Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha véletlenül eszembe jut a júliusi kánikulában – különösen egy vízparti nyaralás közepette –, hogy nemsokára ismét feltűnően megrövidülnek majd a nappalok, lehullnak a falevelek, és szinte egyik napról a másikra beáll a hideg, bizony úgy érzem, mintha ez lenne a leggonoszabb tréfa a világon. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó lenne elköltözni egy olyan helyre, ahol mindig süt a nap, és soha nincsen tél.

Amikorra azonban sikerül visszarázódnom a dolgos, szürke hétköznapokba, és egyre mélyebben belemerülünk az őszbe, már kedvessé válik számomra mindez. A gyümölcsök illata a kamrában, a gyerekeim által készített vadgesztenye figurák az előszobában, vagy amikor a fázós reggeleken útnak indítjuk őket az iskolába… Örök visszatérés – örök nosztalgia.

Amikor a kora esti szürkületben sétálva megcsapja orromat az egyik ház kéményéből felszálló füst jellegzetes szaga, úgy érzem, mintha a természet lassan, szinte észrevétlenül kinyújtóztatná fáradt testét láthatatlan pehelypaplanja alatt, és így készülne a hosszan tartó nyugalomra. Ilyenkor a házak titokzatos búvóhelyekké válnak – a fény és a meleg tartályaivá, ahol az élet bár összekuporodva, mégis sokkal bensőségesebben és szeretetteljesebben folyik tovább.

Lassan hozzászokunk, hogy reggel, amikor felkelünk, még sötét van – csakúgy, mint akkor, amikor napi teendőink végeztével hazafelé indulunk. A boltok még nyitva vannak, az utcákat mindenütt fények mintázzák. Amikor az első hópelyhek szállingózni kezdenek a délutáni szürkeségben, vagy amikor egyik reggel arra ébredünk, hogy körülöttünk minden fehér, szinte már nem is lepődünk meg ezen. Annyi éve ismerjük, annyira megszoktuk már, mégis mindig képesek vagyunk gyerekként rácsodálkozni erre az áldott körforgásra, és bámulni az oly sokszor látott, mégis megunhatatlan szépségeket.

Mi köze mindennek az adventhez? Teológiai értelemben véve semmi. Csakhogy mi itt élünk Kelet-Közép-Európában, annak sajátos éghajlati viszonyai között. Valamikor régen eleink úgy döntöttek, hogy a Megváltó születését jelképesen a téli napfordulón ünnepeljük meg. Nálunk tehát elválaszthatatlanul összefonódik a tél és a Messiásra való várakozás.

Karácsony szavunkból nemigen halljuk ki a „testté lételre” utaló eredeti, latin kifejezést, az „inkarnációt”. Sokkal inkább valami narancs-, fenyő- és szegfűszegillatú, bensőséges hangulatot idéz fel bennünk… A száncsengő csilingelését, a cinkék énekét, az őzikék szökkenését a havon, amint eltűnnek a lombtalan bokrok sűrűjében; a bejglit, a halászlét és a Csendes éj dallamát.

Nekünk, magyaroknak – és más európai népeknek is – ilyen az advent. Jól van ez így. Szeretem. Megszoktam. S ha megélem, jövőre is szeretnék ugyanígy rácsodálkozni. Ugyanúgy érezni szeretném azt a bizsergető érzést, amelyet csak ez a hűvösödő, sötét reggelekkel és hosszú téli estékkel járó készülődés tud kiváltani belőlem.

Két dolgot azonban nem szeretnék. Az egyik a tudálékos vallásosság erőszakos „józankodása”, amely ezt mondja: „A karácsony pogány ünnep! Jézus születése mást jelent! Nem imádunk semmiféle betlehemi csecsemőt! Mi a feltámadott és megdicsőült Urat várjuk! Le a nosztalgiával, le az érzelmi kereszténységgel! Legyen minden nap, minden évszak egyformán advent!” Én csak azt kérdezem: ha így állnánk hozzá, vajon mit jelentenének a pislákoló fények, a gyertyák, az énekek, imádságok? Vajon miért adta volna maga a Teremtő, hogy ilyen változatos és csodás legyen ez a mulandó világ is?

A másik, amit szeretnék elkerülni, hogy az advent és a karácsony megszokássá váljon, csupán érzelmes nosztalgiát jelentsen számunkra. Hogy „fenyőünnep” vagy „a szeretet ünnepe” legyen – Jézus nélkül, Isten nélkül, netán a télapóval vagy a mosolygós Mikulással, akiről ma már azt is tudni lehet, hogy valóságos személy volt: Myra püspöke.

Maradjon tehát az advent a Jézus-várás megszentelt időszaka. Jézus várása – annak ellenére, hogy tudjuk, lelkével valóságosan most is itt van velünk, s hogy betlehemi csecsemőként már csak mint történelmi személyre emlékezhetünk rá. Legyen az advent a Jézus-várás megszentelt időszaka, amely számunkra már megszokottan, éppen ebben a télies hangulatú, gyertyafényes, mikulásos, narancs-, fenyő- és szegfűszegillatú, kéményfüstös, őzikés, cinkeetetős, száncsengős hangulatban érkezik el! Adjunk hálát érte, hogy ezek is a Messiás jövetelét idézik emlékezetünkbe.

Bartha István

::Nyomtatható változat::