Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A szür­kü­let las­sú lép­tek­kel osont elő az aká­cos fe­lől. Az öreg­em­ber a kis kony­ha előtt ült egy bil­le­gős fe­jő­szé­ken, on­nan né­zett vé­gig a ta­nya­ud­va­ron. A meg­roggyant ku­ko­ri­ca­gó­ré lé­ce­in át­fújt már a szél, itt-ott az al­ján buj­kált még né­hány sár­ga cső. Há­tul, az ud­var sar­ká­ban a szá­raz sző­lő­tő­ke­ku­pac mel­lett állt a sze­kér. Az egyik ke­re­ket már el­hagy­ta az ab­roncs, rég fog­tak be lo­vat a sze­kér­be. Az ólak fe­lől csak a csend mo­to­zott, az is­tál­ló­aj­tó, mint egy nagy­ra tá­tott száj, üre­sen sö­tét­lett. Nem do­bo­gott ab­ban már ló ré­gen, s utol­só te­he­nét is el­ad­ta az öreg­em­ber…

Fá­rad­tan só­haj­tott. Sze­me meg­pi­hent a fal­nak tá­masz­tott ka­pán. „Na, ezt is megint kinn fe­lej­tet­tem” – gon­dol­ta ma­gá­ban. Majd el­né­zett a tá­vol­ba. Ar­ra ki, a ker­ten túl, a sző­lő­be. Meg tá­vo­labb, ahol két éve még ku­ko­ri­cát ve­tett. Ak­kor még volt hí­zó az ól­ban. An­nak a pár tyú­kocs­ká­nak, ami ott pi­tyeg al­vás­ra ké­szü­lőd­ve a lét­rán, a leg­utóbb már úgy vet­te a ma­got. Ol­csóbb is, meg nincs ve­le fá­rad­ság.

A kis­szék meg­reccsent, ahogy az öreg­em­ber fá­zó­san húz­ta össze ma­gán a be­ke­cset. Messzi ku­tya­uga­tást ho­zott a szél. Meg az es­ti fél­ho­mályt s ve­le az em­lé­ke­ket.

Az öreg­em­ber ma­ga épí­tet­te a ta­nyát. Olyan rég, hogy ku­tat­nia kel­lett az em­lé­ke­i­ben, hány éve is volt már an­nak. Friss há­zas volt még, kar­jai erő­től duz­zad­tak. S ak­kor a sző­lő­ből még föl le­he­tett húz­ni egy há­zat, mel­lé ap­rán­ként az óla­kat s ami kel­lett. A pin­ce már meg­volt, azt még az öregap­ja mé­lyí­tet­te ki, nem is tud­ná már, mi­kor.

Dol­gos asszony volt a fe­le­sé­ge, együtt vé­gez­ték el, amit kel­lett, mi­kor mi­nek volt itt az ide­je. De hi­szen így ta­nul­ták ezt a szü­le­ik­től. Tud­ták, mi­kor van ide­je a nyi­tás­nak, mi­kor a szü­ret­nek. Mi­kor kell vet­ni a ku­ko­ri­cát, s mi­lyen föld­ben jobb a ter­més. A kony­ha­ker­tet az asszony csi­nál­ta in­kább. Meg­volt min­de­nük, ami kel­lett. Va­sár­na­pon­ként ün­nep­lő­be öl­töz­tek, s el­men­tek az is­ko­lá­ba, ott volt leg­kö­ze­lebb az is­ten­tisz­te­let. Nagy ün­ne­pe­ken pe­dig sze­kér­re ül­tek, és be­men­tek a vá­ros­ba. Így kap­ták, így szok­ták, ez volt szá­muk­ra a rend. És ez volt a ter­mé­sze­tes. Ha le­ül­tek ebé­del­ni, min­dig meg­imád­koz­tak, enél­kül még a ka­na­lat sem vet­ték a ke­zük­be.

Csak egy szo­mo­rú­sá­guk volt, nem lett gye­re­kük. Pe­dig de na­gyon sze­ret­tek vol­na egy fi­úcs­kát meg mel­lé egy le­ány­kát! Ám a Te­rem­tő, ki tud­ja, mi ok­ból, ezt a ké­ré­sü­ket nem tel­je­sí­tet­te. S ők las­san be­le­tö­rőd­tek, hogy ket­tes­ben élik le az éle­tü­ket.

Az­tán az asszony egy­szer csak meg­be­te­ge­dett. Az em­ber­nek ek­kor már volt egy ezer­ket­tes La­dá­ja, az­zal hord­ta be a feleségét a vá­ros­ba. Majd a kór­ház­ba. És vé­gül ha­za. Mert az asszonyt szél­ütés ér­te, moz­du­lat­la­nul fe­küdt éve­kig. Élő ha­lott volt, ki kel­lett szol­gál­ni, etet­ni, tisz­tá­ba ten­ni. És az öreg­em­ber zok­szó nél­kül tet­te. Hosszú éve­ken át. Mel­let­te el­lát­ta az ál­la­to­kat, el­vé­gez­te a kin­ti mun­ká­kat. Es­te meg­fő­zött, el­lát­ta az asszonyt is. Min­dig de­rűs volt. „Ezt kap­tuk, ezt ad­ta ne­künk a Te­rem­tő” – mon­do­gat­ta a ka­lap­ját gyű­rö­get­ve. S va­sár­nap a La­dá­ba ül­ve, min­dig ott volt az is­ko­lá­ban.

Majd el­kö­vet­ke­zett, amit a lel­ke mé­lyén min­dig is tu­dott: el­ment a fe­le­sé­ge. Meg­könnyez­te, tisz­tes­ség­gel el­te­met­te. A te­me­tés után a hir­te­len üres­sé vált ta­nyá­ban ren­dez­get­te az em­lé­ke­it az es­ti csön­dek­ben. De a ma­gánnyal nem tu­dott mit kez­de­ni. Meg nem volt ki­ről gon­dos­kod­nia.

Ek­kor­tájt fo­ga­dott be egy le­gényt. Olyan ág­ról­sza­kadt ha­zát­lant, aki­nek se ku­tyá­ja, se macs­ká­ja nem volt. „Jó lesz ez ide, eb­be a ta­nyá­ba, se­gít ne­kem, én meg adok ne­ki szál­lást, meg nem fog éhez­ni” – gon­dol­ta. S így él­de­gélt jó da­ra­big együtt a két em­ber, a las­san öre­ge­dő gaz­da meg a fi­a­ta­lab­bik jö­ve­vény.

Jól meg­vol­tak így, együtt. Csak az a má­sik min­dig könnyen meg­ta­lál­ta a pin­ce­kul­csot. Nem volt amúgy rossz em­ber, csak egy­re job­ban ár­tott az egész­sé­gé­nek az al­ko­hol. És ek­kor az öreg­em­ber megint ma­gá­ra ma­radt. Mert egy na­pon el­vit­ték a le­gényt egy ott­hon­ba, hogy ki­gyó­gyít­sák. Meg-meg­lá­to­gat­ta ott az öreg­em­ber, de lát­ta, ez in­nen ha­za­jön­ni már nem fog.

Az el­múlt va­sár­nap már nem tu­dott el­men­ni az is­ko­lá­ba sem is­ten­tisz­te­let­re. Et­től össze­szo­rult a szí­ve; ho­gyan is lesz ez most már? Ne­héz­ke­sen föl­állt, s el­in­dult be, a ház­ba. Be­tet­te még a pin­ce­aj­tót. Üre­sek már a hor­dók is, a ter­mést el­ad­ta, nem szűrt már be sem­mit sem. A szá­ra­dó dongák tes­tes ka­dar­kák­ról, il­la­tos ezer­jók­ról ál­mod­tak…

Benn a ház­ban fel­csa­var­ta a vil­lanyt, do­bott pár ha­sá­bot a spar­helt­be. Meg­ke­res­te a fi­ók­ban a temp­lo­mi éne­kes­köny­vét, és le­ült a kony­ha­asz­tal mel­lé. Odébb tol­ta a da­rab szá­raz ke­nye­ret, a dé­li tá­nyért, majd el­mo­so­gat­ja reg­gel. Fel­üt­ve a köny­vet, hal­kan, re­ked­te­sen el­kez­dett dú­dol­ni. „Jöjj, né­pek Meg­vál­tó­ja! Így kér a föld la­kó­ja, jöjj, lel­künk drá­ga fé­nye, szí­vünk édes re­mé­nye!”

A kony­há­ra meg­il­le­tő­dött csend te­le­pe­dett. Nem szólt más, csak az öreg­em­ber fá­radt hang­ja. Oda­kint a fe­ke­te ég­ből le­pi­link­élt egy hó­pi­he. Majd egy má­sik, és egy­re több. Az öreg ta­nya öreg la­kó­já­val együtt Is­ten te­nye­ré­be rej­tő­zött.

Lup­ták György

::Nyomtatható változat::