Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ab­rám el­ment, aho­gyan azt az Úr mond­ta ne­ki. 1Móz 12,4 (Gal 3,9; Jn 15,26–16,4; Ef 3,14–21; Zsolt 68,25–36) Cso­dá­lom Ab­rá­mot. Ami­kor az Úr szólt hoz­zá, ő el­ment. Nem ra­gasz­ko­dott la­kó­he­lyé­hez, ro­ko­na­i­hoz, éle­te meg­szo­kott ke­re­te­i­hez, ha­nem el mert in­dul­ni az is­me­ret­len­be. Per­sze cse­ré­be ígé­re­tet ka­pott az ál­dás­ról, az új ha­zá­ról, a nagy nép­ről, de ez az in­du­lás pil­la­na­tá­ban csak egy tá­vo­li, meg­fog­ha­tat­lan re­mény­ség volt. Ne­kem ez nem megy ilyen könnyen! Elő­for­dult, hogy Is­ten vá­rat­lan mó­don akar­ta meg­for­dí­ta­ni éle­tem, és időt kér­tem, hogy át­gon­dol­jam, igei meg­erő­sí­tést ke­res­sek, s vég­re el­in­dul­jak. Van mit ta­nul­nom Ab­rám­tól, aki nem mér­le­gelt, csak ment.

Hét­fő

Ezt mond­ja a Szent, az Igaz: Íme, nyi­tott aj­tót ad­tam eléd, ame­lyet sen­ki sem zár­hat be. Jel 3,7–8 (Ézs 30,19; Ez 11,14–20; Zsid 7,11–22) A fi­la­del­fi­ai gyü­le­ke­zet an­gya­lá­nak író­dik ez; ró­la ol­vas­suk, hogy bár ke­vés ere­je volt, még­is meg­tar­tot­ta az Úr igé­jét. Áll­ha­ta­tos ma­radt, meg­tar­ta­tott a kí­sér­tés órá­já­ban, s ezért osz­lop­pá lesz Is­ten temp­lo­má­ban. A nyi­tott aj­tót egye­dül Jé­zus ad­hat­ja meg, mert csak ál­ta­la le­het be­já­rá­sunk a Min­den­ha­tó­hoz. Aki­nek szí­vé­ben ő él, an­nak nem kell fél­nie at­tól, hogy zárt aj­tót ta­lál.

Kedd

A ki­rá­lyi tiszt­vi­se­lő szol­gái mond­ták: Teg­nap dél­után egy óra­kor hagy­ta el fi­a­dat a láz. Meg­ál­la­pí­tot­ta te­hát az apa, hogy ép­pen ab­ban az órá­ban, amely­ben ezt mond­ta ne­ki Jé­zus: „A te fi­ad él.” És hitt ő, va­la­mint egész há­za né­pe. Jn 4,52–53 (Ez 20,41–42; Lk 21,12–19; Zsid 7,23–28) Apa és fia tá­vol van­nak egy­más­tól: előb­bi a cso­da­té­vő gyó­gyí­tót hív­ja, utób­bi a be­teg­ágyon fek­szik. Jé­zus nem tel­je­sí­ti a ké­rést: nem uta­zik el Ka­per­na­um­ba; még­is meg­te­szi, amit re­mél­nek tő­le: meg­gyó­gyul a gyer­mek. Az idő­pont a bi­zo­nyí­ték ar­ra, hogy nem vé­let­len volt, ha­nem Jé­zus se­gí­tett. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb, hogy ez­után hit éb­red a je­len­lé­vők­ben. Ma is tör­té­nik ha­son­ló: Jé­zus tá­vol ma­rad, de sza­va ga­ran­tál­ja a cso­dát. Amíg ban­du­ko­lunk vissza ah­hoz, aki­ért mun­kál­kod­ni hív­tuk őt, ta­lán bi­zony­ta­lan­ság van a szí­vünk­ben. De ha meg­ér­ke­zik a jó hír, és össze­rak­juk a mo­za­ik­da­ra­bo­kat, rá­döb­be­nünk: ak­kor tör­tént a cso­da, ami­kor ezt Jé­zus meg­ígér­te ne­künk. A kér­dés csak az, hogy ne­künk és há­zunk né­pé­nek is a hit-e a ter­mé­sze­tes re­ak­ci­ónk er­re.

Szer­da

Van-e va­la­mi le­he­tet­len az Úr szá­má­ra? 1Móz 18,14a (Zsid 10,35; Lk 12,8–12; Zsid 8,1–13) Áb­ra­hám és fe­le­sé­ge fö­lött el­rö­pül­tek az évek. Nem tel­je­sült az ígé­ret. Nincs gyer­me­kük, és már nem is lesz, mert Sá­ra kép­te­len szül­ni. A há­rom ide­gen sze­rint azon­ban egy év múl­va fia lesz az idős há­zas­pár­nak. Cso­da-e, ha Sá­ra ne­vet kín­já­ban? Ám Is­ten szá­má­ra nincs le­he­tet­len. Ő vég­hez­vi­szi, amit el­ha­tá­ro­zott. Ma is így van ez. Ki­lá­tás­ta­lan hely­ze­tek, ter­mé­ket­len éle­tek, ve­ge­tá­ló gyü­le­ke­ze­tek vál­toz­hat­nak meg, s le­het re­mény­tel­jes a re­mény­te­len­ből, élő a ha­lott­ból, egész­sé­ges a be­teg­ből, mert Is­ten­nek sem­mi nem áll­hat­ja út­ját. De vi­gyáz­zunk, ne­hogy fél­re­ért­sük az igét! Nem ar­ról van szó, hogy az Úr min­den ne­héz­sé­gün­ket meg­old­ja, és min­den kor­lá­tun­kat le­győ­zi, ha­nem ar­ról: ha va­la­mit ki­je­lent, ak­kor ott nem szá­mít, hogy mi em­be­ri­leg mit tar­tunk le­he­tet­len­nek.

Csü­tör­tök

Is­ten mond­ja: Mos­tan­tól fog­va új dol­go­kat hir­de­tek ne­ked, rej­tett dol­go­kat, me­lyek­ről még nem tudsz. Ézs 48,6 (Ef 1,9–10; Ap­Csel 1,12–26; Zsid 9,1–10) A nép, mely so­ká­ig nem tö­rő­dött a fi­gyel­mez­te­tés­sel, és nem volt haj­lan­dó meg­tér­ni, fog­ság­ba ke­rült. Szét­hul­lott a nem­zet, s az em­be­rek úgy érez­ték, az Úr örök­re el­hagy­ta őket. Ám­de nem így volt. Egy­szer csak Is­ten meg­hir­det­te az új kez­de­tet, a sza­ba­du­lást. Va­jon ne­künk is új kez­de­tet hir­det az Úr? Va­jon a rej­tett dol­gok, me­lye­ket most még nem sej­tünk, de Is­ten­nél már elő­ké­szü­let­ben van­nak, ugyan­úgy meg­vál­toz­tat­ják az éle­tün­ket, mint e pró­fé­cia ré­gi cím­zett­je­i­ét?

Pén­tek

Ural­ko­dik az Úr, a mi Is­te­nünk, a Min­den­ha­tó! Örül­jünk és uj­jong­junk, és di­cső­ít­sük őt. Jel 19,6–7 (Ézs 6,3; Jn 19,25–27; Zsid 9,11–15) Ba­bi­lon bu­ká­sa után nagy öröm lesz a menny­ben – ol­vas­suk a Je­le­né­sek köny­vé­ben. Ami­kor el­ér­ke­zik a Bá­rány me­nyeg­ző­je, ott csak az uj­jon­gás­nak és di­cső­í­tés­nek van he­lye. Ez már most el­kez­dőd­het: az Úr Is­ten ha­tal­ma és nyil­ván­va­ló ural­ma már ma ma­gasz­ta­lás­ra nyit­hat­ja szán­kat.

Szom­bat

Van párt­fo­gónk az Atyá­nál: az igaz Jé­zus Krisz­tus. 1Jn 2,1 (Mal 3,2a; Zak 4,1–14; Zsid 9,16–28) A szent Is­ten előtt nem tu­dunk emelt fő­vel meg­áll­ni; nincs, ami­vel ki­ér­de­mel­het­nénk az üd­vös­sé­get. De van párt­fo­gónk, szó­szó­lónk, Krisz­tu­sunk, aki en­gesz­te­lő ál­do­zat­tá lett bű­ne­in­kért. Bát­ran te­kint­he­tünk őrá, és Meg­vál­tónk­nak kö­szön­he­tő­en mi­énk az örök élet aján­dé­ka. Mi­lyen cso­dá­la­tos evan­gé­li­um ez!

Hu­lej Eni­kő

::Nyomtatható változat::