Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 20
- Gyógyítás zenével
Kultúrkörök
Hozzászólás a cikkhez
Gyógyítás zenével
Egy evangélikus zeneterapeutánál jártunk
Hangszerek gazdag tárháza, egy megjelent szakkönyv, videofelvételek és hatalmas adag elkötelezett lelkesedés – ez várt rám Varvasovszky Jánosné Velsz Dóra barátságos otthonában. A zeneterapeuta tanárnő a rendelkezésünkre álló szűk időkeretben igyekezett minél többet megosztani velem az évek hosszú sora alatt felgyülemlett pozitív tapasztalataiból.
– Kezdjük talán a legelején: hogyan lesz egy pedagógiai és pszichológiai végzettséggel is bíró zongora- és szolfézstanárnőből zeneterapeuta?
– Lépésről lépésre, eleinte inkább ösztönösen, autodidakta módon éreztem rá a zeneterápiára. A hetvenes évek elején zenetanárként dolgoztam, és megvolt már a pszichológiai végzettségem is, amikor részt vehettem az Országos Pedagógiai Intézet által életre hívott korrekciós osztályok terápiás munkájában. A hátrányos vagy veszélyeztetett háttérből érkezett, lelkileg sérült gyerekekkel való foglalkozás során gyakran alkalmaztunk komolyzenét a terápia részeként. Például Dvořák-szimfóniára táncoltunk a gyerekekkel, vagy Smetana Moldva című darabját hallgatva kékkel megfestették a „zenét”. Ilyen „előélet” után – évekkel később – találkoztam Hans-Helmut Decker-Voigttal, és az általa vezetett zeneterápiai intézetben tanulva szereztem zeneterapeuta végzettséget Hamburgban.
– Egy ön által írt könyvet tartok a kezemben, amelynek Zeneterápia és gyógypedagógia súlyosan és halmozottan sérültek intézményeiben a címe. Ez a kötet nagyon jól összefoglalja és példákkal gazdagon illusztrálja azokat a módszereket, amelyekhez önnek is olyan sok sikerélménye fűződik.
– A zeneterápia célja, hogy bármely lelki vagy testi problémából fakadó zavart, kiegyenlítetlenséget, betegséget vagy fogyatékosságot az egyén állapotát figyelembe véve feltárjon és javítson életkortól és nemtől függetlenül. Fontos szempontként érvényesülnek a kezelőorvos megállapításai, javaslatai, valamint az adott szociális körülmények. Ha testi vagy szellemi fogyatékkal élő személyt kezelünk a zeneterápia segítségével, akkor cél lehet a kezelt egyén lelki életének gazdagítása, az egyén öntevékenységének az adott állapothoz képest magasabb szintre emelése, valamint testi működésének fejlesztése. Sok esetben az érzelmi feszültségek szabályozása, netán az agresszív hajlamok csökkentése a feladat.
– Említene egy-két példát?
– Évekkel ezelőtt a foglalkozásra bevitt kisméretű, többnyire ütős hangszerek segítségével segítséget tudtam nyújtani egy tíz-tizenöt fős, mellműtéten átesett csoportnak. A nyíregyházi Élim evangélikus otthonban hét hónap alatt heti egy találkozás keretében sikerült egy tizenhat éves hallás- és beszédfogyatékos lányt addig eljuttatni, hogy míg a terápia elején csak fekete-fehér és néhány pasztellfoltot rajzolt a papírra, a végén teljesen színes és az egész lapot kitöltő képet készített. De nagy szeretettel gondolok arra a vízfejű, tizenkét éves kislányra is, aki a zenének és egy puha kendő simogatásának hatására egy idő után nemcsak elmosolyodott, hanem meg is fordította a fejét. Ennél a betegségnél ez nagyon ritkán történik meg, ezért volt nagy sikerélményünk. Fontos élményeim közé tartozik, amikor enuretikus, azaz ágyba vizelő gyerekekkel értünk el jelentős mértékű javulást. De említhetném azt a nagyon erősen dadogó ötéves kisfiút is, aki másfél éves, heti egyszeri kezelés után szépkiejtési versenyt nyert.
– Mennyire tudatos az adott terápia során használt zene vagy hangszer kiválasztása?
– Elöljáróban nagyon fontos annak rögzítése, hogy nem a művészi szintű muzsikálás a cél. A zene és a hangszerek csupán eszközei a lelki gyógyulásnak, ezért a terapeutának tisztában kell lennie azzal, hogy például melyik hangnem vagy hangmagasság milyen hatást válthat ki a betegéből. Azonban nagyon sok esetben improvizál a terapeuta. Menjünk csak oda a zongorához, hogy illusztrálhassam az egyik történetet!
Egy pszichológus barátnőm egyik alsós kislány páciense jó tanuló volt, de nagyon visszahúzódó, és bizonyos napokon ágyba vizelt. Próbálták kideríteni az okát, és engem is megkértek, hátha zeneterápiával sikerül. A teremben odaültünk a zongorához, és találomra lezongoráztam a nevét, hiszen minden névhez köthető egy dallamsor. Én a mély hangoknál játszottam, míg őt a magas hangok billentyűinél kértem erre. Majd hangmagasságot cseréltünk, és a zongora feletti naptárra pillantva találomra kiválasztottam a Sándor nevet. S akkor hirtelen ez a halk szavú, csöndes kislány olyan erővel kezdte el püfölni a billentyűket, hogy rájöttem, itt kell lennie a titoknak.
– És mi volt az?
– Az édesapját Sándornak hívták, s mivel a szülők elváltak, a hónap bizonyos hétvégéit a kislány az apukánál töltötte. Amikor közeledett a soros hétvége, akkor jelentkezett a lelki stressz tüneteként az ágybavizelés.
– A mostani beszélgetésünk során megmutatott nekem egy videofelvételt is, amely 1998. június 29-én a nyíregyházi Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonában készült. Az itt alkalmazott módszert a Duna Televízió tavaly december 24-ei Kívánságkosár című műsorában is bemutathatta. Összefoglalná röviden a lényegét?
– Ez egy zenei improvizációs tevékenység, amely során a hangszerek mellett természeti festmények is megjelennek. A terápiában részt vevő tagoknak – mint egy alkalmi zenekarnak – improvizatív módon meg kell zenésíteniük a képen látottakat. Például érzékeltetniük kell a folyó tükrén megcsillanó fényeket vagy a rovarok zümmögését. Ehhez viszont szükség van egy „karmesterre”, aki lehet a terapeuta vagy a csoport egyik tagja. Karmesterpálca helyett azonban a festményeken szereplő természeti jelenségek rajzos szimbólumait használja, amelyek egyben egy-egy hangszert is jelentenek. Így amikor az „általa írt zenemű” partitúrájaként felmutat egy szimbólumkártyát, akkor tulajdonképpen játékra szólítja fel azt a zenészt, akinél a megfelelő hangszer van. Például a napkorongot jelölő és ábrázoló rajz a nagy cintányér, míg a fénysugarat jelölő háromszög a triangulum jele. Az improvizáció nagyon alkalmas az egymásra figyelés fejlesztésére, illetve a másik ember tolerálásának gyakorlására is. A nyíregyházi felvételen jól látszik, hogy az amúgy öntörvényű Down-kóros személyek milyen magas szintre jutottak e terápia segítségével.
– Gyakorló evangélikusként – diákkorában öt évet kántorkodott is a győr-nádorvárosi gyülekezetben –, tapasztalata szerint, e munka során mennyire segít a hit?
– Én azt vallom, hogy terapeutaként akkor tudom a bajba jutott lelket rendbe hozni, ha abba a lélekbe a krisztusi szeretetet tudom bevinni. S ez nem megy másképp, csak ha magam is a Megváltó közelében élek. Azok a fajta pszichológiai iskolák és irányzatok, amelyek az önmegvalósítást hirdetik, előbb-utóbb zsákutcába vezetnek. Nyugdíjazásom előtt is több helyen tanítottam, és hála Istennek azóta is többször nyílik módom átadni ismereteimet és tapasztalataimat. Nem rejtem véka alá, hanem finoman jelezni szoktam hitbeli nézeteimet, „jutalmul” pedig már számtalanszor kiderült: hallgatóim jelentős része is vallásos hátterű. Ilyenkor mindig megerősödöm: fontos, hogy Jézus parancsát betartva tanúságot tegyünk róla!
Boda Zsuzsa
::Nyomtatható változat::
|