Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nagyon vártuk már, sok örömünk is volt benne, most mégis keserű a szánk íze. Igen, az olimpiáról írok. Persze korántsem csak az athéni játékokról akarok elmélkedni. Milyen szépen indult! A látványos megnyitó ünnepség, a sok-sok derűs arc, az állandó fenyegetettség ellenére békés körülmények, derekasan helytálló versenyzők. Nem az izomkolosszusok kerültek legelőször reflektorfénybe, hanem az édesanyák. A vívó Nagy Tímea és a skeet-lövő Igaly Diána egyaránt a gyermekeiről beszélt a leginkább meghatva: két kicsi lányról, illetve egy tizennyolc éves fiúról. Előbbi egészen természetes módon tett hitvallást is. Amikor, még a győzelmi mámorban, megkérdezték tőle, honnan volt a nyugalma a páston, mosolyogva így felelt: „Azt hiszem, ezt a Jóistentől kaptam.” Az immár kétszeres olimpiai bajnok több más nyilatkozata is azt mutatja, hogy nála ez nem retorikai fordulatot, hanem élő hitet jelent.

Szívet melengető volt a vízilabdázó Benedek Tibor nyilatkozata is a szerbek elleni döntő győzelmet követően: „Azért nyertünk, mert mi jobban szerettük egymást.” Az őskeresztényeket jellemezték így a kívülálló pogányok: „Nézzétek, hogyan szeretik egymást!”

Több versenyző esetében is tanúi lehettünk a keresztény elkötelezettség nyilvános vállalásának. A százméteres síkfutás amerikai győztese hálát adva borult le a futópályára, keresztet vetett, s csak azután engedte, hogy ünnepeljék. Hasonlóképpen cselekedett az etiópok egyik hosszútávfutó olimpiai bajnoknője.

Az olimpiákhoz régóta természetes módon hozzátartozik, hogy a különböző vallások képviselői számára biztosítják a szabad vallásgyakorlást. Az olimpiai faluban keresztyén templomok és más világvallások szent helyei várták az áhítatra vágyó sportolókat. Több nemzet küldöttségében lelkészek is helyet kaptak. Látva egy amúgy nagyszerű magyar úszónő lelki összeroppanását és hallva sírással küszködő nyilatkozatát, bizony talán a magyar küldöttségben is jótékonyan hatott volna egy felkészült, sporthoz is értő lelkigondozó szolgálata.

Kritikus helyzetben, mázsás lelki terheket cipelő atléták esetében különösen is sokat jelenthet egy olyan ember támasza, aki nemcsak súly- és hosszmértékben tud gondolkodni, hanem emberi, sőt testvéri segítséget kínál föl. Ezzel természetesen eljutottunk az athéni olimpia legnagyobb keserűségéhez, a dopping vétségével kizárt súlyemelők és dobóatléták ügyéhez. Anélkül, hogy tudnám az egészen biztos választ a „vétkesek – nem vétkesek” immár országos találós kérdésére (megérzésem természetesen van), néhány szempontra talán érdemes utalnom.

Kell-e mindenáron győzni? Nem hibás vajon az egész teljesítményelvű társadalom is abban, hogy a doppingolás kísértése újra és újra megjelenik? Nem volna-e méltóbb, ha szívből örülnénk egy derűsen megszerzett hatodik helynek, mint egy így-úgy kicsikart aranyéremnek? Hova lett a „nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel” hajdani igazsága? Továbbá: meddig szabad a mundér becsületét védeni? Hol vannak az igazi felelősök? Valamint igaz-e, hogy nagyon sok sportoló él – még ha a szó szoros értelmében belerokkan is – meg nem engedett eszközökkel, ám a gazdagabb országok képviselői a csalást olyan szinten művelik, hogy ők nem buknak le az ellenőrzésen?

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt két hétben egy másik „olimpia” is játszódott. Ennek helyszíne nem Athén, hanem Budapest volt. A görögországira négy éven át, szívósan készültek, erre a magyarországi viadalra azonban egészen váratlanul került sor. Hogy milyen sportágak szerepeltek rajta? Mindenekelőtt cselgáncs, aztán ökölvívás és egy kis céllövészet. No meg birkózás, természetesen szabad fogású. Erről az „olimpiáról” nem a sportrovatban, hanem a belpolitikai hírek között értesülhettünk. A papírforma gyakran felborult, a szabályok pedig egészen összezavarodtak. Egy-egy csapatjátékban azt sem lehetett tudni, ki kivel játszik. A budapesti „vízilabda-mérkőzés” legalább olyan ádáz küzdelmet hozott, mint az athéni döntő, ám itt mintha összekuszálódtak volna a szerepek. A pirossapkás csapat tagjai egymást akadályozták, többen közülük feltűnően összejátszottak a kéksapkásokkal… Volt mérkőzés, amit zárt ajtók mellett rendeztek meg. Más szokatlan események is történtek. Az egyik csapat szövetségi kapitánya le akart cserélni néhány játékost, ám végül őt állították fel a kispadról. Aztán az eredményhirdetés utáni örömmámorban nemcsak a Himnuszt, hanem az Internacionálét is elénekelték: „és nemzetközivéhéhéhé lesz holnapra a világ…”

Sok volt a meglepetés ezen a rendkívüli budapesti „olimpián”, némelyek itt is gyanakodtak. Egy politikus szerint a végső győztest doppingvizsgálatra kellene irányítani: hadd derüljön ki, mitől erősödött meg ilyen hirtelen.

De túllépve a pártpolitikai „olimpián”, vegyük észre, milyen sokfelé zajlik sportszerűtlen küzdelem! A hétköznapok sportpályáin is sok a szabálytalanság. Hányan és hányan jutnak meg nem engedett előnyhöz! A portásnak elég egy üveg bort adni, hogy blokkoljon előbb a gyárban. Az aluljárói könyvesstandok tele vannak kalózkiadással. Nem ad számlát az iparos. Össznépi játék az adócsalás. Tudjuk, hogy a milliárdosoknál csak az első millió dollár eredetét nem illik firtatni. Hány és hány sérülést, lelki sérülést okozunk egymásnak: nem gánccsal vagy pengével, hanem goromba szóval és rágalommal?!

A győzelmi kényszer képessé tesz mások és önmagunk tönkretételére.

Jézus mást tanít. Ő nem akart minden áron győzni, hanem mást segített a győzelemre. A feltétlenül a győzelmi dobogóra törő, egymást minden áron legyőzni akaró tanítványait így inti: „De tiközöttetek nem ez a rend.” (Mt 20,26) A Jerikó és Jeruzsálem közötti versenyben messze lemaradt az irgalmas samaritánus, mégis ő lett az igazi győztes. Mint ahogy Jézusról is így vallottak eleink: „victor, quia victima” – győztes, mert áldozat.

Pál apostol is ezt helyezi a szívünkre: „Nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Rm 9,16). Ugyanő példát is ad arra a sportolásra, amit talán nem is egyszerűen sportszerűnek, hanem Krisztus-szerűnek nevezhetünk: „Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy hervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgálatra alkalmassá teszem a testemet, hogy míg másoknak prédikálok, magam olyanná ne legyek, mint aki alkalmatlan a küzdelemre.” (1Kor 9,25–27)

Az athéni és a budapesti olimpia győzteseit és veszteseit látva jusson eszünkbe a páli intés. Tudjunk akár lemondani a hervadó koszorúkról, hogy elnyerjük a hervadhatatlant.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::