ges hely­zet­ben van. Egy­részt az EKD csak a lel­kész fi­ze­té­sét biz­to­sít­ja, a gyü­le­ke­zet egyéb­iránt – ala­pít­vá­nyi for­má­ban – ön­fenn­tar­tó. Más­részt he­lyi sa­já­tos­ság az is, hogy a gyü­le­ke­zet szer­ve­sen kö­tő­dik a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház­hoz is, szer­ve­ze­ti­leg is tag­ja va­gyunk a Bu­dai Egy­ház­me­gyé­nek.

No­ha ko­ráb­ban nem­hogy az it­te­ni egy­ház­ról, de ma­gá­ról Ma­gyar­or­szág­ról is na­gyon-na­gyon ke­ve­set tud­tam, em­be­ri­leg is si­ke­rült ha­mar kö­zel ke­rül­nöm köz­vet­len szol­ga­tár­sa­im­hoz és fe­let­te­se­im­hez. Mind­há­rom je­len­le­gi püs­pök és más tiszt­ség­vi­se­lők is se­gí­tettek ab­ban, hogy ide­je­ko­rán ki­is­mer­jem ma­gam az egy­ház­ban. Is­ten­tisz­te­le­te­in­ket a bu­da­vá­ri egy­ház­köz­ség ká­pol­ná­já­ban tart­juk. En­nek az egy­ház­köz­ség­nek az egyik lel­ké­sze volt ér­ke­zé­sem­kor D. Sze­bik Im­re püs­pök. Ő lá­tott el az­zal a bölcs ta­náccsal, hogy ha azt aka­rom, hogy lás­sa­nak, ak­kor min­dig áll­jak fel, ha azt aka­rom, hogy hall­ja­nak, ak­kor be­szél­jek han­go­san, és ha azt aka­rom, hogy sze­res­se­nek, ak­kor be­szél­jek rö­vi­den. No igen, amíg nem si­ke­rült el­sa­já­tí­ta­nom a ma­gyar nyel­vet, jócs­kán adód­tak kel­le­met­len­sé­ge­im. Pél­dá­nak oká­ért a nyil­vá­nos he­lyek „F” be­tű­jé­ről én elő­ször a fe­mi­nin szó­ra asszo­ci­ál­tam…

– Mi­u­tán vi­szont idő­köz­ben nyel­vün­ket is meg­ta­nul­ta, ki­lenc, Bu­da­pes­ten töl­tött esz­ten­dő után fel­te­he­tő­en Ön az egyik leg­au­ten­ti­ku­sabb sze­mély, aki­től meg­kér­dez­he­tem: mi­ben lát­ja a leg­na­gyobb kü­lönb­sé­get a ma­gyar­or­szá­gi és a né­met­or­szá­gi evan­gé­li­kus egy­ház kö­zött?

– Sa­ját egy­há­zá­ban sem biz­tos, hogy ugyan­azt tart­ja lé­nye­ges­nek két lel­kész, ezért in­kább szi­go­rú­an sze­mé­lyes vé­le­mény­ként mon­dom azt, hogy ne­kem az a be­nyo­má­som: Ma­gyar­or­szá­gon ha­gyo­má­nyo­sabb, élőbb a hit­élet. Ná­lunk – de most nem az én volt gyü­le­ke­ze­te­im­ről be­szé­lek – ál­ta­lá­ban li­be­rá­li­sabb… Más­részt a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház püs­pö­kei nem el­ső­sor­ban me­ne­dzse­rek. El­ső­sor­ban hí­vő lel­ké­szek – és csak az­után püs­pö­kök. En­nek csak lát­szó­lag mond el­lent, hogy ta­pasz­ta­la­tom sze­rint itt in­ten­zí­vebb az egy­há­zi élet, mint ná­lunk. Per­sze en­nek fel­is­me­ré­sé­hez – az ará­nyok mi­att – va­ló­ban idő kell.

Ugyan­ak­kor nem va­gyok meg­győ­ződ­ve ar­ról, hogy a dia­kó­ni­ai mun­kát – avagy egész egy­sze­rű­en: a rá­szo­ru­lók se­gé­lye­zé­sét – Ma­gyar­or­szá­gon a leg­ki­sebb gyü­le­ke­zet­ben is alap­ve­tő fel­adat­nak te­kin­te­nék. Van egy olyan ér­zé­sem, hogy itt a sze­re­tet­in­téz­mé­nyek és a gyü­le­kezetek kap­cso­la­ta sem ki­elé­gí­tő, pe­dig – sze­rin­tem – na­gyon fon­tos, hogy le­gyen kap­cso­lat és el­len­őr­zés. Szá­mom­ra kis­sé ért­he­tet­len az it­te­ni in­téz­mé­nyek túl­zott ma­gá­nyos­sá­ga, il­let­ve ön­ál­ló­sá­ga, mint ahogy az is, hogy sze­mély­ze­tük nem fel­tét­le­nül hí­vő em­be­rek­ből áll – bár ez ter­mé­sze­te­sen Né­met­or­szág­ban is elő­for­dul.

– A Czen­the Mik­lós úr­tól ka­pott tá­jé­koz­ta­tó­ból ki­tű­nik, hogy szol­gá­la­ta itt, a bu­da­vá­ri gyü­le­ke­zet­ben rend­kí­vül sok­ré­tű. A klasszi­kus lel­ké­szi fel­ada­tok mel­lett hittanári, kór­ház­lel­ké­szi, sőt bör­tön­lel­ké­szi mun­kát is vé­gez. Le­het, hogy az Ön ese­té­ben a va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­ten va­ló ige­hir­de­tés a leg­ke­vés­bé meg­ter­he­lő szol­gá­lat?

– Nem, nem, szá­mom­ra a leg­fon­to­sabb ép­pen hogy az ige­hir­de­tés. Az is­ten­tisz­te­le­ten nem a lel­kész vé­le­mé­nye az ér­de­kes, ha­nem az Is­ten aka­ra­ta, az Is­ten mon­da­ni­va­ló­ja. Ezért a gyü­le­ke­ze­ti al­kal­mak mel­lett bör­tö­nök­ben és oly­kor fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­ben vég­zett ige­hir­de­té­si szol­gá­la­to­kat na­gyon ko­mo­lyan ve­szem, jól­le­het va­ló­já­ban az ugyan­csak szív­ügyem­nek te­kin­tett lel­ki­gon­do­zás is en­nek egyik for­má­ja. Ed­dig hu­szon­hat ma­gyar bör­tön­ben ke­res­tem fel né­met ­aj­kú fog­va­tar­tot­ta­kat, akik­kel ál­ta­lá­ban négy­szem­közt is be­szél­ge­tek egy-két órát. Köz­ben azért még eb­ben a kül­ho­ni szol­gá­lat­ban is adó­dott le­he­tő­sé­gem „kül­misszi­ós” mun­ká­ra: volt bul­gá­ri­ai nagy­kö­vet­ asszo­nyunk ak­tív tá­mo­ga­tá­sá­val in­nen Bu­da­pest­ről si­ke­rült meg­ala­kí­ta­nunk – Is­ten se­gít­sé­gé­vel – egy né­met gyü­le­ke­ze­tet Szó­fi­á­ban.

– Azt már tud­juk, hogy fe­le­sé­ge az evan­gé­li­u­mi di­ák­szö­vet­ség­ben a he­lyet­te­se volt, de van-e még ere­je és ked­ve itt Bu­da­pes­ten is részt vál­lal­ni a szol­gá­lat­ból?

– Ó, hogy­ne! Ko­ráb­ban ta­nár­ként dol­go­zott, de je­len­leg he­ten­te át­la­go­san leg­alább har­minc órá­ban fog­lal­ko­zik gyü­le­ke­ze­ti ügyek­kel. És ha el­áru­lom, hogy Né­met­or­szág­ban át­lag­ban leg­ke­ve­sebb száz „szál­ló­ven­dég” – misszi­o­ná­ri­us, me­ne­kült, test­vér-gyü­le­ke­ze­ti tag – for­dult meg ná­lunk éven­te, ta­lán el is mond­tam min­dent. Ugyan­ak­kor azt gon­do­lom, nem árt, ha min­den­ki tud­ja, hogy egy lel­kész la­ká­sa ak­kor is nyit­va áll, ha va­la­mi baj van…

– Mi jel­lem­zi a bu­da­pes­ti né­met aj­kú gyü­le­ke­ze­tet?

– Min­de­nekelőtt el kell mon­da­ni, hogy dr. Zsig­mon­dy Ár­pád és Al­brecht Fried­rich lel­ké­szek ön­kén­tes tá­mo­ga­tá­sa nél­kül va­ló­szí­nű­leg nem mű­köd­ne ez a gyü­le­ke­zet, amely ma mint­egy száz­het­ven ta­got szám­lál. Ge­rin­cét a Bu­da­pes­ten élő né­met aj­kú ál­lam­pol­gá­rok vagy ide há­za­so­dott né­me­tek al­kot­ják. A szün­te­len meg­úju­lást a hosszabb-rö­vi­debb idő­re Ma­gyar­or­szá­gon mun­kát vál­la­lók és az itt ta­nu­ló di­á­kok cse­ré­lő­dő csa­pa­ta biz­to­sít­ja. Al­kal­ma­ink lá­to­ga­tott­sá­gát há­rom szám­mal jel­le­mez­he­tem. Leg­rosszabb eset­ben nyolc­an, ün­ne­pek­kor ma­xi­mum száz­öt­ve­nen, át­la­gos va­sár­na­po­kon öt­ve­nen van­nak az is­ten­tisz­te­le­te­ken. Két la­i­kus ige­hir­de­tőnk – Est­her és Abel Fried­rich – mel­lett a pres­bi­té­ri­u­mot ve­ze­tő és a kö­zös­ség egyik ala­pí­tó­ja­ként tisz­telt Al­brecht Fried­rich nyu­gal­ma­zott lel­kész is szo­kott pré­di­kál­ni. Örü­lünk an­nak, hogy na­gyon jó kap­cso­la­tunk van a ma­gyar bu­da­vá­ri evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­tel – Ben­ce Im­re es­pe­re­sem, Ba­li­cza Iván, Ibo­lya és min­den­ki más na­gyon se­gí­tő­kész.

– A ma­gyar di­asz­pó­rá­ban a gyü­le­ke­ze­te­ket oly­kor nem is annyi­ra a „hit­élet él­te­ti”, sok­kal in­kább az anya­nyelv és a ma­gyar­ság­tu­dat kö­zös­sé­gi ápo­lá­sá­nak le­he­tő­sé­ge. Mi a hely­zet Önök­nél?

– Ter­mé­sze­te­sen a né­met aj­kú­ak szá­má­ra is meg­ha­tá­ro­zó, hogy a gyü­le­ke­zet­ben kö­zös­ség­re lel­het­nek. Az is­ten­tisz­te­le­tek után min­dig jó­kat be­szél­ge­tünk. De úgy vé­lem, hogy a hoz­zánk já­rók szá­má­ra fon­to­sabb ma­ga az is­ten­tisz­te­let, vagy­is a hit. Mert igaz ugyan, hogy együtt­lé­te­ink nyel­ve a né­met, ám va­ló­já­ban mi nem­zet­kö­zi gyü­le­ke­zet va­gyunk. Auszt­ri­á­ból, Hol­lan­di­á­ból vagy épp Orosz­or­szág­ból szár­ma­zók épp­úgy be­ta­go­zód­nak kö­zénk, mint né­met­or­szá­gi, ne­tán ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek. Ná­lunk nem a nem­ze­ti­ség szá­mít, csu­pán a nyelv. Nem­ze­ti, nem­ze­ti­sé­gi kér­dé­sek te­hát nem ter­he­lik kö­zös­sé­gi éle­tün­ket.

Ugyan­ak­kor öröm­mel mond­ha­tom, hogy gyü­le­ke­ze­tün­ket az ak­tív ka­ri­ta­tív te­vé­keny­ség is jel­lem­zi. Szok­tuk se­gí­te­ni a Sa­rep­ta-ott­hont, tá­mo­ga­tunk evan­gé­li­kus óvo­dá­kat, és rend­sze­re­sen fel­ka­ro­lunk hát­rá­nyos hely­ze­tű – pél­dá­ul ro­ma – csa­lá­do­kat vagy bör­tön­vi­selt em­be­re­ket. Ezt én na­gyon fon­tos­nak gon­do­lom. A né­me­tek ugyan­is ma­nap­ság nem az anya­gi­a­kat nél­kü­lö­zik, sok­kal in­kább fe­le­ba­rá­ti kö­te­les­sé­gük tu­da­ta kezd meg­kop­ni. Már­pe­dig: se­gí­te­ni kell! Ka­ri­ta­tív mun­kánk­ban ter­mé­sze­te­sen nem csak gyü­le­ke­ze­tünk tag­ja­i­nak ál­do­zat­kész­sé­gé­re apel­lá­lunk. Jó­szol­gá­la­ti mun­kánk­hoz né­hány in­téz­mény tá­mo­ga­tá­sát is si­ke­rült meg­nyer­nünk, és oly­kor te­he­tő­sebb ma­gán­sze­mé­lyek­hez is for­du­lok konk­rét cél­tá­mo­ga­tá­sért.

– At­tól tar­tok, ma­gyar lel­kész­kol­lé­gái kö­zül ilyes­mi­vel csak na­gyon ke­ve­sen mer­né­nek pró­bál­koz­ni…

– Mi­ért ne? Nem­csak sze­re­ti az Is­ten „a jó­ked­vű ada­ko­zót”, de ál­dá­sát is ad­ja – az ado­mány­ra és az ada­ko­zó­ra egy­aránt. Az pe­dig, hogy sa­ját tag­ja­it min­den­kor se­gí­ti szük­sé­gük­ben a gyü­le­ke­zet, egé­szen ter­mé­sze­tes kell, hogy le­gyen. Sze­ret­ném azon­ban hang­sú­lyoz­ni, hogy a ka­ri­ta­tív mun­ká­hoz el­kö­te­le­zett pres­bi­te­rek is kel­le­nek. Ná­lunk va­ló­ban te­vé­keny, ál­do­zat­kész pres­bi­té­ri­um mű­kö­dik.

– Bi­zo­nyá­ra ez is oka an­nak, hogy nem szí­ve­sen vá­lik meg Bu­da­vár­tól, ám az EKD eb­ben a po­zí­ci­ó­ban nem en­ge­dé­lyez ki­lenc év­nél hosszabb szol­gá­la­tot. Mi­lyen re­mény­ség­gel ké­szül át­ad­ni he­lyét utód­já­nak, Jo­han­nes Erlbruc­h­nak?

– A budapesti német lelkészi állásra pá­lyá­zók kö­zül az EKD vé­gül is há­rom lel­készt aján­lott a pres­bi­té­ri­um fi­gyel­mé­be. Ne­kem az a be­nyo­má­som, hogy a gyü­le­ke­zet jól vá­lasz­tott, és aki utá­nam jön, az jobb lesz ná­lam. Va­ló­szí­nű­leg sok­kal jobb. Ami en­gem il­let, pon­to­san még nem tu­dom, hol fo­gok szol­gál­ni, de biz­to­san so­ká­ig hi­á­nyoz­ni fog az itt ta­pasz­talt test­vé­ri lég­kör. A ma­gya­rok­kal is nagy­sze­rű volt együtt dol­goz­ni, ar­ról nem is szól­va, hogy csak egy nyel­ven be­szél­ni tu­laj­don­kép­pen elég unal­mas.

::Nyomtatható változat::