Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Hang­sze­rek gaz­dag tár­há­za, egy meg­je­lent szak­könyv, vi­deo­fel­vé­te­lek és ha­tal­mas adag el­kö­te­le­zett lel­ke­se­dés – ez várt rám Var­va­sovsz­ky Já­nos­né Velsz Dó­ra ba­rát­sá­gos ott­ho­ná­ban. A ze­ne­te­ra­pe­u­ta ta­nár­nő a ren­del­ke­zé­sünk­re ál­ló szűk idő­ke­ret­ben igye­ke­zett mi­nél töb­bet meg­osz­ta­ni ve­lem az évek hosszú so­ra alatt fel­gyü­lem­lett po­zi­tív ta­pasz­ta­la­ta­i­ból.

– Kezd­jük ta­lán a leg­ele­jén: ho­gyan lesz egy pe­da­gó­giai és pszi­cho­ló­giai vég­zett­sé­ggel is bíró zon­go­ra- és szol­fézsta­nár­nő­ből ze­ne­te­ra­pe­u­ta?

– Lé­pés­ről lé­pés­re, ele­in­te in­kább ösz­tö­nö­sen, au­to­di­dak­ta mó­don érez­tem rá a ze­ne­te­rá­pi­á­ra. A het­ve­nes évek ele­jén ze­ne­ta­nár­ként dol­goz­tam, és meg­volt már a pszi­cho­ló­gi­ai vég­zett­sé­gem is, ami­kor részt ve­het­tem az Or­szá­gos Pe­da­gó­gi­ai In­té­zet ál­tal élet­re hí­vott kor­rek­ci­ós osz­tá­lyok te­rá­pi­ás mun­ká­já­ban. A hát­rá­nyos vagy ve­szé­lyez­te­tett hát­tér­ből ér­ke­zett, lel­ki­leg sé­rült gye­re­kek­kel va­ló fog­lal­ko­zás so­rán gyak­ran al­kal­maz­tunk ko­moly­ze­nét a te­rá­pia ré­sze­ként. Pél­dá­ul Dvořák-szim­fó­ni­á­ra tán­col­tunk a gye­re­kek­kel, vagy Sme­ta­na Mold­va cí­mű da­rab­ját hall­gat­va kék­kel meg­fes­tet­ték a „ze­nét”. Ilyen „elő­élet” után – évek­kel ké­sőbb – ta­lál­koz­tam Hans-Hel­mut De­­cker-Vo­igt­tal, és az ál­ta­la ve­ze­tett ze­ne­te­rá­pi­ai in­té­zet­ben ta­nul­va sze­rez­tem ze­ne­te­ra­pe­u­ta vég­zett­sé­get Ham­burg­ban.

– Egy ön ál­tal írt köny­vet tar­tok a ke­zem­ben, amely­nek Ze­ne­te­rá­pia és gyógy­pe­da­gó­gia sú­lyo­san és hal­mo­zot­tan sé­rül­tek in­téz­mé­nye­i­ben a cí­me. Ez a kö­tet na­gyon jól össze­fog­lal­ja és pél­dák­kal gaz­da­gon il­luszt­rál­ja azo­kat a mód­sze­re­ket, ame­lyek­hez ön­nek is olyan sok si­ker­él­mé­nye fű­ző­dik.

– A ze­ne­te­rá­pia cél­ja, hogy bár­mely lel­ki vagy tes­ti prob­lé­má­ból fa­ka­dó za­vart, ki­egyen­lí­tet­len­sé­get, be­teg­sé­get vagy fo­gya­té­kos­sá­got az egyén ál­la­po­tát fi­gye­lem­be vé­ve fel­tár­jon és ja­vít­son élet­kor­tól és nem­től füg­get­le­nül. Fon­tos szem­pont­ként ér­vé­nye­sül­nek a ke­ze­lő­or­vos meg­ál­la­pí­tá­sai, ja­vas­la­tai, va­la­mint az adott szo­ci­á­lis kö­rül­mé­nyek. Ha tes­ti vagy szel­le­mi fo­gya­ték­kal élő sze­mélyt ke­ze­lünk a ze­ne­te­rá­pia se­gít­sé­gé­vel, ak­kor cél le­het a ke­zelt egyén lel­ki éle­té­nek gaz­da­gí­tá­sa, az egyén ön­te­vé­keny­sé­gé­nek az adott ál­la­pot­hoz ké­pest ma­ga­sabb szint­re eme­lé­se, va­la­mint tes­ti mű­kö­dé­sé­nek fej­lesz­té­se. Sok eset­ben az ér­zel­mi fe­szült­sé­gek sza­bá­lyo­zá­sa, ne­tán az ag­resszív haj­la­mok csök­ken­té­se a fel­adat.

– Em­lí­te­ne egy-két pél­dát?

– Évek­kel ez­előtt a fog­lal­ko­zás­ra be­vitt kis­mé­re­tű, több­nyi­re ütős hang­sze­rek se­gít­sé­gé­vel se­gít­sé­get tud­tam nyúj­ta­ni egy tíz-ti­zen­öt fős, mell­mű­té­ten át­esett cso­port­nak. A nyír­egy­há­zi Élim evan­gé­li­kus ott­hon­ban hét hó­nap alatt he­ti egy ta­lál­ko­zás ke­re­té­ben si­ke­rült egy ti­zen­hat éves hal­lás- és be­széd­fo­gya­té­kos lányt ad­dig el­jut­tat­ni, hogy míg a te­rá­pia ele­jén csak fe­ke­te-fe­hér és né­hány pasz­tell­fol­tot raj­zolt a pa­pír­ra, a vé­gén tel­je­sen szí­nes és az egész la­pot ki­töl­tő ké­pet ké­szí­tett. De nagy sze­re­tet­tel gon­do­lok ar­ra a víz­fe­jű, tizenkét éves kis­lány­ra is, aki a ze­né­nek és egy pu­ha ken­dő si­mo­ga­tá­sá­nak ha­tá­sá­ra egy idő után nem­csak el­mo­so­lyo­dott, ha­nem meg­ is for­dí­tot­ta a fe­jét. En­nél a be­teg­ség­nél ez na­gyon rit­kán tör­té­nik meg, ezért volt nagy si­ker­él­mé­nyünk. Fon­tos él­mé­nye­im kö­zé tar­to­zik, ami­kor enu­re­ti­kus, az­az ágy­ba vi­ze­lő gye­re­kek­kel ér­tünk el je­len­tős mér­té­kű ja­vu­lást. De em­lít­het­ném azt a na­gyon erő­sen da­do­gó öt­éves kis­fi­út is, aki más­fél éves, he­ti egy­sze­ri ke­ze­lés után szép­ki­ej­té­si ver­senyt nyert.

– Mennyi­re tu­da­tos az adott te­rá­pia so­rán hasz­nált ze­ne vagy hang­szer ki­vá­lasz­tá­sa?

– Elöl­já­ró­ban na­gyon fon­tos an­nak rög­zí­té­se, hogy nem a mű­vé­szi szin­tű mu­zsi­ká­lás a cél. A ze­ne és a hang­sze­rek csu­pán esz­kö­zei a lel­ki gyó­gyu­lás­nak, ezért a te­ra­peu­tá­nak tisz­tá­ban kell len­nie az­zal, hogy pél­dá­ul me­lyik hang­nem vagy hang­ma­gas­ság mi­lyen ha­tást vált­hat ki a be­te­gé­ből. Azon­ban na­gyon sok eset­ben imp­ro­vi­zál a te­ra­peu­ta. Men­jünk csak oda a zon­go­rá­hoz, hogy il­luszt­rál­has­sam az egyik tör­té­ne­tet!

Egy pszi­cho­ló­gus ba­rát­nőm egyik al­sós kis­lány pá­ci­en­se jó ta­nu­ló volt, de na­gyon vissza­hú­zó­dó, és bi­zo­nyos na­po­kon ágy­ba vi­zelt. Pró­bál­ták ki­de­rí­te­ni az okát, és en­gem is meg­kér­tek, hát­ha ze­ne­te­rá­pi­á­val si­ke­rül. A te­rem­ben oda­ül­tünk a zon­go­rá­hoz, és ta­lá­lom­ra le­zon­go­ráz­tam a ne­vét, hi­szen min­den név­hez köt­he­tő egy dal­lam­sor. Én a mély han­gok­nál ját­szot­tam, míg őt a ma­gas han­gok bil­len­tyű­i­nél kér­tem er­re. Majd hang­ma­gas­sá­got cse­rél­tünk, és a zon­go­ra fe­let­ti nap­tár­ra pil­lant­va ta­lá­lom­ra ki­vá­lasz­tot­tam a Sán­dor ne­vet. S ak­kor hir­te­len ez a halk sza­vú, csön­des kis­lány olyan erő­vel kezd­te el pü­föl­ni a bil­len­tyű­ket, hogy rá­jöt­tem, itt kell len­nie a ti­tok­nak.

– És mi volt az?

– Az édes­ap­ját Sán­dor­nak hív­ták, s mi­vel a szü­lők el­vál­tak, a hó­nap bi­zo­nyos hét­vé­gé­it a kis­lány az apu­ká­nál töl­töt­te. Ami­kor kö­ze­le­dett a so­ros hét­vé­ge, ak­kor je­lent­ke­zett a lel­ki stressz tü­ne­te­ként az ágy­ba­vi­ze­lés.

– A mos­ta­ni be­szél­ge­té­sünk so­rán meg­mu­ta­tott ne­kem egy vi­deo­fel­vé­telt is, amely 1998. jú­ni­us 29-én a nyír­egy­há­zi Ér­tel­mi Fo­gya­té­ko­sok Nap­kö­zi Ott­ho­ná­ban ké­szült. Az itt al­kal­ma­zott mód­szert a Du­na Te­le­ví­zió ta­valy de­cem­ber 24-ei Kí­ván­ság­ko­sár cí­mű mű­so­rá­ban is be­mu­tat­hat­ta. Össze­fog­lal­ná rö­vi­den a lé­nye­gét?

– Ez egy ze­nei imp­ro­vi­zá­ci­ós te­vé­keny­ség, amely so­rán a hang­sze­rek mel­lett ter­mé­sze­ti fest­mé­nyek is meg­je­len­nek. A te­rá­pi­á­ban részt ve­vő ta­gok­nak – mint egy al­kal­mi ze­ne­kar­nak – imp­ro­vi­za­tív mó­don meg kell ze­né­sí­te­niük a ké­pen lá­tot­ta­kat. Pél­dá­ul ér­zé­kel­tet­ni­ük kell a fo­lyó tük­rén meg­csil­la­nó fé­nye­ket vagy a ro­va­rok züm­mö­gé­sét. Eh­hez vi­szont szük­ség van egy „kar­mes­ter­re”, aki le­het a te­ra­peu­ta vagy a cso­port egyik tag­ja. Kar­mes­ter­pál­ca he­lyett azon­ban a fest­mé­nye­ken sze­rep­lő ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek raj­zos szim­bó­lu­ma­it hasz­nál­ja, ame­lyek egy­ben egy-egy hang­szert is je­len­te­nek. Így ami­kor az „ál­ta­la írt ze­ne­mű” par­ti­tú­rá­ja­ként fel­mu­tat egy szim­bó­lum­kár­tyát, ak­kor tu­laj­don­kép­pen já­ték­ra szó­lít­ja fel azt a ze­nészt, aki­nél a meg­fe­le­lő hang­szer van. Pél­dá­ul a nap­ko­ron­got je­lö­lő és áb­rá­zo­ló rajz a nagy cin­tá­nyér, míg a fény­su­ga­rat je­lö­lő há­rom­szög a tri­an­gu­lum je­le. Az imp­ro­vi­zá­ció na­gyon al­kal­mas az egy­más­ra fi­gye­lés fej­lesz­té­sé­re, il­let­ve a má­sik em­ber to­le­rá­lá­sá­nak gya­kor­lá­sá­ra is. A nyír­egy­há­zi fel­vé­te­len jól lát­szik, hogy az amúgy ön­tör­vé­nyű Down-kó­ros sze­mé­lyek mi­lyen ma­gas szint­re ju­tot­tak e te­rá­pia se­gít­sé­gé­vel.

– Gya­kor­ló evan­gé­li­kus­ként – di­ák­ko­rá­ban öt évet kán­tor­ko­dott is a győr-ná­dor­vá­ro­si gyü­le­ke­zet­ben –, ta­pasz­ta­la­ta sze­rint, e mun­ka so­rán mennyi­re se­gít a hit?

– Én azt val­lom, hogy te­ra­peu­ta­ként ak­kor tu­dom a baj­ba ju­tott lel­ket rend­be hoz­ni, ha ab­ba a lé­lek­be a krisz­tu­si sze­re­te­tet tu­dom be­vin­ni. S ez nem megy más­képp, csak ha ma­gam is a Meg­vál­tó kö­ze­lé­ben élek. Azok a faj­ta pszi­cho­ló­gi­ai is­ko­lák és irány­za­tok, ame­lyek az ön­meg­va­ló­sí­tást hir­de­tik, előbb-utóbb zsák­ut­cá­ba ve­zet­nek. Nyug­dí­ja­zá­som előtt is több he­lyen ta­ní­tot­tam, és há­la Is­ten­nek az­óta is több­ször nyí­lik mó­dom át­ad­ni is­me­re­te­i­met és ta­pasz­ta­la­ta­i­mat. Nem rej­tem vé­ka alá, ha­nem fi­no­man je­lez­ni szok­tam hit­be­li né­ze­te­i­met, „ju­tal­mul” pe­dig már szám­ta­lan­szor ki­de­rült: hall­ga­tó­im je­len­tős ré­sze is val­lá­sos hát­te­rű. Ilyen­kor min­dig meg­erő­sö­döm: fon­tos, hogy Jé­zus pa­ran­csát be­tart­va ta­nú­sá­got te­gyünk ró­la!

Bo­da Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::