Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Evan­gé­li­kus temp­lom a Ba­la­ton part­ján. Vé­let­le­nül té­ved­tem er­re, épp egy idős fér­fi szor­gos­ko­dott oda­bent. Jó volt hall­gat­ni, bölcs sza­va­in el­gon­dol­kod­ni. Le­ül­te­tett az utol­só pad­ba, s köz­ben a leg­na­gyobb tisz­te­let­tel be­szélt. „Sze­ret­ni le­het a kö­ve­ket, az ol­tárt. De nem ez a fon­tos, hanem az, hogy Is­ten min­dig se­gí­tett. Az élő, örök Is­ten meg­tar­tot­ta a gyü­le­ke­ze­tet.” Fel­épült, nagy ál­do­zat­tal, a temp­lom, és jön­nek, és jól ér­zik ma­gu­kat az em­be­rek. Sok a fi­a­tal, va­sár­nap dél fe­lé ját­sza­do­zó gye­re­kek bol­dog örö­mé­től han­gos a kert.

Hor­váth Te­ri ha­lá­lá­ra. Ész­re­vét­len, csen­de­sen tá­vo­zott. Aho­gyan élt, s ját­szott a szín­pa­don, olyan sze­ré­nyen vo­nult el a vi­lág­tól. Ró­la be­szél­get­tünk kis tár­sa­ság­ban, föl­idéz­ve egy re­mek te­le­ví­zi­ós sze­re­pét. A ma­gyar nép­ből jött, a mély­ből emel­ke­dett ki föl­fe­lé su­ha­nó csil­lag­ként. A fé­nyes szel­lők, Szir­tes Ádám és Soós Im­re nem­ze­dé­ké­nek volt ele­men­tá­ris te­het­sé­ge. Szám­ta­lan, ma már klasszi­kus­nak szá­mí­tó ma­gyar film őr­zi esz­köz­te­len, drá­mai ere­jű ala­kí­tá­sát: Tal­pa­lat­nyi föld, Lúd­as Ma­tyi, Bar­bá­rok, Húsz óra, Arany­sár­kány. Em­lé­ke­ze­tes ala­kí­tá­sok­kal gaz­da­gí­tot­ta szín­mű­vé­sze­tün­ket, hi­szen ízig-vé­rig szí­nész volt, foj­tott lo­bo­gá­sú, tö­ré­keny al­kat. A leg­na­gyobb dí­ja­kat is meg­kap­ta, bár ez so­ha nem ér­de­kel­te. Csak a já­ték, az ada­ko­zás. Ta­lán ezért fe­led­kez­tek meg ró­la.

Hold­ra szál­lás. Negy­ven éve, hogy meg­va­ló­sult az em­ber egyik nagy ál­ma: ide­gen égi­test­re tet­te a lá­bát. Em­lék­szem, mint­ha teg­nap lett vol­na, én is lá­za­san fi­gyel­tem a köz­ve­tí­tést, még a Hold­ra is föl­néz­tem. A dol­lár­mil­li­ár­do­kat föl­emész­tő, gran­di­ó­zus ame­ri­kai Apol­lo-prog­ram űr­ha­jós le­gény­sé­ge, Ne­il Arm­strong és Ed­win Ald­rin a tö­ré­keny, pók­lá­bú kom­pon el­ér­te a célt. Szin­te hi­he­tet­len­nek tűnt a pa­rancs­nok be­je­len­té­se: „A Sas le­szállt!” A dön­tő pil­la­nat­ra még órá­kig kel­lett vár­ni. Arm­strong haj­na­li négy­kor má­szott ki az ap­ró ka­bin­ból, le­lé­pett a lép­cső al­só fo­ká­ról. Az egész vi­lág el­csen­de­se­dett, hall­gat­ta az üze­ne­tét: „Kis lé­pés egy em­ber­nek, de ha­tal­mas ug­rás az em­be­ri­ség­nek!” A töb­bit már tud­juk, az öreg boly­gó kö­szön­té­se, jár­ká­lás, szök­dé­cse­lés a ha­mu­szín hold­por­ban… Fény­ké­pe­zés, zász­ló ki­tű­zé­se, em­lé­ke­zés az el­hunyt űr­ha­jó­sok­ra… Az­után vissza­té­rés még egy­szer: a re­cés, nagy láb­nyo­mok ott de­reng­tek a haj­na­li köd­füst­ra­gyo­gás­ban. Csak ennyi? Igen, ennyi. Óri­á­si mun­ka, kí­sér­le­te­zés és ál­do­zat­ho­za­tal, hogy meg­szü­les­sen a 20. szá­zad leg­na­gyobb győ­zel­me!

Em­be­ri üze­net. „Több hit­tel él­ni. Több bi­za­lom­mal. Örül­ni az élet ap­ró kis cso­dá­i­nak” – mond­ja a ki­lenc­ven­öt éves Pla­cid atya. A bu­da­pes­ti ben­cés ta­nárt 1946-ban le­tar­tóz­tat­ták, és tíz év sza­bad­ság­vesz­tés, mun­ka­tá­bor kö­vet­ke­zett a gu­lá­gon! Ámul­va hall­ga­tom az idős em­ber em­lé­ke­zé­sét, ahogy mo­sollyal az ar­cán be­szél a leg­bor­zasz­tóbb meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról. Ar­ról, ho­gyan ad­ta vissza az em­be­rek hi­tét, to­bo­roz­ta össze a kü­lön­bö­ző fe­le­ke­ze­tű fér­fi­a­kat. Éne­kelt, és a dal­ban csem­pész­te be, rej­tet­te el Is­tent, az igét, a zsol­tá­ro­kat a vé­get nem érő hét­köz­na­pi ro­bot­ban.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::