Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nehéz fajsúlyú, idegen szavak, bonyolult jelentésű szakkifejezések sorsa olykor a félreértés – mikor milyen irányban –, főként ha valamilyen fájó közproblémára utalnak. Ilyenkor bizonyos körökben felkapják a szót, s netalán önkényesen értelmezve „használgatják”. Kirívó példa erre, ha orvosi-tudományos patológiai jelentést „görbítenek meg” erre-amarra. Olyan ez, mintha „túl okos” laikusok egy kórházban szeszélyes tájékozatlansággal ajánlgatnának vagy kárhoztatnának diagnózisokat – ami persze veszélyes kontárkodás. Kérdés, hogy mennyiben menti ezt a jóhiszeműség. A hatás akkor sem áldásos…

Megszívlelendő cikket olvashattunk hetilapunk június 20-i számának 9. oldalán Az okkultizmus csapdája címmel. Ám a fejtegetés vége felé jókora bökkenő a neurózis fontos fogalmának-lényegének messzemenő félreértelmezése: „…a gonosz szellemvilággal való érintkezés miatt a neurózis mindenféle fajtája megtalálható az emberek körében.” Az Idegen szavak és kifejezések kéziszótárában (1994) azt találjuk, hogy a neurózis „a külvilággal való súlyos összeütközésből származó, testi és lelki zavarokban megnyilvánuló, anatómiailag ki nem mutatható idegbetegség”. Az Új egészségügyi ABC (1990, 445–446. old.) bővebben tájékoztat. (Vö.: Akadémiai kislexikon, II. kötet, 292. old.)

A modern pszichoterápia ennél érdekfeszítően mélyebbre is tekint: neurózisban az embert a saját lelke mélyén rejtező, komoly ellentétek fenyegetik egyre jobban „felborulással”, ő azonban ezekkel nem akar s nem is mer szembenézni; önmaga előtt is mintegy letagadja, mert az talán a legérzékenyebb pontján érintené. Ez a lélektani elfojtás, amely egyre „titokzatosabb” és kínosabb tünetekkel követel elintézést, azaz tudatosítást és tisztázást. A tanácstalan „áldozat” ösztönös önámítása kitalál valami „okot” – mintha valaki nem a fájós lábára sántítana, vagy a sötétben elgurult aranygyűrűt nem ott, helyben keresné, hanem a legközelebbi lámpa alatt – mert ott világos van… Nos, ilyesféle a neurózis (amely még nem pszichózis, vagyis elmebetegség). „Fortélyos félelem igazgat…”

Éleslátású lélekbúvárok Európa fő lelki nyavalyájának az Isten „trónfosztását” tartják. Olyan ez, mintha a legyek ura vezérletével az alattvalók röpgyűlést tartanának a mennyezeten, s egyhangú zümmögéssel kijelentenék: „Nem tartjuk tovább a plafont!”

A mai „döntnökök”, a megszédült porszemek mit képzelnek? „A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket.” (Zsolt 2,4) A legkiválóbb mélyrelátók egyike, C. G. Jung mint pszichoterapeuta (lélekgyógyász) írja: „Harmincöt év feletti pácienseim végső problémája kivétel nélkül vallási jellegű volt.” A kiváló hittudós, M. Buber istenvakságról beszél. „Hazám, keresztény Európa!” – sóhajthatunk Szabó Lőrinccel. Mi ez? Kontinentális neurózis? Istenvesztés miatt… S miként vall erről József Attila? „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

Mi lesz, ha hiányzik életünk központja? Ha nem az a legizgalmasabb kérdés, hogy Teremtőnk és Gazdánk eszközeként mivé akar formálni bennünket? „Mellesleg”: van-e ennél nagyobb megtiszteltetés ezen a világon? – Lesz, éspedig az eljövendőben, Jézus Krisztus megváltottjainak sorában (Jel 7,13). Addig persze e földi létfeltételek között kell helytállnunk követésében. Tehát minden anyagi, szellemi, lelki nyomorúságban a „tárgynak” megfelelően szükséges orvosolni a bajt, amennyire csak lehet. Kell a hit, a jó szó, de az adekvát (odaillő) tett is. Például? Két misszionárius hajózik a Távol-Keletre. Tűz üt ki a hajón. „Imádkozzunk!” – mondja az egyik. Míg a másik: „Rohanjunk oltani! Közben egy expressz-imát!”

A neurózis jobbára „álruhában” érkezik: testi szinten kopogtat, vagy pszichés tünetként jelentkezik (gyakran az emberélet felén). Ha a hagyományos gyógyító eljárás nem jár sikerrel, indokolt az egészségi, testi-lelki kölcsönhatásokban (pszichoszomatika) járatos szakembert hívni.

A szaktudás elengedhetetlen! Szükséges emellett a gyógyász kellő mélységű önismerete, alkotó alázatossága, meggyőző „kisugárzása” – hiszen a kliens nem kevéssé az ő spontán ábrázatáról hajlamos leolvasni a saját esélyeit: azt, hogy mit remélhet tőle. (Ebben az érzelmi tényező komoly szerepet játszik.) „Az orvos maga is gyógyszer.” (Bálint) Az egészség követének hite „ragályos” szokott lenni. Ennek hiánya reménygátló. Ám kedvezőbb esetben is hamar felüti a fejét a rezisztencia (ellenállás), az „elsumákolt”, valós probléma nagyságától függő hevességgel. Akár boszorkányos gubancnak is nevezhetnénk egy-egy verembe esett lélek életrejtélyét. Ilyenkor aztán „arat a Titok” (Ady – Jel 17-től indíttatva). Nem is csoda, hiszen úgyszólván „halott lélekkel botorkálunk”.

Mintha világdivat lenne bedeszkázni az eget. Emberalatti sötét erők haláltáncra kérik, akit csak lehet. „Propagandaosztályuk” ultramodern, főnökük a hazugság atyamestere (Jn 8,44). Nem olyan fekete ő, amilyennek festik – annál sokkal körmönfontabb: ő a Nagy Hamiskártyás. Mutatós boldogságkártyákat osztogat, kinek-kinek a leggyengébb oldala szerint. Behízelgő. Abszolút profi!

József Attila meditációja: „Miféle ördögi öröm / osztozik a bőrömön…” C. G. Jung a rendkívüli erejű „archetípusok” közé sorolja az abszolút Gonosz ősképét. A Radikális Rossz minden lében kanál akar lenni ördögi ügyességgel; leszállópályául bárki lelke megfelel neki, noha egy egész légikikötő hangolja igazán pokoli kedvre. Bárcsak holmi tarka rémmese volna mindez… S az igazi döbbenet valójában akkor toppan be tudatunkba, amikor lelkiismeretünk megszólal: rólad van szó! S az egzisztenciális sötétségben a krisztusi megváltottság a fény. Ez az alapállás. És éppen a megszentelt értelem, a keresztény világosság jegyében különbséget kell tennünk az okkult jelenségek és az egyszerű betegségek között. Ezek összetévesztése igencsak veszélyes. (Téves kórismével tartósan „kegyetlen-kegyes” nyomás nehezedhet a szenvedőre.)

Témánk – szellemi-lelki súlyának megfelelően – rendkívül igényes. Tanulmányok sorát követelné bevezetésül. Ebből szinte csak csipetnyit nyújthattunk az adott keretek között. Igyekeztünk „szak-érthetően” felvázolni a megszívlelnivalókat, olykor talán merész színességgel.

A neurózis akkor megközelíthetőbb (aránylag), ha igazán ismerjük a kiváltó okát: lelki seb, sűrű gondok, komoly, de jórészt érthető problémák stb., azaz nem ködös a mező. Ha azonban az ok rejtélybe burkolózik, s megfoghatatlan a belső lényege, mibenléte, netalán célja, akkor alighanem a lelken belül fészkel a baj; ott meglapul, ám később ki is törhet, ha „gyújtást” kap. Ilyenkor mintha valami párbajféle békétlenkednék az ellentétes vonzódások és indulatok-feszültségek között, mégpedig a tudattalanban. Ilyen és hasonló sokrétű fogalmak, összefüggések megvilágítására, gyakorlati besorolására szántam Izgalmas lélektan és Álmaink barlangvilága című könyveimet (1999, illetve 2001).

A szemlélődésünk elején idézett cikk szerint a neurózis bármilyen formáját a démoni világ okozza, és kizárólag a megtérés hozhat belőle gyógyulást. Ez a megdöbbentő beállítás a szerző mélységes ismerethiányról vall. Ilyen szellemű „lelkigondozással” bármilyen neurotikust csak félrekezelni lehet. Ez akár önpusztításhoz is vezethet, amelyre (felekezetközileg) volt már nem egy példa. Ráérzett erre egyházunk egyik „taláros” vezetője is: egyetlen tömör bíráló szóval minősítette a „neuro-démonos” sorokat, hasonlóan mások – pszichiáter főorvosok, szakértő, hívő egyháztagok stb. – kritikájához.

A neurózis fája magas és igen dús lombozatú, „megmászni” korántsem egyszerű – ez a tudatos, ésszel-kézzel megközelíthető élettér. A pszichoterápia azonban voltaképpen gyökérgyógyászat, azzal a céllal, hogy az emberi lényeket és kisebb-nagyobb közösségeiket rendeltetésük útjára térítse, a földi és égi szeretetig.

Minden túlmutat önmagán – maga a trans-cendetia szó is (át-lépés). A neurózis meghasonlásos személyiségzavar – mondja Jung, tudományának határán pedig ő is levett saruban áll, mint Mózes az égő csipkebokornál – átadván a szót a hittudománynak. Jézus pedig az evangélium hirdetésével párhuzamosan „gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget” (Mt 9,35). Majd: „Íme, az ember!” S az egyetlen és végső Győztes az Isten Báránya.

Végezetül emléksorok egy utazásról:

Pályán

Lázasan rohan a vonat

a rőt bordájú ég alatt.

Az izzás lassan megcsitul,

a vörös tintakékbe hull,

ígéret minden változás,

jön az éj: álom s látomás.

Hordozó futást adj nekem,

vonat-életet, Istenem.

Rended, szándékod másai

legyenek állomásai,

vonzzanak mérföldköveid

az eljövendő reggelig.

Dr. Bodrog Miklós

::Nyomtatható változat::