A vasárnap igéje

VÍZ­KE­RESZT ÜN­NE­PE UTÁN 2. VA­SÁR­NAP – 5Móz 30,11–15

Hozzászólás a cikkhez

Mi­kor Is­ten a Sí­nai-he­gyen ki­je­len­tet­te pa­ran­cso­la­ta­it, nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re szó­ló­an ad­ta őket Mó­ze­sen ke­resz­tül a nép­nek. Is­ten­nek a nép­pel va­ló ta­lál­ko­zá­sa ak­kor kü­lön­le­ges és ma­ra­dan­dó él­mény volt – még­is oly ha­mar oly messzi­re ke­rül­tek a Tíz­pa­ran­cso­lat­ban fog­lal­tak meg­tar­tá­sá­tól! Hi­szen nem­csak a be­tű­jét, ha­nem a tör­vény szel­le­mét sem tart­ja meg az a nép, amely arany­bor­jút imád, amely nem tisz­te­li egy igaz Is­ten­ként Te­rem­tő­jét, amely fe­le­ba­rát­ja el­len go­nosz mó­don, ár­tó szán­dék­kal for­dul – üs­sük fel az Ószö­vet­ség fe­je­ze­te­it: bi­zony, ezt tet­ték.

A nép meg­szeg­te, fel­rúg­ta a szö­vet­sé­get – Is­ten még­is új­ra és új­ra meg­bo­csá­tot­ta, hogy vá­lasz­tott né­pe gyen­ge, gyar­ló, vét­kes, lá­za­dó: szó­val és tet­tel meg­ta­gad­ja őt. Még­is esélyt kap ez a nép, amely jo­gi­lag, jó­zan ésszel és igaz­ság­ér­zet­tel nem ér­de­mel új esélyt. S a tör­vény nem pa­rag­ra­fu­sok el­ré­misz­tő hal­ma­za­ként, hi­deg-ri­deg pa­rancs­ára­dat­ként zú­dul a nép fe­jé­re, ha­nem ben­ső­sé­ges és sze­re­tet­tel­jes kap­cso­lat­ban ki­nyi­lat­koz­ta­tott, élet­re vi­vő, ha­lál­tól óvó tíz ige­ként hang­zik el. Amely­ben ott van Is­ten, de nem úgy, mint tör­vény­al­ko­tó és azt ki­hir­de­tő sze­mély­te­len nagy­úr (lásd 5Móz 31,6!). Az­óta is szól Is­ten, ahogy a Sí­nai-he­gyen, sok­szor, so­kak ál­tal. Ha­tá­ro­zot­tan, vi­lá­go­san, ke­mé­nyen, óvó­an, sze­re­tet­tel, tisz­tán és egy­ér­tel­mű­en szól…

De mint a gyer­mek, aki el­en­ge­di fü­le mel­lett a fi­gyel­mez­te­tést, a szü­lői pa­ran­csot, az ér­te, az ő vé­del­mé­ben adott uta­sí­tást, a nép el­len­ke­ző­leg cse­le­ke­dett. El­in­dult – és az el­len­ke­ző irány­ba ment. És sú­lyos­bí­tot­ta hely­ze­tét, hogy öröm­mel tet­te. Ab­ban a hit­ben, hogy jól te­szi. Kis­ko­rú­ság­ban ra­gad­tak? Hát nem ér­tet­tek a szó­ból, a Szó­ból (igé­ből)? Pe­dig élet­ről és ha­lál­ról van szó.

Pe­dig Is­ten min­dent meg­tett, hogy kö­zel le­gyen. Mert ő Hang, aki szól, aki ugyan ti­tok és meg­fejt­he­tet­len, meg­pil­lant­ha­tat­lan és meg­ra­gad­ha­tat­lan, vég­te­len, akit a vé­ges be nem fo­gad­hat, de be­szél, szól, di­va­tos sza­vunk­kal: kom­mu­ni­kál. Be­szé­lő Is­ten, mert mon­da­ni­va­ló­ja van, és ki­je­len­ti ma­gát. Be­szél, üze­ne­te­ket fo­gal­maz meg, még­pe­dig úgy, hogy az a leg­cél­ra­ve­ze­tőb­ben jus­son el az üze­net cím­zett­jé­hez.

Üze­ne­té­nek lé­nye­ge a sze­re­tet és az élet. És az, hogy a meg­ol­dás ké­szen van, már nem úgy, mint Mó­zes ide­jén, a pró­fé­ták ide­jén, az ó szö­vet­ség ide­jén. Meg­szó­lít, kö­zös­ség­be von ön­ma­gá­val és min­ket egy­más­sal. Halk és sze­líd han­gon is szól, mint Il­lés­hez (1Kir 19,12b), mint Jé­zus a ta­nít­vá­nyok­hoz.

A víz­ke­reszt utá­ni idő­szak köz­pon­ti té­má­ja: Krisz­tus di­cső­sé­ge meg­je­le­nik a vi­lág­ban. A szó tes­tet öl­tött. A Lo­gosz em­ber­ré lett, és annyi­ra kö­zel jött, aho­gyan azt so­ha ál­mod­ni sem mer­te vol­na em­ber. S ez a szó for­mál, épít, ala­kít, csi­szol. Össze­tör, de fel­emel, se­bez, de be is kö­töz. Éle­tet te­remt, élet­ked­vet ad nap­ról nap­ra. Gyűjt, ma­gá­hoz vonz, és akit meg­érin­tett, az is ké­pes­sé vá­lik rá – csak­is az ő ere­jé­ből és ha­tal­má­ból nyer­ve erőt –, hogy ma­ga is su­gá­roz­zon, ma­ga is te­gyen, szól­jon, hív­jon, vonz­zon, nem ma­gá­hoz, ha­nem ah­hoz, aki őt már egy­szer sze­re­te­té­vel és ke­gyel­mé­vel meg­ra­gad­ta.

Mi­ért a tör­vény? Hogy éle­tet ad­jon, jó úton, jó irány­ban, ép­ség­ben ve­zes­sen. Amíg igá­nak érez­zük, nem ért­jük. Amíg fé­lel­met kelt, fél­re­ért­jük az is­te­ni szán­dé­kot. Amíg, bár is­mer­jük a tör­vényt, de ki­ját­sza­ni akar­juk, csak ön­ma­gunk­kal bú­jócs­ká­zunk, és Is­ten szo­mo­rú­ság­gal te­kint ránk, hogy a vesz­tünk­be ro­ha­nunk. Ha nagy­ko­rú­an néz­zük, ak­kor már kö­szö­ne­tet és há­lát tu­dunk mon­da­ni ér­te. (Vö. Zsolt 119,16: „Gyö­nyör­kö­döm ren­del­ke­zé­se­id­ben…” Me­lyik e vi­lá­gi tör­vény­ről ír­na ma köl­tő, író ilyen cso­dá­la­tos him­nuszt? El­kép­zel­he­tet­len. És me­lyik e vi­lá­gi tör­vény­al­ko­tó, hon­atya len­ne az, akit dal­ban éne­kel­ne meg egy szép sza­vú lí­ri­kus? Hát ez a nagy aján­dék: hogy van Is­ten, és van élet­re se­gí­tő, az úton meg­tar­tó is­te­ni szó!)

Egy meg­tett út vé­gén egy kis ma­gas­lat­ról vissza­te­kint­ve jól le­het lát­ni, hogy mi is tör­tént, és mennyi jót ka­pott a nép Is­ten­től. A cent­rum­ban a tör­vény­adás és an­nak ál­dá­sai van­nak. Em­ber­öl­tő­nyi idő alatt a nép meg­érett. Is­ten meg­újít­ja ve­lük szö­vet­sé­gét, mert a lá­za­dá­sok kor­sza­ka után (pél­dá­ul 5Móz 9,23–24) a nép be­lát­ta, hogy sem­mi­je nincs, amit ne ka­pott vol­na. Vá­lassz, mond­ja, eléd tá­rom az éle­tet és a ha­lált. Van en­nél na­gyobb sze­re­tet, mely a vá­lasz­tás sza­bad­sá­gát is meg­ad­ja?

Ami­kor már nem hin­nénk, hogy le­het­sé­ges, Is­ten tud még messzebb – az­az épp­hogy kö­ze­lebb – jön­ni: még töb­bet ten­ni és ad­ni, em­ber­ré len­ni, hogy a jót, az éle­tet, a sze­re­te­tet, az Is­ten­nel és egy­más­sal va­ló ép, ér­tel­mes, ér­té­kes éle­tet vá­laszt­has­suk. Hit­ből va­ló igaz­ság (Róm 10,6 kk.), szív­be írt tör­vény (Jer 31,31 kk.), az új szö­vet­ség lé­nye­ge az ígé­ret be­tel­je­se­dé­se (Zsid 8,6 kk.).

Mek­ko­ra sze­re­tet ez, amely Is­tent ar­ra kész­te­ti, hogy ilyen mély­re ha­jol­jon? Ahol mi va­gyunk, ott van, oda jött, hogy sze­münk­kel lát­ni, fü­lünk­kel hal­la­ni tud­juk. S írott és hir­de­tett igé­jé­ben ma és mind­ad­dig, amíg időt ad a meg­té­rés­re, Jé­zus szól. Meg­mu­tat­ja, hogy mi­lyen Is­ten, és mi a szán­dé­ka. De en­nél is töb­bet tesz: az éle­tét is oda­ad­ja! Élet­kö­zel­be, szív­kö­zel­be jön.

Im­má­nu­el: ve­lünk az Is­ten. Ka­rá­csony, az em­ber­ré lett Is­ten szü­le­té­sé­nek ün­ne­pe után, en­nek bel­ső – te­hát iga­zán me­len­ge­tő – fé­nye kí­sé­re­té­ben kell to­vább­men­nünk.

Imád­koz­zunk! Is­te­nem, add, hogy fel­is­mer­jem szí­vem­be írt tör­vé­nye­det, add aj­kam­ra a ta­nú­ság­té­tel sza­va­it, hogy gyen­ge és gyar­ló, bű­nös éle­tem még­is – a te ke­gyel­med­ből – szent­sé­ged­ről és di­cső­sé­ged­ről szó­ló élő ige­hir­de­tés le­hes­sen! Ámen.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::