Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

E so­rok szer­ző­je ma­gyar­ta­nár és ka­to­li­kus szer­ze­tes, így ön­ma­gá­tól adó­dik, hogy fo­gé­kony egy-egy re­gény, no­vel­la, vers vagy más szép­iro­dal­mi al­ko­tás val­lá­si és li­tur­gi­kus vo­nat­ko­zá­sa­i­ra, tar­tal­ma­i­ra. Ré­gi ter­vét va­ló­sít­ja meg ez­zel a kis­esszé­vel, hisz a Dosz­to­jevsz­kij-re­gé­nyek li­tur­gi­kus vo­nat­ko­zá­sa­it rég­óta fi­gye­li.

Szö­gez­zük le: Fjo­dor Mi­haj­lo­vics Dosz­to­jevsz­kij pra­vo­szláv hí­vő­nek val­lot­ta ma­gát, ezért nem kül­ső szem­lé­lő­ként il­lesz­tette re­gé­nye­i­be a pra­vo­szláv egy­ház li­tur­gi­kus cse­le­ke­de­te­it. For­ra­dal­már­nak in­dult, de éle­te vé­gén a cá­riz­must és a pra­vo­szláv egy­há­zat val­lot­ta he­lyes élet­ve­ze­tő elv­nek; per­sze egy­faj­ta szak­ra­li­zált és ide­a­li­zált, te­hát utó­pisz­ti­kus cá­riz­must és pra­vo­szlá­vi­át.

Vi­tat­ha­tat­lan, hogy Is­ten és sá­tán, erény és bűn, egy­szó­val a transz­cen­dens di­men­zió szin­te min­den Dosz­to­jevsz­kij-re­gény­ben szá­mot­te­vő­en je­len van. La­zi­czi­us Gyu­la ír­ta a Dosz­to­jevsz­kij fej­lő­dé­se cí­mű, a Nyu­gat 1928. évi 23. szá­má­ban meg­je­lent ta­nul­má­nyá­ban a kö­vet­ke­zőt: „Dosz­to­jevsz­kij val­lá­sa pra­vo­szláv ke­resz­tény­ség, nem­csak a Bib­li­án épül, ha­nem azo­kon a tra­dí­ci­ó­kon is, ame­lye­ket a pra­vo­szlá­via év­szá­za­do­kon át táp­lált. Dosz­to­jevsz­kij nem­csak a bib­li­ai tex­tu­sok­ban mo­zog ott­ho­no­san, ha­nem a ke­le­ti ke­resz­tény­ség iro­dal­má­ban is, és né­ha hosszú fe­je­ze­te­ken ke­resz­tül utat en­ged egy­há­za fel­tá­masz­tott iro­dal­má­nak.”

Dosz­to­jevsz­kij szá­mos re­gé­nyé­ben köz­pon­ti kér­dés Is­ten lé­te és az Is­ten­hez va­ló vi­szo­nyu­lás le­he­tő­sé­gei, mó­do­za­tai. Íme egy pár­be­széd az Ör­dö­gök cí­mű re­gény­ből:

„– Hisz-e ma­ga Is­ten­ben, vagy sem?

– Hi­szek Orosz­or­szág­ban, és hi­szek az ő pra­vo­szlá­vi­á­já­ban. Hi­szek Krisz­tus tes­té­ben. Hi­szem, hogy úton van az új ki­nyi­lat­koz­ta­tás Orosz­or­szág fe­lé… Hi­szem!

– De hisz-e Is­ten­ben? Az Is­ten­ben?

– Én… én… majd hi­szek Is­ten­ben is.”

Dosz­to­jevsz­kij sem a hi­tet, sem az ate­iz­must nem ér­té­kel­te ak­kor, ha ké­szen ka­pott sé­mák­ban és vul­gá­ri­san kí­nál­ták. A hi­tért va­ló küz­del­met egy­faj­ta em­be­ri alap­tett­nek, eg­zisz­ten­ci­á­lis alap­nak te­kin­tet­te. Gyű­lö­le­tes volt szá­má­ra a könnyű kéz­zel át­vett, ki nem szen­ve­dett ate­iz­mus is. A ké­nyel­mes hi­tet és a ké­nyel­mes ate­iz­must egy­aránt a lel­ki rest­ség ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­ta. Azt val­lot­ta, hogy aki meg­győ­ző­dé­ses és tu­do­má­nyos ate­is­ta, az a tö­ké­le­tes hit utol­só előt­ti fo­kán áll.

Mint a re­gé­nye­i­ben gyak­ran ki­de­rül, Dosz­to­jevsz­kij vi­lá­gá­tól nem volt ide­gen az or­to­dox val­lás és fő­ként a li­tur­gia, s ta­lán se­gí­tet­te is va­la­me­lyest meg­szen­ve­dett, ki­küz­dött hi­té­ben a szer­tar­tá­sok misz­ti­ká­ja. A leg­több li­tur­gi­kus vo­nat­ko­zás ta­lán A Ka­ra­ma­zov test­vé­rek cí­mű re­gé­nyé­ben van. Az idé­ze­tek, ha kü­lön nem jel­zem, eb­ből a re­gény­ből va­lók.

„Anyám en­gem egye­dül el­vitt a temp­lom­ba nagy­hét hét­fő­jén, mi­sé­re. De­rűs nap volt, úgy em­lék­szem rá, mint­ha most lát­nám, ho­gyan szállt fel a töm­jén a füs­tö­lő­ből, és csen­de­sen fel­fe­lé emel­ke­dett, oda­fenn a ku­po­lá­ban pe­dig egy kes­keny ab­la­kon át be­árad­tak ránk a temp­lom­ba Is­ten su­ga­rai, s a hul­lá­mok­ban fel­szál­ló töm­jén­füst szin­te be­lé­jük ol­vadt. A temp­lom kö­ze­pé­re ki­lé­pett egy if­jú egy nagy könyv­vel, rá­tet­te a pul­pi­tus­ra, fel­la­poz­ta, és ol­vas­ni kez­dett.”

Ezek egy ki­csi gyer­mek el­ső be­nyo­má­sai a pra­vo­szláv li­tur­gi­á­ról. Mit lát­ha­tott, mit ta­pasz­tal­ha­tott ez a gyer­mek, és mennyi­re hi­te­les a re­gény­rész­let li­tur­gi­kus szem­pont­ból vizs­gál­va?

Az egyen­lő szá­rú gö­rög ke­reszt ala­kú pra­vo­szláv temp­lom­épü­let a ma­ga szim­met­ri­kus vol­tá­ban egy­faj­ta sta­ti­kus har­mó­ni­át su­gall a temp­lom­ba be­lé­pők szá­má­ra. A ho­mo­rú fél­gömb ala­kú fa­lak ve­tí­tő­len­csé­hez ha­son­ló­an he­lye­zik a szak­rá­lis tér kö­ze­pé­re a raj­tuk lé­vő áb­rá­kat. A cent­rá­lis ku­po­la ég­bol­to­zat­for­mát mu­tat, raj­ta a szi­go­rú Pan­tok­rá­tor, a vi­lág ura­ként áb­rá­zolt Krisz­tus. Ez a temp­lom do­mi­náns ké­pe, az egész li­tur­gi­kus tér fe­lett ural­ko­dik. Az ol­tár­fal haj­la­tá­ban, az ap­szis­ban áb­rá­zolt fő­pa­pok úgy áll­nak, mint­ha a li­tur­gia részt­ve­vői len­né­nek, akik kör­be­áll­ják a temp­lom­ol­tárt, mint­ha az örök mennyei li­tur­gi­át vé­gez­nék.

Az or­to­dox temp­lom­bel­sők ki­hasz­nál­ják a fény­já­ték ad­ta összes le­he­tő­sé­get. A kí­vül­ről be­szű­rő­dő fé­nyek egyen­le­te­sek. A ren­ge­teg gyer­tya és a ha­tal­mas csil­lár mint meg­annyi mé­cses lo­bog az ég fe­lé. A temp­lom te­te­jé­nek ara­nyo­zott hagy­ma­ku­po­lái szin­tén az ég fe­lé tö­rő láng­nyel­ve­ket sti­li­zál­ják. Az ég fe­lé tö­rő lán­gok és töm­jén­füst a ke­resz­té­nyek „ma­gas­ba emelt” lel­két és ma­gas­ba szál­ló imád­sá­gát je­len­tik.

Az idé­zett re­gény­rész­let em­lít egy fi­a­tal­em­bert, aki egy nagy köny­vet vitt. Ő a di­a­kó­nus. Jel­leg­ze­tes li­tur­gi­kus öl­tö­zé­ke az orári­on. A nagy könyv, amely­ből az if­jú di­a­kó­nus ol­va­sott, a ti­zen­két kö­te­tes Mi­nea egyik kö­te­te volt, mert Dosz­to­jevsz­kij utá­na egy ótes­ta­men­tu­mi rész­le­tet ír le. A Mi­nea az ótes­ta­men­tu­mi pe­rikó­pá­kat is tar­tal­maz­za. Az Új­tes­ta­men­tum köny­ve­it más köny­vek­ből, a négy evan­gé­li­u­mot tar­tal­ma­zó evan­gé­li­u­mos könyv­ből és az Apos­to­lok cse­le­ke­de­te­it tar­tal­ma­zó Apos­tol­ból ol­vas­sák a pra­vo­szláv di­a­kó­nu­sok.

A re­gény­rész­let em­lí­ti a füs­tö­lőt is, mely há­rom lán­con függ, ál­ta­lá­ban réz­ből ké­szült, ben­ne pa­rázs van.

Egy má­sik Dosz­to­jevsz­kij-mű­ben, a Fel­jegy­zé­sek a hol­tak há­zá­ból cí­mű re­gény­ben egy olyan rész­le­tet ol­vas­ha­tunk, ahol nem di­a­kó­nus, ha­nem pap a li­tur­gi­át vég­ző sze­mély. Egy tá­bo­ri is­ten­tisz­te­le­ti li­tur­gi­át em­lít: „A ba­rakk kö­ze­pé­re asz­talt ál­lí­tot­tak, le­ta­kar­ták tisz­ta szőt­tes­sel, ikont tet­tek rá, és meg­gyúj­tot­ták a mé­csest. Meg­ér­ke­zett a pap a ke­reszt­tel és a szen­telt­víz­zel… imád­ko­zott és éne­kelt az ikon előtt.”

A pap jel­leg­ze­tes li­tur­gi­kus öl­tö­zé­ke az epit­ra­chi­li­on, me­lyet Dosz­to­jevsz­kij konk­ré­tan meg is ne­vez A Ka­ra­ma­zov test­vé­rek egyik rész­le­té­ben: „A szta­rec fel­tet­te az epit­ra­chi­li­ont, és meg­ál­dot­ta a kö­rü­löt­te szo­ron­gó asszo­nyo­kat.” Em­lí­ti az író a tá­bo­ri asz­tal­ra ál­lí­tott ikont is, mely tá­bo­ri kö­rül­mé­nyek kö­zött az iko­nosz­tá­zi­ont, kép­fa­lat kény­te­len pó­tol­ni. Az ikon lé­nye­ge­sen több mint mű­tárgy vagy ke­gye­le­ti se­géd­esz­köz. Fest­mény­be fog­lalt hit és imád­ság.

Az iko­no­kon sze­rep­lő ké­pek a nyu­ga­ti ke­resz­té­nyek sze­mé­vel néz­ve meg­le­he­tő­sen fur­csák. Ady End­re A pó­csi Má­ria cí­mű ver­sé­ben „fan­csa­li­nak” ne­ve­zi a ro­mán mó­cok Má­ria-ikon­ját. Eze­ken az iko­no­kon min­den ap­ró­ság­nak nagy je­len­tő­sé­ge van. Az iko­nok me­rev­sé­ge és sta­ti­kus­sá­ga az időn­tú­li­sá­got, a „ki­me­re­ví­tett időt”, az örök­ké­va­ló­sá­got je­len­ti. Az ikon ké­pe az em­be­ri test fel­tá­ma­dás utá­ni, meg­di­cső­ült ál­la­po­tát áb­rá­zol­ja. A szen­tek ar­ca és alak­ja szán­dé­ko­san nyúj­tott, hosszí­tott és spi­ri­tu­á­li­san fi­nom. Nyu­ga­lom és moz­du­lat­lan­ság. Ez az ikon­ké­szí­tés két meg­ha­tá­ro­zó alap­el­ve.

A fény és a fe­hér szín a menny­or­szá­got, az ara­nyo­zás az is­te­ni ke­gyel­met je­lö­li. Az iko­no­kon a gyer­mek Jé­zus­nak gyer­me­ki tes­te, de fel­nőttar­ca van, ez a má­so­dik is­te­ni sze­mély időn­tú­li­sá­gát, örök­ké­va­ló­sá­gát és is­ten­fi­ú­sá­gát hi­va­tott ki­fe­jez­ni. Az ikon előtt mé­csest gyúj­ta­nak, ezt oro­szul lam­pa­dá­nak ne­ve­zik.

A pap ál­dó ke­reszt­tel jön a li­tur­gi­á­ra, szen­telt­vi­zet hint, majd éne­kel az ikon előtt. A pra­vo­szláv li­tur­gi­kus éne­kek há­rom könyv­ben ta­lál­ha­tók, a Tró­di­on­ban, a Pen­dikosz­tári­on­ban és az Ok­to­i­chosz­ban. A re­gény kon­tex­tu­sa alap­ján ka­rá­csony­ról van szó, így a pap az Ok­to­i­chosz­ból éne­kel. Az Ok­to­i­chosz el­ne­ve­zés­ben ott van a nyol­cas szám, mely ar­ra utal, hogy a nyol­ca­dik szá­zad­ban az or­to­dox li­tur­gi­á­ban egy nyolc alap­ská­lá­ból ál­ló ének­rend­szer ala­kult ki, el­ső­sor­ban Da­masz­ku­szi Szent Já­nos szin­te­ti­zá­ló mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő­en.

A Ka­ra­ma­zov test­vé­rek plasz­ti­ku­san áb­rá­zol­ja a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­za­di orosz szer­ze­tes­ség né­hány jel­leg­ze­tes­sé­gét. Dosz­to­jevsz­kij így pró­bál rá­vi­lá­gí­ta­ni a szer­ze­tes­ség spi­ri­tu­á­lis jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­re, sze­re­pé­re: „Egé­szen más a szer­ze­tes út­ja. Má­sok ne­vet­nek az en­ge­del­mes­sé­gen, a böj­tön és az imán, pe­dig ez je­len­ti az iga­zi sza­bad­ság­hoz ve­ze­tő utat: el­ve­tem ma­gam­tól az ok­ta­lan és fe­les­le­ges szük­ség­le­te­ket, en­ge­del­mes­ség­gel csen­de­sí­tem és os­to­ro­zom ön­ző és büsz­ke aka­ra­to­mat, s így el­érem Is­ten se­gít­sé­gé­vel a szel­lem sza­bad­sá­gát és ve­le a lel­ki vi­dám­sá­got.”

Az orosz szer­ze­tes­ség ala­pí­tó­ja Ra­donye­zsi Szent Szer­gij volt, aki a 13. szá­zad­ban élt, és so­kat re­me­tés­ke­dett a Moszk­va kör­nyé­ki er­dők­ben. Dosz­to­jevsz­kij azon­ban egy új­já­szü­le­tő­ben lé­vő 19. szá­za­di orosz egy­ház vi­szo­nya­it szem­lél­het­te, és az egy­há­zi re­form ki­emel­ke­dő alak­ját, Pai­szij Ve­lics­kovsz­kij Athosz-he­gyi szer­ze­test A Ka­ra­ma­zov test­vé­rek­ben név sze­rint is em­lí­ti.

A Ve­lics­kovsz­kij mun­kás­sá­ga nyo­mán ki­bon­ta­ko­zó re­form­moz­ga­lom, af­fé­le orosz „Cluny” a szta­rec je­len­sé­get hoz­ta ma­gá­val, mely­ről – és az egy­ház­re­form lé­nye­gé­ről – Dosz­to­jevsz­kij kel­lő tá­jé­ko­zott­ság­gal ír: „A szta­rec­ség ná­lunk, az orosz ko­los­to­rok­ban nem­ré­gen je­lent meg, még száz éve sincs, míg a pra­vo­szláv ke­le­ten, kü­lö­nö­sen Si­a­ni­á­ban és Athosz­ban már jó­val több mint ezer éve lé­te­zik. Azt ál­lít­ják, hogy a ré­gi idők­ben Orosz­or­szág­ban is volt szta­rec­ség, kel­lett len­nie, de az or­szág­ra sza­ka­dó ba­jok, ta­tár­dú­lá­sok, za­var­gá­sok, to­váb­bá Kons­tan­ti­ná­poly meg­hó­dí­tá­sa után a Ke­let­tel va­ló ad­di­gi kap­cso­la­tok meg­sza­ka­dá­sa után ez az in­téz­mény ná­lunk fe­le­dés­be me­rült, és a szta­re­cek el­tűn­tek. A múlt szá­zad vé­gén szü­le­tett meg új­ra egy nagy asz­ké­ta, Pai­szij Ve­lics­kovsz­kij és ta­nít­vá­nyai ál­tal.”

Dosz­to­jevsz­kij azon­ban nem­csak egy­ház­tör­té­ne­ti szem­pont­ból ír a szta­re­cek­ről, ha­nem spi­ri­tu­á­lis ál­lás­fog­la­lás for­má­já­ban is: „Mi te­hát a szta­rec? A szta­rec az az em­ber, aki a lel­ke­det, aka­ra­to­dat a ma­ga lel­ké­be, a ma­ga aka­ra­tá­ba ol­vaszt­ja. Ha szta­re­cet vá­lasz­tasz, le­mon­dasz aka­ra­tod­ról, és tel­jes en­ge­del­mes­ség­gel, tel­jes ön­meg­ta­ga­dás­sal át­en­ge­ded ne­ki. A szta­re­cek­nek bi­zo­nyos ese­tek­ben mér­he­tet­len és el­kép­zel­he­tet­len ha­ta­lom ada­tott. Ez az oka, hogy sok ko­los­to­runk­ban ele­in­te szin­te ül­döz­ték ezt az in­téz­ményt. A nép azon­ban mind­járt nagy­ra tar­tot­ta a szta­re­ce­ket. Ko­los­to­runk szta­re­ce­i­hez pél­dá­ul egy­for­mán tó­dul­tak az egy­sze­rű em­be­rek és a leg­ne­ve­seb­bek, hogy tér­den áll­va előt­tük meg­vall­ják két­sé­ge­i­ket, bű­ne­i­ket, szen­ve­dé­se­i­ket, és ta­ná­csot, út­mu­ta­tást kér­je­nek.”

A szta­rec élet­ál­la­po­tá­ba igyek­szik he­lyez­ked­ni az író is, ab­ban a gesz­tus­ban, aho­gyan szen­ve­dő re­gény­alak­ja­i­val szem­ben nem a szó­szék ma­ga­sá­ból fog­lal ál­lást, ha­nem „szta­re­ce­sen” mel­lé­jük áll­va kö­ve­ti őket út­ju­kon. Mi­ha­il Bah­tyin ír­ja a nap­ló­já­ban, hogy „a ma­gas­ból be­szé­lők, a pa­pok, a pró­fé­ták, bí­rák, ta­ní­tók, pát­ri­ár­kák dik­ta­tó­ri­kus mű­fa­jai el­tűn­tek. Utód­juk a mind­egyi­kü­ket he­lyet­te­sí­tő író, egy­sze­rű­en csak az író, aki mind­egyi­kük stí­lu­sát örö­köl­te.”

Igen ám, de Dosz­to­jevsz­kij, az író le­szállt a szó­szék­ről, és tár­sul sze­gő­dött szen­ve­dő re­gény­alak­jai mel­lé.

Szán­dé­ko­san nem té­rek ki A Ka­ra­ma­zov test­vé­rek­ben sze­rep­lő szta­re­cek­re, a re­gény szta­rec sze­rep­lő­i­nek jel­lem­zé­sé­re. Egy­részt azért nem, mert ezek­kel a re­gény­ala­kok­kal, fő­ként Zosz­imá­val már so­kan fog­lal­koz­tak előt­tem, Alj­o­sá­ról, Zo­sz­ima szta­rec ta­nít­vá­nyá­ról pe­dig jó­ma­gam is ír­tam a Tü­kör­krisz­tus cí­mű, 2009-ben meg­je­lent esszé­kö­te­tem­ben, a Dosz­to­jevsz­kij eti­kai prob­lé­ma­ér­zé­keny­sé­gé­ről A Ka­ra­ma­zov test­vé­rek ol­va­sá­sa köz­ben cí­mű esszém­ben. Fel­hí­vom azon­ban a fi­gyel­met Ha­va­si Ág­nes Dosz­to­jevsz­kij szent­jei cí­mű ta­nul­mány­kö­te­té­re, mely­ben a szer­ző kü­lön fe­je­ze­te­ket szen­tel a szta­rec­tí­pu­sok­nak, Zosz­imá­nak, Tyi­hon­nak és Ma­kar­nak.

Dosz­to­jevsz­kij iga­zi ide­ál­ja a szta­rec, az in­téz­mény­től és kap­cso­la­ti há­lók­tól men­tes szer­ze­tes, ki­nek élet­böl­cses­sé­ge ép­pen meg­szen­ve­dett hi­té­ből és a re­á­lis élet­ből me­rí­tett va­ló­sá­gos ta­pasz­ta­la­ta­i­ból for­rá­so­zik. Olyan szta­re­cet te­kint pél­da­ér­té­kű­nek, aki­hez az em­be­rek ön­ként men­nek, aki köz­vet­len be­szél­ge­té­sek­kel, sze­mé­lyes élet­pél­dá­val és pro­fe­ti­kus tet­tek ál­tal hat az em­be­rek­re.

A leg­hí­re­sebb szta­rec ta­lán Szár­ovi Szent Sze­ra­fim volt, aki 1833-ban halt meg, és csak har­minc év re­me­te­ség után mert vál­lal­koz­ni az őt fel­ke­re­sők lel­ki ve­ze­té­sé­re. Sze­ra­fim ha­lá­la után az ő szol­gá­la­tát az opt­inai szer­ze­te­sek foly­tat­ták. Opt­inát Dosz­to­jevsz­kij is em­lí­ti mint vi­rág­zó szer­ze­tes­köz­pon­tot. Köz­tu­dott, hogy Dosz­to­jevsz­kij, Go­gol és Tolsz­toj is több­ször el­za­rán­do­kol­tak Opt­iná­ba, és na­gyon meg­ih­let­te őket ez a „szer­ze­te­so­á­zis”.

A Dosz­to­jevsz­kij re­gé­nye­i­ben sze­rep­lő uta­lá­sok li­tur­gi­kus ese­mé­nyek­re, szer­ze­tes­ség­re, egy­há­zi élet­re nem­csak sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ton ala­pul­nak, ha­nem sze­mé­lyes spi­ri­tu­á­lis ih­le­tett­sé­gen is. Er­re en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni Dosz­to­jevsz­kij za­rán­dok­la­tai, va­la­mint a val­lás­ról, val­lá­si kér­dé­sek­ről szó­ló szá­mos nyi­lat­ko­za­ta és írá­sa.

Bo­zók Fe­renc

::Nyomtatható változat::