Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 03
- Gáz és Gáza
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Gáz és Gáza
Az elmúlt napokban, sőt hetekben talán ez a két kulcsszó uralta a híradásokat: gáz és Gáza. Az előbbi azzal függött össze, hogy az orosz–ukrán gázvita során Moszkva úgy döntött, elzárja azoknak a vezetékeknek a csapjait, amelyeken Ukrajnán keresztül számos európai országba érkezett a létfontosságú energiahordozó. Ez a barátságtalan gázvezeték aztán megannyi dráma okozója lett.
„Fél négytől nem jön a gáz!” – megdöbbentően hangzott az energiaügyekért is felelős miniszter január 6-i bejelentése. Lázas számolgatás kezdődött, hogy hány napra elegendőek a tartalékok, mely fogyasztóknak kell más üzemmódra átállniuk, illetve hány gyár kénytelen beszüntetni a termelést.
A háborús éveket csak hírből ismerő nemzedékem számára különösen is sokkolóan hatottak ezek a hírek. (Amelyekkel együtt a budapesti szmogriadóról is értesülhettünk: páros napokon csak a páros, páratlanokon a páratlan rendszámú autók közlekedhettek.) Hallhattuk például, hogy a nálunk is rosszabb helyzetben levő Szerbiában – így a Vajdaságban is – tömegesen maradtak hidegek a radiátorok. Nálunk a hatóságok ugyan igyekeztek mindenkit megnyugtatni, hogy lakossági gázkorlátozásra – „egyelőre” – nem kell számítani, az emberek azonban érthető módon a legrosszabbra próbáltak felkészülni. Megrohamozták az üzleteket az elektromos kályhákért és hősugárzókért, valamint ismét kapós lett a tűzifa. Vidéki barátaim szerint mind több fejszés ember baktat az erdők felé… A mínusz tíz-tizenöt fokos hidegben különösen is indokolt az aggodalom.
Január első felében a hírek és tudósítások másik kulcsszava Gáza volt, utalva arra a városra, illetve arra az övezetre, amelyet egy ott élő a világ legnagyobb szabadtéri börtönének nevezett. Ezt a mindössze negyvenöt kilométer hosszú és tíz kilométer széles sávot 1948-ban a független Izrael megszületésével az izraeli területekről menekültek tömegei árasztották el. Izrael 1967-ben, az úgynevezett hatnapos háborúban elfoglalta és közel negyven évig megszállás alatt tartotta ezt a területet, mígnem 2005-ben – nemzetközi nyomásra – kivonult. Ma másfél millió ember él itt, többnyire nyomorúságos körülmények között.
Tény, hogy a nemrég hatalomra került – és a mérsékeltebb palesztin vezetést felváltó – Hamász fegyveres szervezet nem ismeri el a zsidó államot, és a tűzszünetet felmondva rakétákkal lő izraeli területeket. Válaszul az izraeli hadsereg több mint egy hétig tartó folyamatos légitámadások után szárazföldi offenzívát indított a Gázai övezet ellen.
Egyetlen állam, így Izrael védekezéshez való joga sem vitatható. Ami az elfogulatlan elemzőket meglepi, az a szemmel látható aránytévesztés. Vagyis a támadások ereje, illetve az a tény, hogy nem tesznek különbséget fegyveresek és civilek között. ENSZ-illetékesek szerint az áldozatok közel fele polgári lakos. Különösen megdöbbentő, hogy Gázában nagyon sok gyerek hal meg, a halálos áldozatok csaknem harmada közülük kerül ki. Negyvenhárman haltak meg annak következtében, hogy az izraeli légierő gépei rakétával eltaláltak egy ENSZ-iskolát a Gázai övezetben. A támadók szerint az iskolában – ahogy állítólag kórházakban és mecsetekben is – fegyverraktárt rendezett be a Hamász.
A magyar újságokban is közölt, gyermekek és asszonyok holttesteiről készült képek joggal zaklatják fel az embereket. A hírügynökségek szerint zsúfoltak a halottasházak, a holttestek a folyosókon és az utcán fekszenek egymás hegyén-hátán. A kórházban tele vannak a műtők, fogyóban a gyógyszerek, és kevés a sebész. A segélyszervezetek munkatársait sem engedik be az országrészbe, a menekülni akaró civil lakosság (köztük néhány palesztin–magyar család) viszont nem tudja elhagyni a Gáza-övezetet.
Renato Martino bíboros koncentrációs táborhoz hasonlította a Gázai övezetet. Majd miután ezért Izrael a rosszallását fejezte ki, hangsúlyozta, hogy nyilatkozata nem Izrael ellen irányult, hanem hasonlatával a lakosság életkörülményeire utalt. „Tekintettel kell lenni a Gázai övezetben élők körülményeire. Az emberek ott egy fal mögött élnek, olyan feltételek között, amelyek sértik az emberi méltóságot.”
Számos európai városban tüntetéseken tiltakoztak az értelmetlen erőszak ellen. XVI. Benedek pápa hangsúlyozta, hogy katonai műveletekkel nem lehet megoldást elérni, ezért tűzszünetre és a béketárgyalások felújítására szólította fel a feleket. Ugyanezt szorgalmazta a Lutheránus Világszövetség nyilatkozata is.
Gázában a megszálló hatalom a vízcsapokat zárja el, és a villanyt veszi el, Európában a gazdasági és politikai küzdelem során a gázcsapokat zárják el. Nem tartozom azok közé, akik e kettő között ok-okozati összefüggést látnak. Nem hiszem, hogy a közel-keleti helyzet így hatna Európára. Az is bizonyos, hogy Izraellel kapcsolatban minden jóérzésű ember óvatosan fogalmaz. Ennek egyik oka a bibliai örökség iránti tisztelet, a másik pedig a holokauszt áldozatai iránti kegyelet. Az is biztos, hogy az orosz medvét sem célszerű feleslegesen ingerelni.
A gázzal és a Gázával kapcsolatos hírekben mégis sok a közös vonás. Mindkét esetben arról lehet szó, hogy a politikai hatalom meg akarja mutatni, ki az úr a háznál. Erőt kíván demonstrálni. Elrettenteni akar.
Mindez a politika területe, amelyről természetesen lehet véleményünk. Keresztényként azonban sajátos feladatunk is van. Gázára tekintve nem feledhetjük el, hogy a kölcsönös vérontás megszentelt földön történik. Jézus – más összefüggésben – emlékezteti hallgatóit arra, hogy mennyi vért ontottak ki a földön „az igaz Ábel vérétől a Barakiás fiának véréig” (Mt 23,35). Egy más alkalommal pedig sírva imádkozott Jeruzsálemért: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (Lk 19,42) Vallanunk kell, hogy Isten képes csodát tenni, és meg tudja békíteni a szemben álló feleket. A „Jeruzsálemből Gázába vezető út” (ApCsel 8,26) az újszövetségi korban csodák színtere volt, hiszen Fülöp itt hirdette a Jézusról szóló evangéliumot. Bárcsak ma is küldene Isten ilyen Fülöpöket a Jeruzsálemet és Gázát összekötő útra!
Krisztus tanúságtevőit várja hazánk sokféle válságtól megrettent közössége is. A keresztények imádságára és önfeláldozó szeretetére van szükségük a didergő embereknek. Nem szabad megszokni az utcán fekvő hajléktalanok látványát.
- Magyarországán sorra fagynak meg emberek. Nemcsak olyanok, akik éjszakai részegségükben lebucskáztak a vasúti töltésen, ahol aztán senki nem találhatott rájuk, hanem olyanok is, akik az aluljáróban, egy-egy alkalmi faházban emberek között voltak. Sőt mind többen hűlnek ki saját lakásukban, mert nem képesek fűteni. Ők nem vették észre, hogy dübörög a gazdaság, nagy a jólét, és hogy feszül a szociális háló. József Attila 1922-ben írt verse ma is aktuális: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / hogy melegednének az emberek.” Ám egyre kevesebben vannak, akik észreveszik, hogy a másik didereg.
Napról napra idéznünk kell Saint-Exupéry gondolatát: „Uram, add kölcsön nekem pásztorsubád egy darabját, hogy testvéreimet – vágyakozásuk terhével együtt – betakarhassam vele.” Kevés, ha mindezt csupán jelképesen értjük. Az emberek nem metaforikusan szenvednek sem Gázában, sem a saját kapunk előtt.
Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
::Nyomtatható változat::
|