|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 03
- Beszélgetés Békés Márton történésszel
Evangélikusok
Egyházunk fiatal tehetségei
Hozzászólás a cikkhez
Beszélgetés Békés Márton történésszel
Az Amerikai neokonzervativizmus – Egy kisiklott ellenforradalom című, küllemében is igényes, vaskos kötet tiszteletpéldányával lepte meg szerkesztőségünket a Századvég Kiadó – közvetlenül lapzártánk előtt. Az időzítés sikeresen eldöntötte azt a szerkesztői dilemmát, hogy mikor közöljük az alábbi interjút, amelyet Gregersen-Labossa György szombathelyi lelkész még az ősz folyamán készített a már eddig is több kötetet jegyző ifjú evangélikus szerzővel, Békés Mártonnal.
– Túl azon, hogy gyermekkorában megkeresztelték, hogyan került kapcsolatba az evangélikus egyházzal, és milyen kötődései vannak a szombathelyi gyülekezethez?
– Az evangélikus egyházzal nagyapám révén kerültem szorosabb kapcsolatba. Anyai részről nagyon vigyáztak a család evangélikus gyökereire. Édesanyám és az ő két testvére az ötvenes-hatvanas években is járt templomba, ami gátja volt nagyapám és nagyanyám karrierjének. A családi hagyomány azonban nemcsak az egyházhoz való kötődést vagy a kereszténységnek, az evangélikus felekezetbe ágyazott hitnek a szeretetét oltotta belém, hanem azt is, hogy ezzel szemben a világban milyen tendenciák vannak, és hogy ezek közül miket és miért kell elutasítani.
– Az anyai nagyapja Szabó István, akit én nagyon jól ismertem, a szeretetotthonunk lakója volt, korábban presbiterként szolgált, és számvevőszéki bizottsági tag volt az országos egyháznál. Tősgyökeres szombathelyi evangélikus családról van tehát szó…
– Valóban, anyai ágon többgyermekes hithű evangélikus a családom. Nagyapámék és nagyanyámék mindenestül helyiek. Anyai őseim stabil polgári foglalkozással, sőt szombathelyi kosárfonó üzemmel, egy kisebb gyárral rendelkeztek, és a klasszikus protestáns etikának megfelelően működtették is mindaddig, amíg el nem vették tőlük az üzemet.
– Bár megkeresztelték, korábban az egyházközséggel nem volt igazán kapcsolata, gyermekként nem konfirmált. Most azonban a gyülekezet oszlopos tagja. Mi adta ehhez az indíttatást?
– Úgy kezdődött, hogy a nagyapám – amint Ön említette is az előbb – a szombathelyi evangélikus szeretetotthon lakója volt, és édesanyámmal együtt vagy egyedül gyakran meglátogattam őt. Egyszer azt mondta, hogy menjünk el istentiszteletre. Akkor én már régebb óta olvastam keresztény, elsősorban katolikus magyar szerzőket. Kézenfekvőnek tűnt, hogy mivel a kereszténység mint életvezetési elv tetszik, a felekezetem és a családi hagyomány pedig evangélikus irányba terel, szorosabb kapcsolatot kell kialakítanom a szombathelyi gyülekezettel. Ezért elmentem vele egy vasárnap templomba, és nagyon megtetszett, nem tagadva el ebben a lelkész szerepét sem…
– Azonkívül, hogy rendszeresen látogatja az istentiszteleteket, kiveszi a részét a gyülekezeti munkából is…
– Több nyár óta, amikor lehetőség adódik rá, a gyülekezeti levéltár rendezésében veszek részt, s igyekszem a könyvtárat is gondozni. A legnagyobb feladatom, hogy a gyülekezeti újságot – Nyitott Ajtók a címe – szerkesztem, immár egy éve. Szeretek lektori szolgálatot végezni is, igét olvasni az istentiszteleten.
– Mi fordította a történelem felé, és mikorra alakult ki az ez irányú érdeklődése? Köthető esetleg valamilyen konkrét eseményhez?
– A komolyabb tantárgyak közül igen korán kizárásos alapon csak a történelem maradt, amely igazán érdekelt, méghozzá az általános iskola közepétől fogva, amikor a gyerekeknek kialakul valamiféle érdeklődési körük.
– Végül is az ELTE Bölcsészettudományi Karára került történelem szakra. Úgy tudom, már ott szerkesztett egy kiadványt.
– Egy két-három évig működő szellemi körről van szó, amely nemcsak közös beszélgetések kerete volt, hanem megjelentetett egy lapot is, amit én főszerkesztettem; a címe – Konzervatív Hazafi – is jelzi, hogy milyen irányultsággal bírt. Tartalmát tekintve hagyományőrző, metafizikai alapon álló, keresztény bölcseleti háttérrel rendelkező lap volt, amely gyakorlati vagy konkrét politikai kérdésekkel is foglalkozott. Ez utóbbi esetben inkább az elődök számbavételét, saját gondolkodásunk dokumentálását végeztük el. E kör bázisán két konferencia is szerveződött az egyetemen, s mindkettő anyaga kötetben is megjelent.
– Történészként mi áll az érdeklődése fókuszában? A szellemi elődök közül kik azok, akik meghatározzák a gondolkodását, illetve a tanárai közül kiket tekint mentorainak?
– Egy fiatalnak mindig sokkal könnyebb a közepén kezdeni a dolgokat, mondjuk először a politikával foglalkozni és csak utána jutni el a filozófiáig, ennek valami mélyebb megalapozásáig. Nekem az a szerencsém, hogy olyan az érdeklődési köröm, hogy amivel foglalkozom, az filozófia is, és egyszersmind világos politikai konzekvenciái is vannak. Ez pedig a konzervativizmus. Elsősorban tudományos – főleg eszmetörténeti, politológiai, politikai elméleti – szinten kutatom a kérdést, de nem titkolom, hogy magam is konzervatív vagyok, tehát ez a dolog önreflektív is.
A gondolkodási minták tekintetében egyszerre tartom magamat Németh László politikai elméletéhez és az általa nem igazán szeretett legitimisták politikájához. Ugyanakkor számtalan olyan alkotó van, akik nemcsak orientálják a gondolkodásomat, hanem velük mélyebben is foglalkozom, egészen vissza a reformkorig – például Széchenyi.
S hogy ki az, aki különösen segített és segít most is gondolkodni? Doktori témavezetőm a magyar protestáns közéletből is ismert Tőkéczki László. Az ő állandó bírálatainak a súlya alatt – ha éppen nem roppantam össze – tanultam meg sok mindent, az ő orientáló és kritikusan segítő, mindig továbbindító véleményei nagyon hasznosnak bizonyultak számomra.
– Említette a legitimista politikát, amely a magyar történelem egy kevésbé feltárt szegmense. Első, rendkívül fiatalon elkészített könyve is – e tény önmagában említésre méltó – ezzel foglalkozik, hiszen gróf Sigrayról íródott. Miképpen talált rá?
– A legitimizmus vizsgálata a hazai protestantizmus tükrében nem tűnik ugyan túlságosan élvezhető kutatásnak, ám az igazán fontos az, hogy a magyar legitimisták a két világháború közötti politikai életben milyen szerepet játszottak. Úgy vélem, hogy ezt pozitívnak lehet gondolni.
Különösen gróf Sigray Antal politikájára igaz ez. Első könyvem az ő életrajzával és különösen politikai munkásságával foglalkozik, de ezentúl azzal is, hogy mi az az érték, örökség, hagyomány, amit érdemes lenne átvenni tőle. Ez pedig nem megközelíthetetlen dolog, hanem éppen az, ami a könyv címe is: A becsület politikája. Olyan krízisszituációkban, mint amilyenek Magyarországon a húszas, harmincas, negyvenes évek voltak, fel lehetett vállalni egy olyan politikai utat, amely egyrészről a kereszténység tanításából származott, másrészről mély erkölcsi elköteleződéssel a társadalomnak nem a forradalmi, hanem szerves átalakítása felé indult el. Ez lehet Sigray mai üzenete. De az is, hogy a magyar királyság ezeréves hagyományait nem szabad elfelejteni.
– Nem sokkal a Sigray-kötet megjelenése után került elő egy nagyon érdekes téma, amely már az evangélikus egyházhoz is szorosan kötődik. Ez pedig Gyurátz Ferenc püspök egy irata, amely szinte a feledés homályába merült, mígnem aztán az Ön gondozásában megjelent Vas megyében, a Magyar Nyugat Könyvkiadónál, szintén 2007-ben. Ennek már a magyar evangélikus egyház szakfolyóiratában is visszhangja volt: a Lelkipásztorban véleménycsere alakult ki a könyvvel kapcsolatban. Egy fiatal történész, aki csak az utóbbi időben aktív tagja az evangélikus egyháznak, hogyan akad rá egy ilyen műre, és hogy sikerült feldolgoznia? Fontos kérdés az is, hogy mit adhat a mának a szabadkőművességről a 19. század végén író püspök véleménye.
– Távolról kellene indítani a dolgot, onnan, hogy a Vasi Szemle főszerkesztőjének, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetőjének sikerült megszereznie a szöveget az evangélikus könyvtártól.
A kis füzet érdekessége egyedülállóságában keresendő. Az antimaszonikus irodalmat Németországban az evangélikusok részéről gyakorolták inkább, Magyarországon viszont fordított volt a helyzet, itt ugyanis a szabadkőművesség kritizálása katolikus körökből indult el az 1860-as évek végén. 1920-ig nem létezett protestáns részről megfogalmazott rendszeres szabadkőművesség-kritika, sőt nagyobb írásbeli mű sem született kritikai oldalról. Tehát ha utánaszámolunk, akkor több mint fél évszázadig nem volt sem evangélikus, sem református magyar nyelvű antimaszonikus irodalom.
Gyurátz püspök – még mint lelkész – 1886-ban írta és Pápán jelentette meg A szabadkőmívességről című dolgozatát. Az iratot jóformán senki sem ismerte, például még az ő életében róla megjelent Révai-lexikonbeli szócikk is azt írja, hogy ez a munkája teljesen ismeretlen, sőt a püspök biográfusa, korábbi titkára, Payr Sándor is azt írja, hogy ő sem tudott egyet sem beszerezni belőle a harmincas években, csak az akkor már elhunyt püspök rokonaitól kapott kölcsön egy szakadozott példányt.
- nyarát rászántam arra, hogy megismerjem a püspök életét, megismerjem a gondolkodását, tevékenységét, és magával a szöveggel is sokat kellett foglalkoznom. Ennek az eredménye egy majdnem szövegkritikai kiadás elkészülte volt. Nagy kihívást jelentett, hogy Gyurátz a maga korában – egyébként az akkori tudományos színvonalat messze meghaladó módon – állítva össze dolgozatát a mostani elvárásokhoz képest elégtelenül végezte el a lábjegyzetelést, így az általa felhasznált, mára már százharminc éves irodalmaknak is utána kellett mennem. A százoldalas kis könyv a szöveg közlésén túl rövid méltatást tartalmaz a püspök életútjáról, a szövegnek a kor politikai kontextusába való behelyezésével együtt, zárásként pedig egy, a szabadkőművesség magyar irodalmából összeállított, válogatott bibliográfiát közöl, majdnem kétszázhúsz tételben.
A kérdés második felére röviden válaszolva a munka mai értéke az, hogy Gyurátz, a kor antimaszonikus irodalmának szélsőségeitől és sallangjaitól tartózkodva, mégis nagyon öntudatos, nagyon világos, keresztény alapon álló kritikát irányít a páholyok felé, azért, mert a titkolózásukat sem erkölcsösnek, sem megokoltnak nem tartotta. Kritikája először is teológiai gyökerű, és utána következik ennek morálfilozófiai és politikai átfogalmazása. Gyurátz műve felvállalja az egyház megvédelmezését a szabadkőművességtől, s teszi ezt úriemberként, aki mentes minden csúsztatástól, gáncstól, de ugyanakkor oldalról oldalra világosan kiderül, hogy a szabadkőművességgel kapcsolatban valójában miről is van szó szerinte.
– Az evangélikus egyház és az Ön történészi munkája tehát kapcsolatba került egymással az egyháztörténeten és közelebbről Gyurátz személyén keresztül. Mint fiatal evangélikus történész mit gondol, milyen kérdésekre, művekre – egyháztörténetiekre vagy éppen kultúrtörténetiekre – lenne fontos ráirányítani a nagyközönség figyelmét?
– Elsősorban azokat az írásokat lehetne megnézni – s úgy vélem, kellene is –, amelyek azzal kapcsolatban születtek, hogy Magyarországon az evangélikusság milyen kulturális és művelődési eszményt, akár karaktert hordoz.
Köztudott, hogy már több mint egy évtizede megjelent a református testvérek Önismereti olvasókönyve. Ez egy elég vastag, három-négyszáz oldalas válogatás a 20. század első felében működő, jeles és országosan is ismert alkotók esszéiből, teológiai és egyháztörténeti tanulmányaiból, amelyek mind azt bizonyítják meggyőzően az olvasónak, hogy a református szellemi élet nagyon meghatározó a magyar történelemben. S ez tagadhatatlanul így is van. Erre akár visszhangozva lehetne egy evangélikus szöveggyűjteményt is szerkeszteni, ami arra világítana rá, hogy a magyar szellemi életben az evangélikus szerzők – saját evangélikusságukat és az ezzel járó minden teológiai és kulturális örökségüket is nyíltan megvallva – milyen nagy és jelentős szerepet játszottak.
– Jelenleg PhD-hallgató is. Mi lesz a doktori disszertációjának a témája?
– A 20. század első felének magyar válságélményével, válságtudatával, szakszóval krizeológiai álláspontjával foglalkozom, kitekintéssel az európai válságfilozófiákra is. Disszertációm nem gazdasági vagy politikai krízisekkel foglalkozik majd, hanem az emberi lét válságával, amely viszont a megváltás tényével megoldódott.
::Nyomtatható változat::
|
