Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Évek ha­son­la­ta. A 2008. esz­ten­dő kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lí­tott a ’46–48-as idők­re. A vá­ra­ko­zás han­gu­la­tá­ra. Csak ak­kor sej­tet­ték az em­be­rek: ki­fe­lé me­gyünk va­la­mi hosszú meg­pró­bál­ta­tás­ból, és fel­csil­lant a re­mény. Most a szo­ron­gó vá­ra­ko­zás al­ján a for­té­lyos fé­le­lem lap­pang, hogy nem a vé­gén, hanem a leg­ele­jén va­gyunk va­la­mi rossz­nak. Éle­tünk egy­re bi­zony­ta­la­nabb, ki­lá­tás­ta­la­nabb a hol­nap, és csak ke­ve­sen va­gyunk, akik Is­tent hív­juk se­gít­sé­gül.

Haj­na­li Bib­lia. Kar­nyúj­tás­nyi­ra tő­lem az apám­tól ka­pott öreg könyv. Te­le jegy­ze­tek­kel, ce­ru­za­vo­na­lak­kal s hát­só ol­da­lán a száz­öt­ven év­vel ez­előt­ti tu­laj­do­nos be­írá­sa­i­val. Mennyi öröm gyer­me­kei szü­le­té­se­kor s mennyi el­mond­ha­tat­lan fáj­da­lom a fi­a­tal ha­lot­tak si­ra­tá­sa­kor… Meg­fo­gom, meg­érin­tem, és ér­zem az idős pa­raszt­em­ber kéz­me­le­gét, hal­lom ki nem mon­dott sza­va­it: „Ol­vasd és ta­nulj. És hagyd, hogy Jé­zus ve­zes­sen!”

Ma­gyar­or­szág. Még van, még lé­te­zik, mint pis­lá­ko­ló láng. De ha így megy pusz­tu­lá­sunk, ak­kor rö­vi­de­sen azt kell mon­da­ni: Ma­gyar­or­szág már nincs! Csak egy ame­ri­kai gyar­mat van. Egy öreg és ideg­gyen­ge nem­zet. És iro­da­lom sin­csen, csak ma­gyar nyel­vű szö­veg­ol­da­lak. A ma­gyar ol­va­só is el­tű­nik ész­re­vét­le­nül; a szép és igaz nem gyó­gyít­ja a fá­radt lel­ke­ket.

El­lent­mon­dás. Né­meth Lász­ló fi­nom jegy­ze­tei közt sok az Is­ten je­len­lé­té­vel fog­lal­ko­zó írás. „Az, hogy nem va­gyok hí­vő – mond­ja a nagy író –, a lé­lek el­ké­szí­té­sé­nek budd­his­ta, eg­zisz­ten­ci­á­lis mód­já­ra haj­la­mo­sí­ta­na. Az alá­zat haj­la­ma a ke­resz­tény­re. Jó vol­na egy Is­ten­nek ad­ni vissza a lel­ke­met, az ő ke­gyel­mét fe­dez­ni fel az utol­só ra­gyo­gás­ban.”

Ba­rá­tok közt az evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um­ban. Tisz­ta ar­cú fér­fi­ak és mo­so­lyos nők a te­rí­tett asz­tal mel­lett. Ke­reszt­tel meg­sze­gett fe­hér ke­nyér, fris­sen sü­tött há­zi sü­te­mé­nyek, csa­tos üveg­ben jó vö­rös­bor… Hir­te­len azt mond­ja G. A.: „A va­ló­di köl­té­szet a hí­vő­ké.” Ady ne­vét em­lí­tem, Pi­linsz­kyt, Re­mé­nyik Sán­dort… Va­la­ki szé­pen las­san el is sza­val­ja a Krisz­tus-ke­reszt az er­dőn cí­mű ver­set. Az­után meg­egye­zünk: „Is­ten­ta­ga­dó em­ber nem le­het köl­tő.”

Eger­szeg. Zsú­fo­lá­sig telt pad­so­rok, tisz­ta sza­vak­ra szom­jas hall­ga­tó­ság. Egy­sze­rű és lé­lek­eme­lő mo­no­lóg, amely­nek ha­tá­sa alól sen­ki nem von­hat­ja ki ma­gát. Vé­let­len ven­dég va­gyok Böj­te Csa­ba fe­ren­ces test­vérnek, a Dé­vai Szent Fe­renc Ala­pít­vány ve­ze­tő­jé­nek az elő­adá­sán. Vagy ahogy min­den­ki is­me­ri: er­dé­lyi ár­va gye­re­kek vé­del­me­ző­je és ta­ní­tó­ja.

„Gond­ja­ink­kal gyak­ran for­du­lunk a Jó­is­ten­hez – mond­ja csen­de­sen –, és én hi­szem, hogy meg­hall­gat min­ket, aján­dé­ka­it pe­dig »gye­rek­mo­soly­ba cso­ma­gol­va« kül­di el ne­künk. Én ezer­öt­száz gye­re­ket fo­gad­tam örök­be, és nem bán­tam meg. Va­la­ki test és vér kí­ván­sá­gá­ból lesz szü­lő, va­la­ki Is­ten aka­ra­tá­ból. Az én gye­re­ke­im­ről le­mond­tak kör­nye­ze­tük­ben, de egy kis se­gít­ség­gel má­ra meg­ta­lál­ták a he­lyü­ket. Bár­mi­lyen gond adó­dik, sem­mi nem jo­go­sít fel ar­ra, hogy le­tér­jünk a sze­re­tet út­já­ról. Mert er­re kap­tunk meg­hí­vást Is­ten­től.”

Reg­ge­li pos­ta. Ré­gi, ked­ves ba­rá­tom le­ve­le. Ar­ról kér­dez, hogy mi lett Sop­ro­ni bor­di­csé­rő cí­mű ver­sem­mel. És ho­vá tűnt a kéz­irat? Ti­zen­öt év­vel ez­előtt ez­zel nyer­tem el a fő­dí­jat: két­szer hu­szon­öt li­ter vil­lá­nyi vö­rös­bort! Ha el­osz­tom a so­rok­kal, töb­bet kap­tam ér­te, mint He­ming­way az utol­só no­vel­lá­i­ért. A dí­szes ok­le­vél meg­ér­ke­zett idő­ben, de a két fa­hor­dós bor va­la­hol örök­re el­ve­szett a hosszú úton.

Ré­gen és most. Ré­gen ar­ról be­szél­tünk, ki a na­gyobb ma­gyar: Szé­che­nyi vagy Kos­suth? Bar­tók vagy Ko­dály? Most ar­ról vi­tá­zunk, hogy ki a na­gyobb gaz­em­ber. Ki lo­pott töb­bet, tíz­mil­li­ót vagy szá­zat. De azok se­hol nin­cse­nek, akik azon ver­seng­né­nek, ho­gyan se­gít­sük és ment­sük meg Ma­gyar­or­szá­got!

Anya és gyer­mek a zsú­folt 61-es vil­la­mo­son dél­idő­ben. Csen­de­sen zöty­kö­lőd­nek a kör­tér fe­lé. A kis­fiú hir­te­len oda­von­ja any­ja ke­zét, az ar­cá­hoz szo­rít­ja. Ké­sőbb a nagy uj­jak­kal ci­ró­gat­ja a hom­lo­kát; ap­ró kis han­gok­kal tu­dat­ja, hogy fá­radt és ál­mos. Vé­gül be­ta­kar­ja ve­le sző­ke ha­ját, majd szép vo­na­lú ar­cát, és a nagy­vá­ros dé­li za­já­ban álom­ba szen­de­rül.

Tánc­ház­ta­lál­ko­zó. Zsú­fo­lá­sig tele a ha­tal­mas kör­csar­nok. Fi­a­ta­lok és öre­gek, vi­dám gye­re­kek min­de­nütt. Zeng a nép­dal a nagyszín­pa­don, dob­ban a csiz­ma, csat­tan a te­nyér: szász­csá­vá­si tánc­ta­ní­tás kör­ben több száz fel­nőtt­nek. Ké­sőbb vő­fély szó­lít­ja a leg­ap­rób­bak ha­dát, hogy ka­nász­ko­dó, ku­ko­ri­ca­mor­zso­ló és egyéb ver­se­nye­ken mér­jék össze tu­dá­su­kat. Pet­rás Má­ria, if­jabb Cso­ó­ri Sán­dor, a Mu­zsi­kás együt­tes, Mol­nár Mik­lós, Gom­bai Ta­más, Vi­ze­li Ba­lázs… Be­recz And­rás fia (Ist­ván)… Fá­bi­án Pis­ta bá­csi (Ka­lo­ta­szeg)… A Ka­la­maj­ka együt­tes… Haj­nal­ra jár, de nem szű­nik a jó­kedv, fe­hér ke­nyér, kol­bász és friss li­la hagy­ma ke­rül elő a nagy ta­risz­nyák­ból. Csak a tar fe­jű kom­man­dó­sok unat­koz­nak és bosszan­kod­nak: nem ér­tik ezt a szí­vet-lel­ket gyö­nyör­köd­te­tő szép­sé­get.

Gond­vi­se­lés. Mind biz­to­sab­ban ér­zem, hogy van. Va­la­mi­lyen meg­fejt­he­tet­len rend és elő­re­lá­tás, mely meg­tart­ja éle­tün­ket, erőt ad a sza­po­ro­dó gon­dok le­győ­zé­sé­hez. Ke­gyel­mes vagy tra­gi­kus sors lesz be­lő­le vé­gül, ame­lyet tel­jes­ség­gel el kell fo­gad­nunk.

Szál­lo­dai ab­lak. Né­zem az al­ko­nyi ját­szó­te­ret, a fér­fi­a­kat és a nő­ket a vi­dám gye­re­kek­kel. Mennyi bol­dog arc, mennyi fi­gye­lem és szó­vál­tás! Si­et­ség ha­za, hogy ne kés­se­nek el a va­cso­rá­ról; a leg­több kö­zöt­tük el­vált em­ber. Ar­ra gon­dol­tam, a vi­lág csu­pa szép­ség, meg­fejt­he­tet­len fáj­da­lom. Örök­ké kel­le­ne él­nem, hogy min­den­kin se­gí­te­ni tud­jak. Az­után vá­rat­la­nul fur­csa dol­got lá­tok: két fér­fi ki­lo­pa­ko­dik, és hin­táz­ni kezd az al­ko­nyi csend­ben.

Ke­re­sés. Vá­ra­ko­zás, ta­lán a leg­szebb, mit Is­ten em­ber­nek nyújt­hat. Nem ön­cé­lú és nem kí­ván­csis­ko­dó. Nem ide­ges, de fi­gyel­mes. Hosszan tar­tó, hi­szen ér­vé­nyes is – Szent Ágos­ton után Pas­cal is hal­lot­ta: „Nem ke­res­nél, ha már meg nem ta­lál­tál vol­na.” Ké­szen­lét, hi­szen le­het, hogy egy pil­la­nat, egy szó, mo­soly, föl­su­gár­zó sze­re­tet érint meg ben­nün­ket. Most, ké­sőbb vagy hol­nap. Re­mény­ked­nünk kell, mert Is­ten a lé­te­zés min­den rez­ze­né­sé­re fi­gye­lő, val­lá­sos lény­nek gon­dol­ta ki az em­bert. S ő ad­ta ezt a kü­lö­nös aján­dé­kot is: a ke­re­sés tü­rel­mét.

Ne­héz na­pok. Gyak­ran meg­ke­re­sem Já­nos apos­tolt. Ol­va­som buz­dí­tó má­so­dik le­ve­lét: tart­sunk ki a hit­ben. Mennyi ha­mis ta­ní­tó kö­röt­tünk, ut­cá­kon, te­re­ken mik­ro­fon­nal a ke­zük­ben! Ta­gad­nak min­dent, ta­gad­ják azt, ami ne­künk szent és sért­he­tet­len. „Vi­gyáz­za­tok ma­ga­tok­ra, ne­hogy el­ve­szít­sé­tek, amit már meg­sze­rez­te­tek” – ír­ja az apos­tol pár sor­ral lej­jebb (ka­to­li­kus for­dí­tás). És mi­lyen igaz ez a mon­dat. Mert be­há­lóz­nak a go­nosz gon­do­la­tok, ha­mis káp­rá­za­tok. Nem kí­nál­nak föl vá­lasz­tá­so­kat, ha­nem le­igáz­nak ha­zug­sá­ga­ik­kal. Egy­re ne­he­zebb, de tart­sunk ki a hit­ben és Krisz­tus sze­re­te­té­ben!

Vis­nye­szép­lak. Kis fa­lu So­mogy­ban. Vagy még ennyi sem, hi­szen a tér­ké­pen se ta­lál­ha­tó. Húsz-har­minc ház, tá­vol egy­más­tól a sű­rű zöld­ben. Esős na­pok­ban föl­áz­nak a föld­utak, gu­mi­csiz­má­ban is alig le­het köz­le­ked­ni. De az ott élők meg­ta­lál­ják egy­mást, tud­nak a gon­dok­ról, meg­oszt­ják az örö­mö­ket. Ha kell, se­gí­te­nek, össze­ad­ják a ma­ra­dék erőt. Őr­zik a múlt ér­té­ke­it, ide­ge­ik­ben él a szép, a gyó­gyí­tó és erőt adó nép­dal. Szen­ve­dé­lye­sek, de va­la­mi­lyen mély szo­mo­rú­ság is meg­bú­jik a te­kin­te­tük­ben. Ta­lán a ne­héz élet, a hi­á­ba­va­ló küsz­kö­dés, a bi­zony­ta­lan jö­vő, hi­szen a fel­nö­vek­vő gye­re­kek kö­zül va­ló­szí­nű­leg so­kan nem tér­nek vissza. Mit te­het­nek? Csak az em­be­ri­es­sé­get, tisz­tes­sé­get tud­ják ad­ni a vi­lág­nak, a helyt­ál­lást, a nagy csa­lá­do­kat! A szün­te­len ter­ve­zést: ha­rang­tor­nyot épí­tet­tek, és temp­lo­mot is ál­mod­nak a kö­ze­lé­be, hol a lom­bon át­szű­rő­dő fény arany­ba von­ja az ar­co­kat.

Gye­rek­ko­rom temp­lo­ma. Új­ra itt­hon, annyi tá­vo­li hó­nap után ide is el­ju­tot­tam. Me­gyek be a nyi­tott kis­ka­pun, a dél­előt­ti fény­ben ki­raj­zo­ló­dik az ol­tár­kép fi­nom szö­vé­se. Két er­re té­ve­dő ül a ko­pott pa­dok­ban. Hunyt szem­mel, nem is imád­koz­nak, csak pi­hen­nek a jú­ni­u­si csönd­ben. A zsú­folt vá­ro­sok­ban ezt nem le­het meg­ten­ni, ott örö­kös moz­gás, ro­ha­nás és nem szű­nő zaj seb­zi az em­bert. A fa­lu­si temp­lo­mok­ban nyu­god­tan le­het ül­ni: Is­ten tü­rel­me­sen vár a de­ren­gő ho­mály­ban.

Bu­ta­ság. „Fé­lek et­től az új ér­tel­mi­ség­től, mert a ma­gyar pa­raszt nem te­het­sé­ges.” Má­rai 1950-ben kelt nap­ló­jegy­ze­té­ben ol­vas­ha­tók ezek a bán­tó so­rok. Egy nagy író­nak is van­nak kor­lá­tai. Szü­le­té­sé­ből és ne­vel­te­té­sé­ből kö­vet­ke­zik mind­ez, és so­ha nem tud ki­búj­ni be­lő­le, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha nem is akar. Má­rai so­ha nem járt a pa­rasz­ti vi­lág­ban, nem is­mer­te a nép­mű­vé­sze­tet, nem hal­lot­ta az es­ti nép­da­lo­kat ku­ko­ri­ca­fosz­tás köz­ben. Ezért nem érez­te a be­lő­le su­gár­zó erőt, nem ol­vas­ta a te­het­sé­ges köl­tő­ket, író­kat: Ve­res Pé­tert, Illyés Gyu­lát, Sin­ka Ist­vánt, Nagy Lász­lót, Ju­hász Fe­ren­cet… Mennyi örök ér­ték, min­den­ki ál­tal ér­tett vers és bal­la­da! Saj­ná­lom azo­kat, akik nem ér­zik ezt a so­ha nem fo­gyó gaz­dag­sá­got.

Go­nosz és jó­sá­gos. Tolsz­toj-idé­zet kis pa­pír­la­pon: „Nem mon­dunk iga­zat, ha az egyik em­ber­ről azt ál­lít­juk, hogy min­dig jó­sá­gos és okos, a má­sik­ról pe­dig hogy ál­lan­dó­an go­nosz és os­to­ba, hol­ott mind­un­ta­lan így ítél­jük meg az em­be­re­ket.” Pe­dig ez így nem igaz. Mind­ket­tő ben­nünk la­ko­zik. A sok rosszal le­rom­bol­juk a ke­vés jót.

Pén­te­ki álom. Anyám­ról ál­mod­tam, hosszú évek után. Mint­ha ha­za­lá­to­ga­tott vol­na az evan­gé­li­kus te­me­tő­ből, aho­vá hu­szon­öt éve te­met­ték, és vissza­já­ró lé­lek volt. Meg­állt a kony­ha­aj­tó­ban, néz­te a leg­ki­sebb fi­a­mat, Ro­bit. Úgy em­lék­szem, meg­ölel­tem, és most is az bán­tott, hogy vé­kony nyá­ri ru­há­ban te­met­tük el, ko­pott volt és sza­kadt. Így ment a messzi Is­ten elé a jú­ni­u­si dél­előtt­ben.

Gye­rmek­iro­da­lom. Ér­de­kes, hogy a ma­gyar írók-köl­tők nagy ré­sze az öt­ve­nes évek el­ső fe­lé­ben a gye­rmek­köl­té­szet­be me­ne­kült. „Volt egy nem­ze­dék meg­tip­rá­sa, al­ko­tó­éve­i­nek meg­cson­kí­tá­sa, ki­rab­lá­sa. A pél­da és mér­ce még­is sért­he­tet­len” – ír­ta Mé­szöly Mik­lós. A va­rázs­tol­lú Weö­res Sán­dor szá­má­ra nem vol­tak fa­lak, a gye­rek­vers so­ra­i­val is el­mond­ta igaz­sá­ga­it. A Pál ut­cai fi­úk szer­ző­je, Mol­nár Fe­renc büsz­kén be­szél a fi­a­ta­lok­nak szánt mű­ve­i­ről: „Aki a gye­re­kek lel­ké­be hor­go­nyoz­ta be írói di­cső­sé­gét, igen böl­csen cse­le­ke­dett. Em­lé­ke jó he­lyen van.” Mi, ma­gya­rok sze­ren­csé­sek va­gyunk, a leg­na­gyob­bak cso­dás vi­lá­got te­rem­tet­tek a leg­ki­seb­bek­nek: Zelk Zol­tán, Ne­mes Nagy Ág­nes, Kor­mos Ist­ván, Csu­kás Ist­ván, Lá­zár Er­vin és a töb­bi­ek ne­ve a vi­lág­iro­da­lom köny­vé­be arany­be­tűk­kel van be­ír­va!

Új­já­szü­le­tés. Re­pül, su­han az idő. Né­hány ezer esz­ten­dő, amely­ről írott for­rá­sa­ink be­szél­nek, szin­te sem­mi­ség­nek tű­nik a hű­vös ter­mé­szet­tu­do­má­nyos fej­te­ge­té­sek­ben. A hí­vő em­ber szá­má­ra a tör­té­ne­lem fo­lya­ma­tos­sá­ga – Is­ten se­gít­sé­gé­vel – szem­be­tű­nő és meg­ért­he­tő. Jé­zus üze­ne­tei ma is időt­le­nek és kö­ze­li­ek. Egy-egy szá­zad­for­gás mint­ha szám­ve­tés­re kész­tet­né az em­bert. Új év­ez­re­dünk pe­dig – min­den­ki­ben – új kor­sza­kot gyúj­tott. Elég volt a fé­le­lem­ből, a kis há­bo­rúk­ból. Meg­úju­lást aka­runk és bé­kes­sé­get. Égi je­let nem szű­nő gond­ja­ink­ra. De ho­gyan? A ki­lá­ba­lás he­lyett mint­ha lej­jebb csúsz­tunk vol­na. Nincs re­mény? El­vesz­tünk? Nem. De nem vár­hat­juk más­tól az újat. Azt, hogy min­dig Is­ten cse­lek­szik he­lyet­tünk. A ma­gunk éle­té­ben, kör­nye­ze­té­ben ne­künk kell meg­ten­nünk az ön­fel­ál­do­zás el­ső lé­pé­se­it.

Ba­rát­ság. Van-e még ba­rát­ság a vi­lág­ban? Az éle­tem­ben? Fi­a­ta­lon azt hit­tem, van, és min­det meg tu­dom tar­ta­ni. Ma, annyi év­ti­zed el­tel­té­vel úgy hi­szem, ba­rát csak ke­vés van, és azok is las­san el­fogy­nak mel­lő­lem. Ez a kap­cso­lat bo­nyo­lul­tabb és fáj­dal­ma­sabb, mint a sze­re­lem. Utób­bi ad­ni és szün­te­le­nül kap­ni akar. A ba­rát csak ad­hat. Ez ke­mény és fér­fi­as kap­cso­lat, sza­vak nél­kül is ér­te­ni egy­mást. Rit­ka, mint a fe­hér hol­ló.

Ra­vasz Lász­ló. Ol­csó kö­tet az an­tik­vá­ri­um előt­ti do­boz­ban. A ko­lozs­vá­ri református teo­ló­gi­ai ta­nár, majd du­namelléki püs­pök pró­zai írá­sa­i­nak gaz­dag vá­lo­ga­tá­sa Gondolatok cím­mel. A Múlt, em­lé­ke­zés cik­lus­ban ol­va­som: „Ma­gyar­nak len­ni annyit je­lent ma, mint bűnt bán­ni, meg­tér­ni, ki­en­gesz­te­lőd­ni és min­de­nek­fe­lett: hin­ni! Ma­gyar­nak len­ni annyit je­lent, mint kü­lönb­nek len­ni, test­vé­ri­es­nek, sze­líd­nek, még­is el­szánt­nak. Ma­gyar­nak len­ni annyi, mint hont fog­lal­ni, pol­gá­ri­a­sod­ni, re­for­má­lód­ni, fel­sza­ba­dul­ni, vi­lág­pol­gár­nak len­ni, egy­szó­val: a mi éle­tünk­ben ér­zés­ben, aka­rat­ban, tett­ben és tű­rés­ben mind­ezt vé­gig­csi­nál­ni, amit ezer­éves tör­té­nel­münk alatt hit­tünk. Som­má­san: új­ra­él­ni az egész tör­té­nel­mün­ket.” 1921-ben ve­tet­te pa­pír­ra eze­ket a tö­mör so­ro­kat, s aho­gyan gon­dol­ta, ma is meg­szív­le­len­dő na­pi fel­ada­tot és célt adott, hogy ne vesszünk el, de meg­ma­rad­junk!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::