Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ér­de­kes ta­lál­ko­zá­som volt a mi­nap. Egy ked­ves is­me­rő­söm bör­tön­él­mé­nye­i­ről be­szélt. Nem me­se volt, ha­nem va­ló­ság. Meg­ren­dül­ten hall­gat­tam. Kö­zel há­rom esz­ten­dőt töl­tött bör­tön­ben a Ká­dár-kor­szak alatt, de nem köz­tör­vé­nyes bű­nö­ző­ként – az­az nem lo­pott, nem be­tört, nem gyil­kolt, nem sik­kasz­tott, nem kor­rum­pá­ló­dott, nem kö­ve­tett el sem­mit, ami bár­mi­lyen tör­vény­be üt­kö­zött vol­na, sőt na­gyon ma­gas szin­tű er­köl­csi­sé­get tar­tott kö­te­le­ző­nek ön­ma­ga és sze­ret­tei szá­má­ra.

A Ká­dár-kor­szak vak­si és os­to­ba sze­mé­ben egyet­len­egy bű­ne volt: a hi­te, a val­lá­sa. Egy olyan val­lá­si kö­zös­ség­hez tar­to­zott, ame­lyik úgy ér­tel­me­zi a Bib­li­át, hogy nem sza­bad fegy­vert fog­ni, mi­vel az Úr Jé­zus egy­szer így szólt: „Tedd vissza kar­do­dat a he­lyé­re, mert akik kar­dot fog­nak, kard ál­tal vesz­nek el.” (Mt 26,52)

Bi­zo­nyá­ra a Bib­lia szent mo­rál­já­ból ér­zé­keny lé­lek­kel le is le­het ve­zet­ni egy ilyen el­mé­le­tet, hogy nem sza­bad fegy­vert fog­ni, és még azt is va­ló­szí­nű­sít­het­jük, hogy fel­te­he­tő­en ke­ve­sebb szen­ve­dés, ha­lál, bor­za­lom lett vol­na és len­ne a föl­dön, ha sen­ki kar­dot, fegy­vert nem fog­na, csak hát ez már mennyei ál­la­pot vol­na, és a je­len­le­gi torz és sá­tán­tól fer­tő­zött va­ló­sá­gunk­ban így nem old­ha­tó­ak meg hely­ze­tek. Ren­ge­te­get vi­táz­tak már er­ről okos teo­ló­gu­sok, mond­ván: van hon­vé­dő há­bo­rú, ami­kor szü­lő­föl­dün­ket kell meg­vé­de­ni, amely az ott­ho­nun­kat, csa­lá­dun­kat je­len­ti. De most ne is akar­juk to­vább fe­sze­get­ni ezt a prob­lé­mát, mert a tör­té­net lé­nye­gét nem be­fo­lyá­sol­ja a fegy­ver­rel kap­cso­la­tos dön­té­sünk. Más kér­dés, hogy e so­rok író­ja is pa­ci­fis­ta és iré­ni­kus (bé­kes­ség­re tö­rek­vő) tí­pus, per­sze a ma­ga ha­tá­rai kö­zött.

Ez a ked­ves al­kal­mi is­me­rő­söm (hi­szen na­gyon rit­kán ta­lál­ko­zunk) egy fest­mény­ki­ál­lí­tás meg­nyi­tá­sa al­kal­má­ból mond­ta el, hogy is­me­ri az ott és ak­kor meg­is­mert ki­ál­lí­tó mű­vész bör­tön­él­mé­nyét. Ér­de­kes ki­ál­lí­tás volt ez, egy bör­tön­la­kó kü­lön­le­ges fel­ső érin­tést ka­pott, és a cel­la ma­gá­nyá­ban fes­te­ni kez­dett. Na­gyon szép ké­pek szü­let­tek eb­ben a ke­ser­ves élet­hely­zet­ben. A bör­tön­la­kó fes­tő­mű­vész el­is­mer­te, hogy ő köz­tör­vé­nyes bű­nök mi­att ju­tott bör­tön­be, és kü­lön­le­ges él­mé­nye volt a ha­rang­szó, amely reg­gel, dél­ben és es­te be­ha­tolt a cel­la fa­lai kö­zé. A megnyitón mel­let­te állt a bör­tön­lel­kész, és el­hang­zott két szent ige. Az egyik az em­be­ri lé­lek tit­ká­ra vi­lá­gí­tott rá, a má­sik egy eti­kai fel­szó­lí­tás volt, de mind a ket­tőt Is­ten Lel­ke ih­let­te.

Az em­be­ri lé­lek kü­lö­nös tit­ka a meg­té­rés, amely egye­dül és ki­zá­ró­lag a Szent­lé­lek­nek kö­szön­he­tő. Így hang­zott a szent ma­gya­rá­zat ar­ra, hogy mi tör­tént en­nek a bör­tön­la­kó fi­a­tal­em­ber­nek a lel­ké­ben: „A szél ar­ra fúj, amer­re akar; hal­lod a zú­gá­sát, de nem tu­dod, hon­nan jön, és ho­va megy: így van min­den­ki, aki a Lé­lek­től szü­le­tett.” (Jn 3,8) Mert en­nek a mennyei érin­tés­nek a kö­vet­kez­mé­nye a meg­té­rés, és ez még a bör­tön­ben is le­het­sé­ges. A má­sik szent ige pe­dig ép­pen ar­ra utal, hogy a mennyei érin­tett­ség után meg­van a ránk sza­bott fel­adat, amely­hez szin­tén kér­het­jük a Lé­lek se­gít­sé­gét, de itt már kül­de­tést kell be­tel­je­sí­te­ni: „Ne győz­zön le té­ged a rossz, ha­nem te győzd le a rosszat a jó­val.” (Róm 12,21)

Mel­let­tem ál­ló is­me­rő­söm csak annyit mon­dott elő­ször: is­me­ri a bör­tön­él­ményt, mert kö­zel há­rom évet ült, és a cel­la ma­gá­nya ret­te­ne­tes. Ér­de­kes és drá­mai tör­té­ne­tet mon­dott el ott a ki­ál­lí­tott fest­mé­nyek kö­zött, amit úgy él­he­tett meg, hogy a Te­rem­tő meg­hall­gat­ta az imád­sá­gát, és el­be­szé­lé­se után én tisz­te­let­tel meg­kö­szön­tem vá­rat­lan bi­zony­ság­té­te­lét.

Egy kér­dés azon­ban nem hagy bé­kén: a bi­zony­ság­té­tel­nek, az el­be­szé­lés­nek az is ré­sze volt, hogy mennyi gúny­nak, csú­fo­ló­dás­nak, ki­ne­ve­tés­nek, meg­szó­lás­nak, meg­alá­zás­nak volt ki­té­ve a val­lá­sos hi­te mi­att. S így utó­lag is meg­döb­ben­ve gon­dol­ha­tunk rá: mi­ért le­het­sé­ges az, hogy olyan va­la­kit, aki még bör­tönt is vál­lal a hi­te mi­att, aki­nek iga­zi bű­nö­zők kö­zött kell éve­ket el­töl­te­nie, ki le­het csú­fol­ni, gú­nyol­ni, ne­vet­ni? Az el­be­szé­lés sze­rint nem is annyi­ra a bör­tön­tár­sak jár­tak elöl a meg­alá­zó bán­tás­ban, ha­nem az őrök, és mi­nél ma­ga­sabb volt a be­osz­tá­suk, szin­te an­nál in­kább je­les­ked­tek a meg­alá­zás­ban. Va­jon mi­ért? Tisz­te­let a ki­vé­tel­nek, mert – az el­be­szé­lő sze­rint – ott is volt ki­vé­tel. De mi­ért le­het csú­fol­ni azt, aki a hi­te mi­att bör­tönt vál­lalt? Mi­ért volt ter­mé­sze­tes a bör­tön­ben le­vők szá­má­ra a tol­vaj, a szél­há­mos, vagy a gyil­kos? Őket mi­ért nem ne­ve­tik? Vagy mi­ért nem ve­tik meg azért, hogy má­sok va­gyo­nát, éle­tét el­vet­ték? Mi­ért le­het va­la­kit – mond­juk így – ár­tal­mat­lan hi­te mi­att ki­ne­vet­ni, ki­gú­nyol­ni?

Meg­döb­ben­tő, mi­lyen al­jas­sá­gig ké­pes süllyed­ni az em­ber lel­ke – mert nem egy­sze­rű­en a test a bűn fész­ke, sok­kal in­kább rom­lott az em­be­ri lé­lek, ami­kor baj­ban le­vő­ket ké­pes ki­gú­nyol­ni, ki­ne­vet­ni, meg­csú­fol­ni. Mert ennyi ne­ga­tív in­du­lat van lel­künk­ben, ennyi kép­te­len ké­pes­ség, azért szo­ru­lunk rá a meg­vál­tás­ra, és ezért kell ke­gye­le­mért kö­nyö­rög­ni, hogy a Lé­lek fúj­jon be­le, le­hel­jen be­le a mi lel­künk­be is – ta­lán nem an­nak ér­de­ké­ben, hogy fes­te­ni tud­junk, de hogy az éle­tün­ket Is­ten szent rend­je sze­rint tud­juk ala­kí­ta­ni, foly­tat­ni, és ak­kor még a bol­dog­ság rej­té­lyes él­mé­nyét is meg­ta­pasz­tal­hat­juk.

Va­jon ké­pes-e az em­ber ha­lál­ra­ítél­tet és hal­dok­lót csú­fol­ni, ki­ne­vet­ni? Mi­előtt azt vá­la­szol­nánk, hogy nem, la­poz­zunk be­le a Bib­li­ánk­ba, mit tet­tek Jé­zus­sal. Az evan­gé­lis­ták egy­ön­te­tű­en le­ír­ják, hogy kín­zás köz­ben le­kö­pik, gú­nyol­ják, ki­ne­ve­tik, és még a ke­reszt alatt is ké­pe­sek koc­ka­já­ték­kal szó­ra­koz­ni a var­rat­lan kö­pe­nyéért. A cím­ben meg­je­le­nő kér­dés­re még­is csak azt vá­la­szol­hat­juk, hogy ret­te­ne­tes tö­rés kö­vet­ke­zett be az em­be­ri lé­lek­ben, ami­kor el kel­lett hagy­nia az Éden­ker­tet a fél­re­nyú­ló Évá­nak és a tor­kos Ádám­nak.

Ne­ga­tív tulajdonságaink ret­te­ne­te­sek. Mi­nél job­ban lát­juk ezt, an­nál in­kább fel­is­mer­jük a meg­vál­tá­sunk szük­sé­ges­sé­gét. S hogy ezt meg­lás­suk, na­gyon nagy szük­sé­günk van a Szent­lé­lek­re! Na­gyon nagy szük­sé­günk van pün­kösd­re! Már az is a Szent­lé­lek drá­ga ál­dá­sa és aján­dé­ka, ami­kor ezt fel­is­mer­jük és szom­jaz­zuk, éhez­zük, és kér­jük az ő se­gít­sé­gét Jé­zus Krisz­tus ne­vé­ben, hogy a kes­keny úton tud­junk jár­ni.

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::