A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 9. VA­SÁR­NAP – 2MÓZ 32,1–10

Hozzászólás a cikkhez

Bu­da­pest leg­na­gyobb be­vá­sár­ló­köz­pont­já­tól né­hány mé­ter­re, a Nyu­ga­ti té­ren egy ke­res­ke­del­mi iro­da­ház te­te­jén kor­társ mű­vé­szek fel­ál­lí­tot­tak egy kris­tá­lyok­kal bo­rí­tott arany­bor­jút. Nem vé­let­le­nül itt. Míg a csu­pa üveg iro­da­há­zak kli­ma­ti­zált szo­bá­i­ban ha­tal­mas üz­le­tek köt­tet­nek, má­sok fo­rin­to­kat kol­dul­nak lent a jár­dán ül­ve. Eköz­ben em­be­rek tö­me­ge tó­dul be a fo­gyasz­tás leg­na­gyobb ha­zai „temp­lo­má­ba”, ven­ni, sze­rez­ni, mert az ma­ga a bol­dog­ság. Ke­res­ni, lá­to­gat­ni, imád­ni jön­nek egy „is­tent”, aki bár fé­nye­sen ra­gyog, ám ha­lott, nem ígér, csak hi­te­get, és rú­tul cser­ben­hagy.

Ha val­lá­si üze­net­nek, fi­gyel­mez­te­tés­nek szán­ták a bor­jút, cél­ba ta­lált. (Ta­lán volt, aki fel­ütöt­te ott­hon a Bib­li­át mai tex­tu­sunk­nál.) Ha humornak szánták az installációt, még elmegy. De sajnos gyanítható: van­nak, akik komolyan gondolják… Is­tenük fent az aranyborjú, feljebb nem látnak, de nem is tekintenek…

Lu­ther kor­tár­sa, a né­met­al­föl­di re­ne­szánsz fes­tő, Lu­cas van Ley­den 1530-ban fes­tet­te meg Az arany­bor­jú imá­dá­sa cí­mű trip­ti­chon­ját. Az erő­tel­jes je­le­net mu­la­to­zó, ti­vor­nyá­zó, du­haj­ko­dó alak­ja­i­val a mű­vész szin­te időt­le­nül kor­társ ké­pet tár a né­ző elé. Az em­be­ri lé­lek Is­ten­től el­for­du­ló, bál­vány­imá­dó haj­la­ma egy­idős az em­be­ri­ség­gel, és örök té­mát ké­pes szol­gál­tat­ni a kul­tú­ra, szép­iro­da­lom, kép­ző­mű­vé­szet al­ko­tó­i­nak épp­úgy, mint a pszi­cho­ló­gi­á­nak, val­lás­lé­lek­tan­nak.

A bib­li­ai tör­té­net­ben a Sí­nai-he­gyen tar­tóz­ko­dó Mó­zes­re egy­re tü­rel­met­le­neb­bül vá­ra­ko­zó nép lát­ha­tó, „kéz­zel­fog­ha­tó” is­tent akar. Az arany­ból ön­tött bor­jú, a ma­te­ri­á­lis tárgy en­nek a po­gány vágy­nak a szim­bó­lu­ma. Iz­ra­el lel­ki-szel­le­mi fej­lő­dé­sé­ben val­lá­si és spi­ri­tu­á­lis reg­resszi­ót je­lent ez a moz­za­nat. A nép bű­nét Jah­ve fő­pap­ja, Áron be­te­tő­zi az­zal, hogy ol­tárt épít, ki­ön­te­ti a bor­jút, és hoz­zá­já­rul, hogy or­gi­a­sze­rű „ün­nep” kez­dőd­jék, ri­tu­á­lis tánc­cal, ét­ke­zés­sel, az ősi po­gány val­lá­sok me­net­rend­je sze­rint.

Ám kis­vár­tat­va Is­ten meg­szó­lal. Azt mond­ja Mó­zes­nek: „a né­ped”. Mó­zes né­pé­nek, nem a ma­ga né­pé­nek ne­ve­zi őket! Eb­ben meg­nyil­vá­nul a bűn mi­at­ti tá­vol­ság­tar­tás – pe­dig Iz­ra­el a szö­vet­ség­kö­tés ide­jét éli. A nép és Jah­ve kap­cso­la­tá­ban aka­dály ke­let­ke­zik.

Az Úr, az egy igaz Is­ten kö­vet­ke­ze­te­sen el­íté­li és tilt­ja a bál­vány­imá­dást, s több he­lyen is mint Iz­ra­el hűt­len­sé­gé­nek leg­sú­lyo­sabb je­le em­lít­te­tik ez az epi­zód, ami­kor az „Úr ün­ne­pét” hir­det­ték meg – az Úr nél­kül!

Egy bor­jú kö­rül tán­col­va. Iz­ra­el ez­zel a tet­té­vel kis hí­ján el­ját­szot­ta ki­vált­sá­gát, az Úr már nem akar a ke­mény nya­kú nép­pel tar­ta­ni. Csak Mó­zes több­szö­ri köz­ben­já­ró imád­sá­gá­nak, ese­de­zé­sé­nek kö­szön­he­tő, hogy nem tör­li el őket.

Min­den kor­nak, így a mi ko­runk­nak is leg­sú­lyo­sabb vét­ke a bál­vány­imá­dás. Az „arany­bor­jú” imá­dá­sa újabb és újabb for­mák­ban je­lent­ke­zik. A bál­vány hol pro­vo­ka­tí­vabb, hol rej­tet­tebb, becs­apó­sabb mó­don gyűj­ti ma­ga kö­ré tán­co­ló hí­ve­it.

Nem­rég be­je­len­tet­ték az Ame­ri­can Idol cí­mű „em­ber­bál­vány-fa­ra­gó” mű­sor ma­gyar ver­zi­ó­já­nak ér­ke­zé­sét. Az Egye­sült Ál­la­mok leg­né­zet­tebb té­vé­mű­so­rá­ról van szó. Cí­me rend­kí­vül be­szé­des és so­kat­mon­dó. Bál­vány­imá­dá­sunk ma ezer­fé­le új ru­hát ölt. Pél­da­ké­pek, ido­lok, hé­ro­szok és fél­is­te­nek: va­la­mennyi­en em­be­rek – de imá­dá­suk, az ér­tük va­ló ra­jon­gás át­csú­szik az is­te­ní­tés­be.

Hí­vő em­be­rek kö­zött is elő­for­dul, hogy éle­tük­ben egyes je­len­sé­gek át­ve­szik Is­ten he­lyét. Így vál­hat bál­vá­nyuk­ká akár a ha­ta­lom, akár az anya­gi ja­vak­ra tö­rek­vés, a pénz vagy a test­kul­tusz. Mind­egyi­kük a ma­te­ri­á­lis vi­lág fe­lé for­dít­ja az em­ber te­kin­te­tét. El­len­pó­lu­suk Krisz­tus, aki az iga­zi, spi­ri­tu­á­lis, lel­ki ér­té­ke­ket ad­ja és mu­tat­ja fel.

Min­den em­ber sze­ret­né lát­ni Is­tent. Nem­csak kí­ván­csi­ság­ból, ha­nem mert úgy vé­li, hogy a lát­ha­tó, ki­áb­rá­zol­ha­tó Is­tent bir­to­kol­hat­ja, ha­tal­mát a ma­ga szol­gá­la­tá­ba ál­lít­hat­ja. Is­ten lé­nye­ge azon­ban meg­fog­ha­tat­lan és nem zár­ha­tó be kor­lá­to­zott ér­vé­nyű ké­pek­be. Lé­nyét ak­kor és ott és úgy tár­ja fel, amikor, ahol és ahogy azt ő akar­ja. Amint le­ha­tá­rol­nánk őt az­zal, hogy ki­mon­dunk ró­la „va­la­mit”, amint be­zár­nánk őt egy kép­pé for­mált meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ba, azon­nal ezer és ezer más as­pek­tu­sá­tól fosz­ta­nánk meg a vég­te­len és ha­tár­ta­lan Te­rem­tőt.

Bár Is­ten tilt­ja, hogy a ma­gunk el­kép­ze­lé­se sze­rint áb­rá­zol­juk őt, a ma­ga szu­ve­rén mód­ján még­is kész volt meg­mu­tat­ni ma­gát a vi­lág­nak. Nem várt, nem re­mélt, döb­be­ne­tes mó­don: em­ber­ré lett, és Jé­zus Krisz­tus em­be­ri ar­cán ra­gyog­tat­ta fel di­cső­sé­gét. Más „Is­ten-or­ca” nincs, min­den más ha­mis, tor­zí­tás – ez az egye­dü­li és a hi­te­les.

Jé­zus em­be­ri te­kin­te­tén át néz ránk az Is­ten. Is­ten a ma­ga kép­má­sá­ra te­rem­tet­te az em­bert – egy is­ten­arc van el­te­met­ve mind­annyi­unk­ban (Re­mé­nyik). Elő­ször Jé­zus­ban kell meg­lát­nom az Is­tent, majd az em­ber­ben, aki­vel Jé­zus azo­no­sít­ja ma­gát.

Imád­ni az Is­tent nem fa­ra­gott kép­ben, nem arany­szo­bor­ban, ha­nem lé­lek­ben és igaz­ság­ban, de min­de­nek­előtt és -fe­lett Jé­zus Krisz­tus­ban le­het. Irán­ta va­ló sze­re­te­tünk pe­dig csak annyi­ra hi­te­les, amennyi­re a min­den em­ber­tár­sunk irán­ti fel­té­tel nél­kü­li sze­re­tet­ben tük­rö­ző­dik.

Az arany­bor­jú tör­té­ne­te azon­ban nem­csak az em­ber Is­ten irán­ti hűt­len­sé­gé­ről szól, ha­nem az or­gi­á­zó nép hűt­len­sé­gének sö­tét hát­te­rén raj­zo­ló­dik ki Is­ten iga­zi ar­ca. Nem szo­bor vagy kép for­má­já­ban, ha­nem tet­tek­ben, ame­lyek­kel Is­ten a hűt­len­ség­re vá­la­szol. Eb­ből lát­hat­juk, hogy az ő ere­je a meg­bo­csá­tás­ban, a ke­gye­lem­ben van.

Evan­gé­li­um és tör­vény, tör­vény és evan­gé­li­um ta­lál­ko­zik itt: a tör­vény meg­sze­gői a tör­vény ha­tá­lyán kí­vül eső ke­gyel­met nyer­nek. Is­ten új­ra át­ad­ja Mó­zes­nek a tör­vény táb­lá­it. A leg­na­gyobb ke­gye­lem azon­ban Jé­zus Krisz­tus­ban je­lent meg, aki evan­gé­li­u­mot hir­de­tett, és a tör­vény ér­tel­me­zé­sét is új és nagy pa­ran­cso­lat­ként fo­gal­maz­ta meg. Is­ten min­den bál­vá­nyo­kon győ­ze­del­mes­ke­dő ere­je és ha­tal­ma: az evan­gé­li­um.

Mind­az, amit a bál­vá­nyok­tól ka­punk, rom­lan­dó, mu­lan­dó, és bár­mennyit bir­tok­lunk is e „ja­vak­ból”, vé­gül mind el­ve­szít­jük, sem­mit nem vi­he­tünk ma­gunk­kal be­lő­lük. Amit Is­ten­től ka­punk, az múl­ha­tat­lan, ro­mol­ha­tat­lan, örök­ké­va­ló mennyei kincs. Ezek­től le­szünk iga­zán gaz­da­gok – min­den más­tól csak egy­re sze­gé­nyeb­bek. Csak Krisz­tus kin­csei tesz­nek gaz­dag­gá. A hit­ben le­het ez a mi­énk. Itt a föl­dön és ott, ahol szín­ről szín­re fog­juk lát­ni az Is­ten di­cső­sé­gét és Krisz­tus ar­cát.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::