Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

A mai kor gyak­ran fe­lül kí­ván­ja ír­ni – időn­ként nem is si­ker­te­le­nül – mind­azt, ami az egy­ház ta­ní­tá­sá­ban év­szá­za­dok óta örök­ség­ként ne­künk ada­tott, vagy ami még ve­sze­del­me­sebb: be­lül­ről, a szí­vünk mé­lyé­ből fa­kaszt­ja fel a kér­dé­se­ket, és a ta­nú­ság­té­tel nagy fel­ki­ál­tó­je­le­it kér­dő­je­lek­ké gör­bí­ti. Ez­zel kezd­te elő­adá­sát Itt­zés Já­nos el­nök-püs­pök az Evan­gé­li­kus Bel­misszi­ói Ba­rá­ti Egye­sü­let (EB­BE) má­ju­s 6-i, az or­szágos iroda földszinti termében tartott al­kal­mán, amelynek címe Mit tanít egyházunk az egyházról? volt. A püs­pök kö­zel egy­órás elő­adá­sá­ból e rö­vid tu­dó­sí­tás­ba csak né­hány gon­do­lat fér. A tel­jes elő­adás meg­hall­gat­ha­tó az evan­gé­li­kus hon­la­pon (www.evangelikus.hu).

A nyi­tó­áhí­tat­ban dr. Fa­bi­ny Ti­bor Ef 5,21–30 alap­ján rá­mu­ta­tott, hogy ez az ige va­ló­já­ban nem a férj­nek és a fe­le­ség­nek, ha­nem Krisz­tus­nak és az ő meny­asszo­nyá­nak, az egy­ház­nak a kap­cso­la­tá­ról szól. Nagy ti­tok, misz­té­ri­um ez, mely­nek alap­ja és ere­je az, hogy Krisz­tus ön­ma­gát ad­ta egy­há­zá­ért és an­nak tag­ja­i­ért.

Az elő­adó rá­mu­ta­tott, hogy a Szent­lé­lek­ről szól­ni egyet je­lent az­zal, hogy az egy­ház­ról te­szünk bi­zony­sá­got. A Szent­lé­lek és a szen­tek kö­zös­sé­ge, az egy­ház össze­tar­to­zik. Fur­csa, hogy oly­kor ép­pen a Szent­lé­lek ál­dá­sa­i­ra hi­vat­koz­va ta­gad­ják meg a Szent­lé­lek ál­tal te­rem­tett egy­há­zat, azt az egyházat, ame­lyet Jé­zus a mi ja­vunk­ra és a ben­ne élő kö­zös­ség éle­té­nek biz­ton­sá­ga ér­de­ké­ben élet­ben tar­tott, bű­nök el­le­né­re meg­men­tett, és hisszük, hogy az idők vé­ge­ze­té­ig kéz­ben tart­ja, meg­újít­ja és meg­őr­zi.

Hi­szünk a Szent­lé­lek­ben, de nem az egy­ház­ban, ha­nem az egy­há­zat hisszük. Ta­nú­sá­got te­szünk ar­ról az egy­ház­ról, mely hi­bái és hi­á­nyos­sá­gai el­le­né­re is Krisz­tus Lel­ké­nek mű­kö­dé­si te­rü­le­te. Az egy­ház egy­sé­ge hit­be­li va­ló­ság. Ez­zel azt vall­juk, hogy van a ta­pasz­ta­lat fö­lött, mö­gött va­la­mi más: Krisz­tus ma­ga.

Az Új­szö­vet­ség ké­pe­ket hasz­nál, mi­kor az egy­ház­ról szól. Ami­kor Is­ten szán­tó­föld­je­ként em­lí­ti, ak­kor gon­dol­junk a pél­dá­zat­be­li mag­ve­tő fá­ra­do­zó alak­já­ra, ami­kor Is­ten épü­le­te­ként em­lí­ti, gon­dol­junk a ne­ki­gyür­kő­ző kő­mű­ves­re. E két kép azt mu­tat­ja, hogy az egy­ház nem könnyű mun­ka az Úr­is­ten­nek. E ké­pek is az ér­tünk küz­dő is­te­ni sze­re­tet­ről szól­nak. Nem min­dig könnyű, ami le­het­sé­ges. Is­ten­nek könnyű volt sza­vá­val vi­lá­got te­rem­te­ni, de az egy­há­zat szü­lő bűn­bo­csá­nat, bár nem le­he­tet­len, de ha­lá­lo­san ne­héz. Ezért volt annyi vér, fáj­da­lom és könny a Gol­go­tán.

Az egy­ház Is­ten temp­lo­ma. Va­ló­ban így van, Is­ten je­len­lé­té­nek ígé­re­tét hor­doz­zuk. Nem ön­ma­gát épí­tet­te föl az apos­to­lok kö­zös­sé­ge. Krisz­tus vál­lal­ta, hogy a rücs­kös, ron­da, fél­re­rú­gott kö­ve­ket meg­tisz­tít­sa, össze­hord­ja és haj­lé­ká­vá emel­je. Is­ten temp­lo­ma az egy­ház, itt­hon sze­ret­ne len­ni köz­tünk. Ti­tok, misz­té­ri­um, hogy ed­dig mi­ért nem vo­nult még ki kö­zü­lünk?!

Az egy­ház Is­ten né­pe. Min­den nép­hez és faj­hoz tar­to­zók kö­zös­sé­ge, mely­nek tag­ja­i­vá a ke­reszt­ség ál­tal le­szünk. Aki a ke­reszt­ség ál­tal en­nek a kö­zös­ség­nek tag­ja lett, az Jé­zus­sal egy kö­zös­ség­ben él. Sem ideo­ló­gi­ai, sem teo­ló­gi­ai ér­vet nem le­het fel­hoz­ni ar­ra, hogy mi­ért nem vál­la­lunk ve­le kö­zös­sé­get. A sze­ku­la­ri­zá­ció ka­szá­ját az tet­te iga­zán ha­té­konnyá, hogy a Krisz­tus­hoz tar­to­zók egy csa­lá­don be­lül a ke­reszt­ség ügyé­ben haj­ba kap­tak. Az egy­ház Is­ten né­pe, nem em­be­ri szán­dék sze­rint, ha­nem Is­ten hí­vá­sa alap­ján. Kár, hogy az evan­gé­li­um sum­má­ja: ke­gye­lem­be fo­ga­dott­sá­gunk hát­tér­be szo­rul em­be­ri tra­dí­ci­ók és em­be­ri vé­le­mé­nyek mö­gött.

Az egy­ház Jé­zus Krisz­tus tes­te. Nem ha­son­lat ez, ha­nem ki­nyi­lat­koz­ta­tás, amint Jé­zus „Én va­gyok…” kez­de­tű mon­da­tai sem be­mu­tat­ko­zá­sok, ha­nem az is­te­ni fen­ség mély­be haj­ló sze­re­te­tét ki­nyi­lat­koz­ta­tó igék. A ke­reszt­ség­be be­ta­go­zot­tak va­ló­sá­go­san Krisz­tus tes­te. Nem azért, mert lát­juk vagy érez­zük, ha­nem azért, mert meg­ígér­te. A na­pon­kén­ti meg­té­rés a ke­reszt­ség ke­gyel­mé­nek na­pon­kén­ti föl­fe­de­zé­se. Szó­lunk, ta­ní­tunk, bi­zony­sá­got te­szünk ar­ról, hogy Jé­zus Krisz­tus tes­te úgy él, hogy be­le­szü­le­tünk a ke­reszt­ség ál­tal, és az úr­va­cso­rá­nak és az élet igé­jé­nek ke­nye­ré­vel táp­lál­ta­tunk. Az úr­va­cso­ra ko­i­nó­nia, tel­jes azo­nos­ság: Jé­zus ré­szünk­ké lett, hogy mi az övéivé és tes­té­nek tag­ja­i­vá le­gyünk.

Az egy­ház Krisz­tus tes­te, me­lyet Krisz­tus tart meg, őriz, táp­lál, és az ön­ma­gá­val va­ló kö­zös­sé­get gon­doz­za. Nem majd, az út vé­gén lesz ez így, ha­nem már most je­len van ez a kö­zös­ség. Ki­csi és nagy gyü­le­ke­zet­ben egy­aránt. Az egy­ház nem sta­tisz­ti­ka kér­dé­se. Ahol tisz­tán hir­de­tik az igét, a ke­reszt­ség­gel és az úr­va­cso­rá­val Krisz­tus ren­de­lé­se sze­rint él­nek, ott az egy­ház tel­jes­sé­ge van je­len.

Az egy­ház lé­nye­ge sze­rint egy Krisz­tus­ban. Ő ma­ga is ezt az egy­sé­get sze­ret­né lát­ha­tó for­má­ba öl­töz­tet­ni.

Tart­suk min­dig szem előtt azt az egy­ház­ké­pet, amely a kül­lős ke­re­ket raj­zol­ja elénk. Mi­nél kö­ze­lebb van a kül­lő egy pontja a ke­rék agyá­hoz, an­­nál kö­ze­lebb van­ a másik küllőhöz is. Hasonlóképpen, mi­nél kö­ze­lebb va­gyunk Krisz­tus­hoz, an­nál kö­ze­lebb va­gyunk egy­más­hoz mi, ke­resz­té­nyek.

Az egy­ház egye­te­mes. Egy­részt ho­ri­zon­tá­li­san mint imád­ko­zó kö­zös­ség kö­rül­öle­li a föl­det. Min­den pil­la­nat­ban va­la­hol imád­koz­zák a Mi­atyán­kot. Más­részt ver­ti­ká­li­san is egye­te­mes, hi­szen az egy­ház­nak a még föl­dön küz­dő né­pe egy­ség­ben van a már elő­re­men­tek se­re­gé­vel. E két irány nem vé­let­le­nül raj­zol ke­reszt for­mát.

Mi az egy­ház lé­nye­ge sze­rint? Bár je­len van a köz­élet­ben, még­sem po­li­ti­kai vagy köz­éle­ti je­len­ség. Je­len van, de nem tar­to­zik hoz­zá szer­ve­sen. Az egy­ház­ ha­tá­ssal van a kul­tú­rá­ra, még­sem kul­tu­rá­lis je­len­ség vagy egye­sü­let. Az egy­ház lé­nye­ge sze­rint üdv­in­téz­mény. Is­ten­nek az a kö­zös­sé­ge, ahol össze­ér az ég a föld­del, Is­ten szí­ve és az em­ber szí­ve, ahol a föl­dig haj­ló Is­ten új­ra és új­ra meg­ra­gad­ja, ta­lán meg is ráz­za, de a vé­gén biz­to­san a szí­vé­re öle­li az el­té­vedt em­be­re­ket: ben­nün­ket.

Az egy­ház a misszió ál­tal szü­le­tett. A misszió nem az egy­ház egyik funk­ci­ó­ja, ha­nem az egy­ház a misszió egyik funk­ci­ó­ja. Az egy­ház és a misszió Is­ten ügye. A Szent­lé­lek te­rem­ti a hi­tet. Ne­künk nem kell eről­köd­nünk, csak ta­nús­kod­nunk. Ez a mi mun­kánk, és ez nem ke­vés.

Ko­vács Lász­ló

::Nyomtatható változat::