Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük. Ez 11,19 (2Kor 1,21; Lk 10,25–37; 1Jn 4,7–12; Zsolt 143) A próféta nem a világ fiairól mondja, hogy új szívre és új lélekre van szükségük, hanem Isten népéről. Az ígéret Isten mindenkori népének, így nekünk is szól: Isten kész új szívvel és új lélekkel megajándékozni, ha Jézus nevében kérjük.

Azok, akik ragaszkodnak Istenükhöz, bátor tetteket visznek véghez. Dán 11,32b (1Kor 16,13; 5Móz 15,1–11; Jer 7,1–15) Mik ezek a bátor tettek? Békejobbot nyújtanak ellenségeiknek, jót tesznek üldözőikkel, szeretettel fordulnak gyűlölőik felé, nem félve, hogy legázolják őket. Viszonzást nem várva adnak mindenkinek, aki kér tőlük, nem félve, hogy koldusbotra jutnak. Ez az Isten szerinti bátorság.

Örülök és vigadok neked, zengem nevedet, ó Felséges! Zsolt 9,3 (2Kor 7,4; Ám 5,4–15; Jer 7,16–28) Tudunk-e a zsoltárossal együtt Istennek örülni, és nemcsak Isten ajándékainak? Tudjuk-e Istent érdek nélkül, csak önmagáért szeretni? Ez a hit igazi próbája.

Próbára tesz benneteket Istenetek, az Úr, hogy megtudja, valóban teljes szívvel és lélekkel szeretitek-e. 5Móz 13,4 (Zsid 2,18; 5Móz 24,(10–15)17–22; Jer 9,1–23) Isten a pusztai vándorlás során szándékosan olyan helyzetekbe sodorta népét, amelyekben ajándékaiból szinte semmit sem tapasztalhattak. Csak éppen annyit juttatott nekik, amennyi életben maradásukhoz kellett. Így akarta megtudni, elég-e számukra, hogy van Istenük. Isten életünkben néha azért alkalmaz „megszorító intézkedéseket”, hogy módunk legyen megtapasztalni: ha Isten a miénk, mindenünk megvan. Ha viszont nincs Istenünk, ajándékokban dúskálva is koldusszegények vagyunk.

Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem, hogy én vagyok az Úr. Jer 24,7a (Mk 3,5; ApCsel 4,32–37; Jer 12,1–6) A szív Istent megismerni képes „érzékszerve” nem más, mint a hit. Isten a hit ajándékát ígéri népének, amikor Őt megismerni tudó új szívet ígér.

Ki az a dicső király? Az erős és hatalmas Úr, az Úr, aki hatalmas a harcban. Zsolt 24,8 (1Tim 6,12; Mt 26,47–50(55–56); Jer 13,1–11) Isten a történelem színpadán is gyakran harcba szállt övéiért. Legnagyobb harcát mégis akkor vívta meg értünk, amikor Jézus Krisztusban az örök életünket elrabolni akaró szellemi hatalmakat, a sátánt, a bűnt, a halált győzte le halálával a Golgota keresztjén.

Ne félj Ábrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges. 1Móz 15,1 (Róm 4,18; Júd 1–2.20–25; Jer 14,1–16) Ábrahám jutalma, hogy a mindenkori hívők hatalmas népének atyjává lehetett. Mert – miként Pál apostol írja – Ábrahám igazi gyermekei azok, akik Ábrahám hitével hisznek. Ábrahám pedig – amikor a Móríjjá hegye felé kísérte Izsákot – rendíthetetlen meggyőződéssel hitte, hogy Isten a halálból is életre tudja támasztani fiát, akit fel kell áldoznia. A mi jutalmunk se lehet más, mint hogy szavaink és tetteink tanúságtételét elfogadva, mások is eljutnak a halottakat föltámasztó Istenben való hitre.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::