Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

1979-ben a szűk le­ve­gő­jű Evan­gé­li­kus Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mi­án vol­tam el­ső­éves hall­ga­tó. Ak­kor is­mer­tem meg Gé­za bá­csit egy „hét­fő es­tén” a Thö­kö­ly úti la­kás­ban. Is­ten or­szá­gá­nak je­len­va­ló­sá­ga volt ta­pasz­tal­ha­tó eze­ken az al­kal­ma­kon: élő ige, evan­gé­li­zá­ció, ta­ní­tás, ima­kö­zös­ség, mind­ez a kul­tú­ra, po­li­ti­ka és fe­le­ke­zet­kö­zi­ség össze­füg­gé­sé­ben.

Né­meth Gé­za hir­det­te a min­den em­ber fe­lé va­ló fe­le­lős­sé­get: csak Krisz­tus és mai kö­ve­tei tud­nak se­gí­te­ni az el­nyo­más alat­ti egy­há­zon, az Is­ten nél­kül élő vi­lá­gon, a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­sá­gon, a szek­ták kar­ma­i­ban ver­gő­dő­kön és a szen­ve­dély­be­te­ge­ken.

Az ál­ta­la szer­ve­zett al­kal­ma­kon so­kak­kal le­he­tett ta­lál­koz­ni: sze­gé­nyek és gaz­da­gok, ér­tel­mi­sé­gi­ek és mun­ká­sok, hí­vők és szen­ve­dély­be­te­gek együtt él­tek át egy kü­lö­nös kö­zös­sé­get, egy­sé­get. És szőt­te a Lé­lek a nagy há­lót em­be­rek­ből, esz­mék­ből, sze­re­tet­ből. Ami­kor azt suly­kol­ták ne­künk az egy­ház­ban, hogy a Szent­lé­lek csak me­der­ben mű­kö­dik, ak­kor lát­tam egy sza­bad em­bert a szol­gá­lat­ban.

Egy­szer se­gí­tet­tem ne­ki be­vá­sá­rol­ni a szi­las­li­ge­ti hét­vé­gé­re. Úgy lé­pett be a hús­bolt­ba, mint aki az élő Is­ten rend­kí­vü­li és meg­ha­tal­ma­zott nagy­kö­ve­te. Ki­tár­ta az üz­let aj­ta­ját, és han­go­san, hogy min­den­ki hall­ja, kö­szönt: „Ál­dás, bé­kes­ség!” Ez ne­kem rend­kí­vü­li mó­don tet­szett.

Né­gyes cso­por­tok­ban utaz­tunk a mold­vai csán­gók­hoz az ő szer­ve­zé­sé­ben és ál­dá­sá­val. Ez ak­kor iz­gal­mas ese­mény­nek szá­mí­tott. A mi csa­pa­tunk­ban volt két ka­to­li­kus, egy me­to­dis­ta és én, az evan­gé­li­kus. Kö­zel har­minc éve már en­nek, de min­den ki­csi rész­let­re em­lék­szem: a ha­tár­át­ke­lés fe­szült­sé­gé­re, a ti­zen­négy gyer­me­kes csán­gó csa­lád­ra, a sze­re­tet­tel adott csor­ba­le­ves­re, amely­ben a sze­gény­ség mi­att csak só és hagy­ma volt, a Gyi­mes völ­gyé­ben tar­tott es­ti áhí­ta­tok­ra.

Vit­tük a gyógy­szert, a köny­vet, a jó szót. A ha­tá­ron ki­fe­lé negy­ven köny­vet vet­tek el tő­lünk a vá­mo­sok, de még így is szép szám­mal ma­radt az össze­csa­vart há­ló­zsá­kok­ban.

Fon­to­sak vol­tak Gé­za bá­csi ta­ní­tá­sai az egy­ház­ról, an­nak rom­lá­sá­ról és meg­úju­lá­sá­ról. Egyik szi­las­li­ge­ti er­dei sé­tán­kon meg­lá­tott egy au­tó­ron­csot, meg­ál­lí­tot­ta a me­ne­tet, és ott hely­ben tar­tott egy kis­elő­adást az egy­ház­ról, amely olyan ál­la­pot­ban van, mint ez az au­tó, de amely Krisz­tus ál­tal fel­tá­mad­hat, meg­újul­hat.

Ké­sőbb meg­kért, hogy se­gít­sek a „dest­ruk­tív kul­tu­szok” el­le­ni küz­de­lem­ben. Pró­fé­ta­ként lát­ta ezt a fel­ada­tot is. Mennyi tá­ma­dás ér­te emi­att is! Ír­tuk a cik­ke­ket, úgy­ne­ve­zett szek­ta­kon­fe­ren­ci­á­kat szer­vez­tünk, gon­doz­tuk, ta­ná­csol­tuk a baj­ba ju­tott csa­lá­do­kat.

Pert is akasz­tott az egyik kö­zös­ség a nya­kunk­ba. A Mar­kó ut­cai bí­ró­sá­gon – a mel­let­tünk, il­let­ve a val­lá­si cso­port el­len ta­nús­ko­dó szü­lőt hall­gat­va – a ve­lünk szem­ben ülő val­lá­si ve­ze­tők fe­lé emel­te fe­nye­ge­tő ke­zét, és így ki­ál­tott: „Ör­dö­gök, adok a ko­pasz fe­je­tek­re!” A bí­ró rend­re uta­sí­tot­ta, de meg nem ál­lít­hat­ta. Tő­le hal­lot­tam elő­ször ezt az igét az Írás­ból: „Nyisd meg szá­dat a né­má­ért!” (Péld 31,8)

Te­li volt öt­le­tek­kel, ter­vek­kel: ala­kít­sa­tok ka­ri­ká­kat, kis kö­zös­sé­ge­ket, le­gye­tek apos­to­lok! Men­tünk is szer­te az or­szág­ban, és evan­gé­li­zál­tunk.

Egy­szer Er­dős Esz­tert és en­gem meg­hí­vott egy, a bé­ké­si pün­kös­di gyü­le­ke­zet­ben ren­de­zett csen­des­nap­ra. Szin­te min­den hall­ga­tó­ja ke­zé­ben ott volt a Bib­lia. Ol­vas­tat­ta ve­lük a jé­zu­si sza­va­kat, a jaj­ki­ál­tá­so­kat. „Jaj nek­tek, ka­riz­ma­ti­ku­sok!” – egé­szí­tet­te ki a fel­so­ro­lást. Ugyan­ak­kor hal­le­lu­jáz­va, tap­sol­va kö­szön­töt­te pa­ró­ki­á­ján az egyik „szent­lel­kes” idős lel­ki­pász­tort.

A bé­ké­si al­kal­mon töb­ben meg­tér­tek. Fel­hí­vott en­gem is a szín­pad­ra, hogy imád­koz­zam a lé­lek­ben el­in­dul­tak­kal.

Ha­za­fe­lé utaz­va meg­áll­tunk egy park­ban, és a tü­zes evan­gé­lis­ta, aki előbb a ha­lál­ból az élet­re hív­ta meg hall­ga­tó­it, most mint egy bol­dog gyer­mek sza­lad­gált, és gesz­te­nyé­vel do­bált min­ket. Nem dob­tam vissza; ma már meg­ten­ném.

Hi­szem, hogy az örök­ké­va­ló­ság­ban foly­tat­juk a szent já­té­kot a mennyei „se­gí­tő ba­rá­tok” „ka­ri­ká­já­ban”. Ott már nem­csak „hét­fő es­ti gyer­tya” fog ég­ni, ha­nem lát­juk a Bá­rányt szín­ről szín­re (Jel 21,22–27).

Sze­ve­ré­nyi Já­nos

::Nyomtatható változat::