A vasárnap igéje

Advent második vasárnapja

Hozzászólás a cikkhez

Ezekben a napokban sokszor szerepelt a hírekben a Magas-Tátra. Megdöbbentő képsorok tárultak elénk, láttuk a hatalmas fenyőerdőket tarra vágva. De most nem a favágók vették kezükbe a fűrészt. Ember nem lett volna rá képes, hogy mint a gyufaszálakat, egymásra döntse a hatalmas, ég felé mutató szálfákat. Emlékszem, hogy amikor ifjúkoromban megállhattam egy-egy hatalmas fenyő tövében, s felnézhettem rá, mindig olyan érzésem támadt, mintha egy mozdíthatatlan óriás lábainál állnék. S most ezek az „óriások” egymás ágaiba kapaszkodva zuhantak alá. Nem maradt se gyökerük, se águk. Ki gondolta volna, hogy az évtizedek, évszázadok viharaival dacoló, a Teremtő fenségét hirdető, az ember számára testet-lelket felüdítő, páratlan klímát biztosító erdők helyén egy napon „holdbéli táj” tárul majd elénk? Micsoda erő rejlik a zúgó szélviharban! Félelmetes nap volt az a péntek. Valamicskét mi is megéreztünk belőle. Többünknek, akik útnak indultunk volna, még idejében sikerült visszafordulnunk, hogy menedéket találjunk otthonunk biztonságot nyújtó falai között.

Ézsaiás próféta korában a Libanon-hegységben is ott magasodtak a cédrusok. De ő nem turistaként csodálta a természet e remekműveit. Amikor megállt a hegy lábánál, a szeme elé táruló lélegzetelállító látvány népe „nagyjait”, vezetőit idézte tekintete elé. Az önhitt, gőgös, büszkeségtől felfuvalkodott, úrhatnám vezetőket és talpnyalóikat. Akiket a jólét, az arany és az ezüst tett kevélyekké. S a másik oldalon ott látta a végletekig sanyargatott, egyre elszegényedő, tengődő néprétegeket. Látta, miként növekszik az országban az idegen, külső befolyás. Idegen fegyverek, idegen istenek uralják a nép életét. Az emberek saját műveikre mint „istenkékre” építenek, s azok előtt borulnak le.

A bevetté vált pogány szokások és erkölcstelenségek, a bálványimádás és a mágikus praktikák számtalan megnyilvánulása Isten követét haragra ingerli. Nem csupán azért, mert mindez idegen volt, és korábban nem tartozott az ország életéhez. Sokkal inkább azért, mert ebből az életmenetből a nép hitetlensége válik nyilvánvalóvá. Az emberek jobban bíznak saját magukban és az előbb említettekben, mint az élő Istenben. S a próféta nem riad vissza annak kinyilvánításától, hogy ez az életvitel megbocsáthatatlan gyalázása az élő Istennek.

A próféta azért próféta, mert nemcsak szakszerű és hiteles korképet tár elénk – mely egyben kórkép is –, hanem a jövendőt is látja. Pontosabban az láttatja vele, aki elhívta és kiválasztotta őt. Látja az Úr napjának eljövetelét. A Seregek Urának napját, mint zúgó szélvihart, amely végigsöpör az egész országon, hogy leverjen minden elbizakodott és gőgös embert. Eljön a nap, amikor mindaz, amit az ember nagynak és hatalmasnak tart – a Libanon cédrusaitól az óceánjáró Tarsis-hajókig –, megsemmisül. Akkor a bálványozott, istenített emberek sziklák, kőszálak hasadékaiba menekülnek az élő Isten fensége és méltósága elől. Akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy kinek a kezében van minden hatalom mennyen és földön. Pedig Isten választott népe ettől a naptól várta az áldást, az üdvösség kiteljesedését. De a próféta tudja, hogy az Úr napja lesz ez, s nem a nép napja. Eljön az a nap, amikor Isten lesz minden mindenekben, s akkor eltűnik az összes olyan nagyság, amely valójában nem is az. Az eljövendő Úr napja hatalmas látomásával Ézsaiás az istenítés és a megistenülés ellen fordul. A világ „nagyjait” helyes megvilágításba helyezi. Úgy, ahogyan egy államférfi vallotta: a világ urai jönnek és mennek, de Jézus Krisztus eljövendő.

Advent idején is kísért a bálványok sokasága. A pénz szerelme, amely az ünnepet is üzleti vállalkozássá silányítja. A „bronzvasárnap” talmi csillogása. Pedig advent második vasárnapja az Úr napja, a kegyelem napja lehet számunkra, amikor a Szentlélek zúgó szélvihara söpörheti el, döntheti le szívünkben istenpótlékainkat. Mert akiben a mi szívünk bízik, az a mi istenünk. Advent idején ébresszen rá a prófétai szó, hogy egyedül az élő Istenben érdemes bizakodnunk, egyedül reá érdemes hagyatkoznunk, mert ő megmarad, mint erős vár. „Jézus Krisztus Úr” – így hangzott az első keresztények rövid hitvallása. A mában, de az ítélet zúgó szélviharában is csak nála, benne találunk oltalmat, egyedül ő tarthat meg mindnyájunkat.

Imádkozzunk!

Hálát adunk, szabadító Krisztusunk, hogy emlékeztetsz dicsőséges visszajöveteledre. Megrendít bennünket a prófétai szó aktualitása. Légy áldott, amiért az Úr nagy és dicsőséges napjára a te kegyelmedben bízva készülhetünk. Ámen.

Deme Dávid

::Nyomtatható változat::